Az Alföld novemberi lapszámáé a most következő lapszemle. Versajánló következik, amely nagyobbacska mennyiségben filozófiát tartalmazhat.

 

Vörös István A filozófia vége címmel közölt verset a friss Alföld-lapszámban, nekem pedig – afféle szakmai ártalom – rögtön eszembe is jutott Martin Heidegger „A filozófia vége és a gondolkodás feladata” című írása. Csakhogy Vörös István verse egy olyan társadalomkép körvonalait rajzolja meg, amelyben már a gondolkodásnak sem jut feladat. A költői – vagy nevezzük inkább elkeseredettnek – kérdés az, hogy létezhet-e még filozófia gondolkodás nélkül.

 

„Marad hát a bölcselkedés,

      hazugságok és átkok.

A jövő tétnek nem kevés –

      húsbolti halként tátog,

de elfog a rémület és

     már én is magyarázok.

 

A filozófia milyen,

     ha gondolkodás nincsen?

Még osztozhatnak a hiten

     a vallással e kincsen.

Veled is ez van kicsiben,

     ne is idegesítsen!”

 

Káosz és kiúttalanság tárul elénk, amit szívesen vélnénk disztópiának, de mégis az az érzésünk támadhat, hogy ez egy fenyegetően felénk közeledő jövő képe.

 

Lipcsey Emőke is egy filozofikus lírát publikált a friss Alföldben. Jobban mondva, inkább verstöredékekből felépülő fragmentált líra született, Modulhiba címmel. Az első versszakban az idill és a káosz találkozik, egy nem túl kecsegtető jövőképben érnek össze, felvázolva a vers kontextusát:

 

„Szivárványszínű égen

parázslanak a csillagok.

Lenyűgöző látvány.

Alatta csatatér,

ahol az utolsó emberig folyik a küzdelem.

A tegnap harmincéves háború,

de a jövő permanens forradalom.”

 

Majd a virtuális térbe lépünk be, mintha egy új világ kapui lennének a verssorok. Aztán a természet képei is megjelennek, paradoxonok sorakoznak. Az idő, a test és a lélek viszonyának problémája, valamint az anyagi és az anyagtalan világ kettőssége is felbukkan a verssorokban. Filozófiai mélységek és a hétköznapiság apró, első pillantásra jelentéktelennek tűnő mozzanatai bukkannak fel, mintha egy programba íródna mindaz, ami az élet vonatkozásában a lírai énnek eszébe jut, mintha ezekből a világmozzanatokból új világ épülne. Miközben a teljes íráson végighúzódik a szavak és a hallgatás hermeneutikájának különbözősége, amely a zárósorokban explicitté is válik:

„A hallgatás két világot épít,

a szó csak egyet.”

 

 

Szabolcsi Alexander Múzsák című versében egy női kéz jelenti a központi motívumot. A lírai én a vele lévő nő kezét műalkotásként szemléli, idealizálva a testrészt, ügyet sem vetve a női test többi részére, elmerül a női kéz csillogásában, óvja önmagát a csalódástól, attól, hogy lehet valami a nőn, ami kevésbé bűvöli el, mint a kéz íve. A női kéz szinte transzcendens tárggyá lényegül, elválasztva a női test többi részétől, de mégsem egészen kiragadva a valóságból, hiszen a leghétköznapibb mozzanatokban és mozdulatokban látjuk a kezet:

 

„nem akartam lejjebb érve esetleg csalódni,

hogy van olyan részed, amely miatt mégsem tetszel igazán,

csak a kezed érdekelt, ahogyan ráfogsz a pohárra,

és az íveitől sem ijedsz meg, magabiztosan tartod,

rászorítva úgy, hogy a mutató- és hüvelykujj

körmei a hegyükkel összeérjenek.

majd hirtelen elengeded, megijedsz, talán túl sokat láttam,

a tenyered először az asztalra simul, lelőtt hattyú lassú zuhanása.

De hogy biztosítsd magad vagy engem, ezt nem tudod,

minden mást is megfogsz, a karod, a lámpát, a tollat,

a nyakad, a combod, a veled szemben ülő férfi csuklóját,

és végig ugyanúgy formálódik a kezed.”

 

A kéz, amely a gázlómadarak testét és a népmesei kezet is felidézte a lírai énben, végül úgy jelenik meg, mint amit nem is a természet formált ilyen tökéletessé, hanem egy gép készített. A versben egyszerre érvényesül a részletekben való elveszés gyönyörűsége és a tökéletesség utáni makacs vágyakozás, amely ellenáll annak, hogy a tökéletlenség is feltűnjön a horizonton.