Az október 13-ára (szerencsére nem péntek, bár pénteken lapszemle sem lenne, így emiatt igazán nem kell aggódni) eső lapajánlónk főszerepében az Apokrif folyóirat őszi lapszáma lesz. A versek ragadtak magukkal leginkább, így ez most egy líra-túlsúlyos lapszemle lesz. A lapszám ezúttal is nagyon látványos vizuális elemekkel dolgozik, Mézes Tünde alkotásainál is érdemes elidőzni két olvasmány között.

 

Ahogy fellapozzuk a friss számot, máris Nádasdy Ádám verseit olvashatjuk. Igazán erős kezdés! Különösen a legelső, Lépjünk rá a pedálra című vers, amelyben az öröm felülkerekedik a rossz lelkiismereten és az önmarcangoláson. Az életöröm sodró lendülete elevenedik meg a versben, jobban mondva azok a pillanatok, amikor az ember képes igazán a jelenben és a jelennek élni. Az olyan biztonságos időpillanatok és benső, lelki terek tárulnak fel, amelyekbe nem lopódzik be a kétely, az önmarcangolás, a rossz lelkiismeret, vagy épp az önvád. Vegytiszta „túláradó életöröm”-öt látunk, amely elmos mindent, ami csak az útjába állhat. A gyorsaság, az áradás gyorsasága révén képes erre. Ezért is szólít fel a lírai én: „lépjünk rá a pedálra, lendület”. Olykor kell a megfontolatlanság, az a fajta önátadás, amelyben nem valamiféle elvárásnak vagy elvárásrendszernek adjuk át önmagunkat, hátrahagyva a vágyainkat, hanem hagyjuk az életörömöt, hadd árasszon el bennünket, ha csak néhány pillanatra is. Ilyenkor félretesszük a latolgatást, az önelemzést, a lassú, megfontolt döntéseket, az imbolygó, bizonytalan biciklizésre hasonlító életmódot, amely sosem engedi, hogy elkerüljük az önvádat és a megéléseket kísérő, bénító szorongást:

 

„A lassú biciklizés: dülöngélés,

majd önelemzés, végül elesés,

tapaszra váró lelki horzsolás,

ha feltápászkodsz, parabolapályán

csapódik be az önboncolgatás,

ballisztikusan, mint egy meteor,

s az eredmény egy krátertó: az önvád.”

 

 

Szeder Réka Az utolsó reggel című verse részletgazdag képsorban mutatja meg, milyen nehéz az identitást újraalapozni, mennyire fájdalmas és küzdelmes a személyiségre tapadó rétegeket lehántani, szétszálazni, mi a saját és mi az idegen elem, mit kívánunk megtartani, s mitől válnánk meg. A vers egy bőrbe, sőt, sejtekbe szövődött, cérnára bontott blúzként ábrázolja azokat a rétegeket, amelyek hozzátapadtak, s amelyektől meg akarna szabadulni a lírai én. Némely szálat fáj eltávolítani, más szálak esetében kisebb kellemetlenséget érez, olykor pedig semmit, de ezek a szálak mégis kapaszkodnak belé, nem külön-külön, hanem a maguk egységében, nem lehet egyetlen szálat kihúzni. Talán azért, mert az identitás szövedéke is épp olyan „szorosra szőtt”, mint Rakovszky Zsuzsa Egyirányú utca című versében „a múltak szövedéke”. Így minden egyes szálnál remény ébred, majd elillan, hogy újra felébredhessen, hogy éltesse a lírai én felszabadulásra való vágyát, amely arra irányul, hogy Önmaga lehessen.

 

„Minden szálnál hiszem,

ami belém épült, leomlott.

Egyetlen gondolattal,

hogy majd odaérünk,

egyszer csak eltűnnek belőlem,

megszabadulok, amint kibogozom

magamat magamból, kibogozom

magamat magából.”

 

Ha pedig az Apokrif folyóirat a kezünk ügyébe akad, akár digitális, akár print formában, muszáj Veress Dániel interjúját is elolvasni. Ahogy mindig, ezúttal is remek beszélgetés született a mostani lapszám képzőművészével, Mézes Tündével. 

Mézes Tünde a medialitás témakörére fókuszálva alkot, de művészetét áthatja egy folyton kérdező, megfigyelő, a világra nyitott, filozofikus attitűd. Az interjúban arról is mesél, hogy művészileg abban is lehetőséget lát, ha valamit nem tud vagy nem ért, legalábbis mindaddig, amíg nyitott tud maradni. Arról is szó esik, hogy mi motiválja az alkotót arra, hogy 2025-ben Magyarországon konceptuális művészettel foglalkozzon. Az alkotás öröme mellett az új terek felfedezése is fontos tényező Mézes Tünde számára, főként az, hogy miképp lehet a kiállítóteret bevonni az alkotásba. Az is kiderül az interjúból, hogy melyik az a tér, amelybe a leginkább vágyik alkotóként.

Mézes Tünde arról is beszél, hogy a művészetnek figyelem-helyreállító szerepet is szánna, s ebben a környezetpszichológusok meglátásaira is támaszkodik:

„Egyébként van abban egy kis szándékosság, hogy sűrűn utalok a természetre és a fákra. Ha lehet hinni a környezetpszichológusoknak, akkor a természetben eltöltött idő és egyáltalán

a növények látványa, a zöld szín segít helyreállítani a figyelmet.”

Ennek kapcsán a fák képzőművészetben betöltött szerepe is szóba kerül, különös tekintettel a fák – egyelőre – rejtélyes kommunikációjára. A fák szimbólumként, metaforikusan sokszor megjelennek, de a megérthetőség határán túl vannak, így Mézes Tünde a csodálat terepéhez tartozónak tartja őket. Innen ered az interjú címe is: Újratanulni a fákat.

 

A szöveg és kép viszonya, viszonyrendszere is fontos témaként jelenik meg a beszélgetésben, de magáról az alkotási folyamatról is számos részletet megtudhatunk, bepillanthatunk a kulisszák mögé, a konceptmunkák tervezésébe. Végül pedig arra is fény derül, hogy melyik munka elkészítésekor érezte megát a legszabadabbnak az alkotó.