Múlt héten Hacsek Zsófia kolléganőm kiváló lapszemlét írt az Alföld Jókaira fókuszáló lapszámáról, most pedig ismét visszatértem, az első, ténylegesen novemberi lapszám ajánlója a Látóé. Régen volt már versajánló, most úgy döntöttem, ismét lesz.

 

A Látó novemberi lapszámában jelentős szerepet tölt be Bertók László (1935-2020), ugyanis születésének kilencvenedik évfordulóját ünnepli idén a magyar irodalom, a Magvető különleges versgyűjteményt is kiad a költő emlékére, a kezdetektől, egészen haláláig, benne csaknem kétszáz, addig publikálatlan verssel, amelyek közreadását Mohácsi Balázsnak köszönhetjük. A friss Látóban pedig néhányat meg is ismerhetünk az eddig nem publikált lírák közül. Engem legjobban az 1954-55 tájára datálható Búcsú a versírástól című költemény érintett meg. Nagy szerencse a kortárs magyar irodalom számára, hogy ez a búcsú nem volt végleges, de a vers lényegében azt tematizálja, hogy micsoda béklyót jelentettek a fiatal, pályakezdő költő számára a pályakezdéskor a szakmai elvárások, a kánonképzés szigora, a kritikusok éles szavai, valamint az, hogy az ő költészete nem tudott semmiféle szabványhoz sem illeszkedni. Lendület és indulat van ebben a versben, mondhatni, ifjonti hév, de mégsem mondható korai zsengének, de annál inkább nevezhető a költői pálya programadó versének, sőt akár ars poeticát is kiolvashatunk belőle. Mutatok is néhány versszakot:

 

„Törvényem lett az ős egyszerűség,

 a szent szabadság az én istenem.

A vágyam: leverni a titkok bilincsét.

A szépért élni lett az életem.

[…]

Szétrúgom most e korhadt teher-tuskót,

a betömött szót számból kiköpöm,

szaladok vissza… legyen úgy, ahogy volt,

tán úgy is lesz majd vajmi örömöm.

[…]

Csodálkozol tán, mért nem szárnyal versem?

Mért csörömpöl sután sor végén a rím?

A szép csengő rímeket én már eltemettem,

tárgyának a formát meg reá hintettem.

Kikel-e rím-múltak omladékain?”

 

Míg Bertók versében a lírai énnek a saját maga által saját maga számára kijelölt út kapcsán támadtak kételyei, addig Terék Anna Tabletta című lírájának főhőse arról az útról akar letérni, amelyet mások – és a történelem zavaros mozgásfolyamatai – jelöltek ki számára. Terék Anna verseit mindig nagyon szerettem, azokban a költeményekben, amelyeket az utóbbi időben olvastam tőle, a férfi perspektíva és a háborús tematika dominál, de ehhez is megtalálta az adekvát nyelvezetet és az érzelmi mélységeket is, amelyek a háborús helyzet megélésének ábrázolásához elengedhetetlenek.

Az óceán partján fekvő, megvert, elgyötört, tudatmódosító szer hatása alatt álló férfit, Johnt és az ő valóságba beleolvadó hallucinációit látjuk kibontakozni, a férfi egyes szám első személyű leírásán keresztül. Az apa (akit tekinthetünk ténylegesen John apjának, de más, nagyhatalmú entitásnak is gondolhatjuk, aki az uralkodást, az erőt és az erőszakot testesíti meg) kísérteties emléke és a katonává válás közeledte nem hagyja nyugodni a férfit, az óceán partján a fekve, módosult tudatállapotban a napsütésben megpillantja egy jugoszláv lány arcát, akit rögtön fel is ismer. Ez a lány jelenti a szorongató és menekülésre késztető dolgok ellenpólusát, másfelől viszont ő is a szorongás egyik forrása, úgy tűnik, mintha a lány tekintete a férfi lelkiismeretét szólítaná meg.

 

„Próbálok belesüppedni

a forró homokba, mintha

folyékony üveg lennék.

Arcomra olvad az ég,

a bőröm kék és lila,

összevert testtel fekszem,

de a sok tabletta

kitörli belőlem apámat,

rám fekszik az égbolt,

hull felém a magasból

az a lány.

 

A parton táncolunk,

úszik a levegőben a haja,

fülembe suttogja,

hogy kék és lila

egész Jugoszlávia,

mert éjjelente apám

az atlaszban az öklével üti.”

 

A személyes élet vágyai és reményei a történelemmel állnak összeütközésben, a vers főhőse végül a mikro szintet, a saját életét és vágyait választaná, bármennyire nagy kalandnak is fogják fel a körülötte lévők, ő a vers zárósoraiban kimondja, hogy nem akar katona lenni.

 

Olykor azonban a személyes életen belül alakulnak ki olyan helyzetek, amelyekből az ember menekülni vágyik, egy alternatív életbe, egy olyan jövő felé, amelyben a múltnak és a jelennek az értékes, megőrizni vágyott elemei megtalálhatók, de a fájdalmas mozzanatok, amelyekkel nehéz – vagy szinte lehetetlen – szembenézni, kitörlődnek. Purosz Leonidasz A költészet hívása című versében is egy ilyen szituációt láthatunk, egy igen különleges formátumban: versbe ágyazott versként.

A vers egy este eseményeit, legfőképp a lírai én bensőjében zajló eseményeket meséli el, amelyek kiindulási pontja egy válaszüzenet volt. A verssorokban egyes szám első személyben megszólaló férfinak egykori kedvese, Zsanett elárulta, hogy két hónapja terhes. Ekkor a lírai én próbált olyan tevékenységeket végezni, amelyek képesek elterelni a gondolatait a frissen érkezett hírtől, de hiába szobabiciklizett negyvenhárom percen át hegymenetben, sírva, hiába kereste az irtásra váró ágyi poloskákat, nem talált semmit, arra sem jött rá, mi okozhatja a mellkasa viszketését. Mígnem írt néhány négysoros, rímelő versszakot, az ilyen helyzetekben adható udvarias válaszokkal, de mind hamisan csengenek, mert a szabályosságra törekvés itt töréspontot jelez, egy éles cezúrát a kapcsolatukban, azt, hogy a lírai én már nem küldhet fotókat a többé-kevésbe sikerült főztjéről, nem csupán a kapcsolatuk került a múlt terrénumába, de az újrakezdés lehetőségét is oda száműzte a várandósság híre.

 

„végem van mert elkezdődött valami új

 bólogattam megittam egy liter vizet

 talán nem volt annyi csak az idő állt meg

ösztönösen belekalkuláltam vártam

rá hogy jöjjenek a szavak ahogy szoktak

mindig mikor kilép medréből a folyó

 

örülök az örömödnek

csodálatos anya leszel

nem tudtam hogy szerelmed van

elvett már vagy most vesz csak el”