Ma az Új Forrás legfrissebb számát ajánlom, benne igazi irodalmi csemegékkel.

 

 

Először is színt kell vallanom, eleve némi elfogultsággal fogtam hozzá a lapszám olvasásának, ugyanis Jeanette Winterson írásaival kezdődik, Winterson pedig a legkedveltebb szerzőim közé tartozik. A szabadkozásom után – talán nem túl meglepő – az ő írásaival kezdem a lapszemlét.

 

Jeanette Winterson Mondd el nekem című verse, amely Szilágyi Mihály fordításában jelent meg, néhány sorban felvillantja, hogy mennyiféle történetet lehetséges kitalálni vagy saját tapasztalatok nyomán elmesélni különféle, többnyire mesebeli, de a valóságalapot nem nélkülöző nőkről (csitri, hercegnő, boszorkány, mostohaanya, sellő, tündéri istenanya), ám mindig van egy merőben sajátságos és sajátlagos történet, amely a szeretett nőről szól, akinek a története – akármennyire hasonlít is bármelyik nőtípushoz a versben szereplő listáról – egészen más lesz. Mégpedig épp a szerelem változtatja meg a történetet. Ugyanis a szerelem világok találkozásaként jelenik meg Jeanette Winterson versében, amely olyasféle expedíciós szándékot követel meg, mint amilyen az űrhajók fellövése mögött is húzódik.

 

„A külön világok találkozásának valószínűsége

nagyon csekély.

A csábítás óriási.

Űrhajókat küldünk. Szerelembe esünk.”

 

Jeanette Wintersontól egy remek esszét is olvashatunk, ugyancsak Szilágyi Mihály fordításában, amelyben a szerző a festészethez és a képzőművészethez való adekvát közeledés módját igyekszik feltérképezni. Az Amennyit egy mű mondhat címmel publikált esszé egy amszterdami élményből indul ki. Egy olyan pillanat jelenti a kiindulópontot, amelyben egy festmény olyannyira magával ragadta a szerzőt, hogy egyszerűen nem tudott továbbmenni, nem volt képes hátrahagyni mindazt, amit a festményt nézve megélt, s ez a műalkotás arra is ösztönözte, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a festészettel. Az esszé egyszerre jut művészetfilozófiai magasságokba és marad a hétköznapi tapasztalatok talaján. A galériákkal, a rohanásba torkolló tárlatnézéssel és a műalkotásokkal kapcsolatos előítéletek mechanizmusával szemben is kritikus gondolatokat fogalmaz meg. Fokozatosan bomlanak ki a sorokban a „Tetszik ez nekem?” kérdés jelentésrétegei és ezeken keresztül feltárul a szövegben. Arról is szó esik, hogy miképp fedezhetjük fel azt, hogy mely alkotások hordoznak valódi, művészeti értéket. Legfőképp pedig azt olvashatjuk ki Winterson esszéjéből, hogy milyen hatalmas hatása lehet – az egyéni és a társadalmi életre egyaránt –, ha komolyan vesszük a művészetet.

 

Végül egy frissen megjelent kötettel párhuzamosan ajánlok egy kisregényrészletet. Márton László Két bors ökröcske című kötete nemrég jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. Az Új Forrásban pedig a könyv egyik kulcsszereplőjével, Böbével, a csimpánzzal ismerkedhetünk meg, az „Egy magyar csimpánz” című írásrészletet olvasva. Böbét egy Rózsavölgyi nevezetű ember mellett látjuk, aki korábban Guineában tervezett vízerőműveket, amelyek azonban nem készültek el, majd hazatérése után a Dél-balatoni Víz- és Csatornamű Vállalat igazgatójává nevezték ki. Böbét pedig magával kellett vinnie a munkahelyére, azonban a csimpánz jelentősen visszavetette a hatékony munkavégzést, ugyanis hol az írógépet püfölte, hol ceruzákat tört szét, hol pedig csíkokra tépte a másolópapírt. Bár Rózsavölgyi nevelt lányaként tekintett Böbére, sok bosszúságot okozott neki az irodában. Mígnem megérkezett az igazgatóhoz egy figyelmeztető hangvételű levél, amelyben az állt, hogy nem tarthat, vagyis nem birtokolhat magántulajdonként főemlőst, csak úgy kedvtelésből. Rózsavölgyi nem tudta megmagyarázni a hatóságoknak, hogy valójában nem kedvtelésből tartja a csimpánzt, hanem mintegy szülői, nevelői kötelességvállalásként tekint erre. Azonban nem igazán lelt megértésre, s csupán az a megoldás mutatkozott, hogy Böbét a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparknak kellett ajándékoznia.

„A tanácsi előadó asszony megértőbbnek látszott, de a lényeget illetően ő sem tehetett engedményt. ››Mérnök elvtársnak sokáig tetszett külföldön tartózkodni. El tetszett szokni az itthoni viszonyoktól. Magyarországon magánszemélynek nem lehet sem saját teherautója, sem saját autóbusza. Ugyanígy nem lehet saját majma sem. Kutyája lehet, macskája lehet, majma nem lehet. Ha különleges állatra tetszik vágyakozni, tessék tartani papagájt vagy aranyhörcsögöt.‹‹”

Végül Böbe a veszprémi állatkertbe került, ahol megmutathatta, mi mindenre képes, a takarítónőket megszégyenítő partvishasználattól a kenyér megvajazásáig. Az odalátogató politikai elöljárók egyszer azzal is szembesültek, hogy Böbe tud váltogatni a rádióállomások között, s rögtön felébredt az MSZMP embereiben az aggodalom, hogy talán a Szabad Európa adásaiba is belehallgathat Böbe. Bár „Pap elvtárs” és Kasza László, az állatkert igazgatója kölcsönösen győzködték egymást arról, hogy Böbe bizonyára „a népi demokrácia talaján áll”, azért Kasza nem bízta a véletlenre, inkább biztosított Böbe számára külön ellátmányt, nehogy súlyos, politikai következményei legyenek a banánhiánynak.

Márton László prózája fanyar humorral, iróniával és egy rendhagyó történetbe bújtatva mutatja be a szocializmus hatalmi trükközéseit és működését a mindennapokban, ezzel együtt pedig a társadalmi kórképet is elénk tár. Ám Böbe története csupán az egyik része a „párhuzamos életrajzoknak”.