Az utolsó augusztusi lapszemlében a Székelyföld legfrissebb számából állítottam össze egy versválogatást.
Dimény H. Árpád tollából hét vers is megjelent az augusztusi Székelyföldben, ezeket most együtt ajánlom, mert bár külön-külön is megállják a helyüket, én ciklusként olvastam ezeket a lírákat. A lírai én mindegyikben apaként szólal meg, s gyermekét, kisfiát szólítja meg. Az első, Aba című versben egy elképzelt szituáció jelenik meg, amelyben három év múlva a világ méretét akarja megtudni a gyermek az apától. Az elképzelt válasz először a „hatalmas” jelzőben kimerül, majd számadatokat is gyűjt hozzá a lírai én. Ám ugyanarra a kérdésre a jelenbeli válasz egészen más volna: maga a gyermek a világ.
„Ha ma kérdeznéd meg,
akkor azt mondanám,
75 centi és tíz kiló.
Akkora, hogy két kézzel
könnyen felemelem.”
Az Előtej a „világgal” való megismerkedést, az élettapasztalatok begyűjtését tematizálja, mégpedig a könnyeken keresztül. Bár a kisgyermek is sír, a felnőtt már tudja, hogy a könnyeknek „íze” az élet megismerésével és az élet nehézségeivel való szembenézéssel, a szomorúság és a fájdalmak megízlelésével lesz majd:
„tucatnyi sírásunk
száraz íztelen
adj időt a világnak
hogy megsózhassa könnyeid”
Az apai képzelet és a gyermekkel közös programok néhány pillanatképe villan fel A nyár amikor megtanulsz majd úszni és a Dinnye című versekben is. A Tanítások Abának pedig kettős irányú tanulási folyamatot tár elénk: egyrészt azt láthatjuk, mi mindent taníthat meg az apa a fiának a természet eseményeiről és rendjéről, ezzel kiiktatva a félelmet vagy szomorúságot ébresztő hatásokat. Másrészt azonban azt is megláthatjuk, hogy az apa is rengeteget tanulhat gyermekétől és a mesék világából a valós világról. Ezt mutatja a Mese a csillagokról is, amelyben a kisfiú előtti lehetőségek sokaságát a mesék nyelvén mutatja be az apa, a saját életét is beleszőve. Viszontagságok, félelmek, újrakezdés és valamiféle tervezettség, a sors feletti őrködés mozzanata is felbukkan ebben a versben.
„lehetsz apa és költő
férj és szerető
lehetsz a nap és a hold
bármikor megállíthatsz
hogyha nem tetszik ez a történet
még nem késő
kérhetsz egy újat
mondjuk a gyáva oroszlánét
aki elveszett a bátorságával együtt
fél minden zajtól megriad
ne bánkódj ne aggódj
mert a magas toronyban
már a nagy varázsló tudja
hogy az oroszlán
bátor”
G. István László Legyen az ima című verse a szerző két másik költeményével együtt jelent meg, de engem leginkább ez a líra ragadott magával, több oknál fogva is. A vers az imában jelöli ki az élet kezdetét és a végpontját is, az ima az abszolút kezdet, az ősforrás. Ám a vers nem visz transzcendens szférákba, hanem a természet képeit látjuk, egy faágakon ugráló mókust, s azt, hogy mégiscsak uralkodik bizonyos rend a természetben és az életben.
„Add, amit adsz, és vedd, amit veszel –
legyen az első ima, s ha abban vétkezem,
mert a mókus épp diót visz, és te nézed,
az égig érő fák rendje tartja az egészet,
a szó, amit kimondok, szitokszó, lehet,
a levegőből kiszűrni a lélegzetet
nem ember dolga, nem is Istené,
és áldás is akkor lesz, ha már senkié.”
A második versszak fókuszában az elmúlás áll, az emberi élet mulandósága és az ima múlhatatlan volta jelenti a kontrasztot a lírában. Az ima nem puszta szavakból áll, túléli az embert, nem érhet ténylegesen véget, de végigkísérheti az egész életet:
„Legyen ez az ima az utolsó. De nincs ilyen.
Ima akkor is lesz, ha nincs szóra hely.
(…)
A levegő helyett a tűz, valami lángbeszéd
hallatlanul is sodorja benne szerteszét,
hogy vagy, leszel vagy voltál, nincs olyan
koporsó, amibe belefér egy ima, a legutolsó.”
