Beköltözzön a Szófa a Wattpadra? Kell-e videókollázs-pályázat és miről? Chat-novella (szigorúan előzetes definícióval)?
Nos, az attól függ, mi a célunk: játszani akarunk vagy olvasni. Netán írni.
Egyik sem rossz, pláne nem rosszabb a másiknál. Csak szerintem van egy evolúciós sorrend.
Megszólítás
Az, hogy a Szófa szeretné megszólítani a középiskolás korosztályt, elengedhetetlenül fontos, mert jelenleg úgy tűnik, egy teljes generáció marad ki a kortárs szépirodalomból. Kivéve persze, aki ezért vagy azért közel van a tűzhöz, ám aki nem, az nem ismeri a melegét, és így nem is érdekli. Ha ez később megváltozna, hát, az illetékesek adjanak neki erőt és türelmet… Ezt a bőrömön érzem.
Egy családban élek néhány esettanulmányra alkalmas középiskolás gyerekkel, úgyhogy kérdezősködtem, behelyettesítettem.
Modell
A megszólítás akkor működik, ha a megszólított felkapja a fejét, de legalábbis felemeli, keresi a szemkontaktust, megérti, amit mondunk, megfontolja, és ideális esetben válaszol is – szóval vagy tettel. Ezt nevezzük kommunikációnak.
Ismerünk erre modelleket, az egyszerűség kedvéért vegyük azt, amit a középiskolában is tanítanak (közös pont máris!), nézzük, hogyan alkalmazható a jelen problémára!
Feladó – végsősoron a kortársak
Címzett – kamaszok, középiskolás korosztály
Cél – kortárs irodalom olvasása (írása)
Üzenet – a kortárs irodalmi alkotások sok-sok üzenete
Eddig tiszta a sor, innen kezdődik a differenciál.
Kód – a mai magyar irodalom nyelve, ahogyan egy kortárs beszél a mai világról, a saját valóságáról. Ez még nem akkora vízválasztó, mint gondolnánk. A kódolt nyelvet nagyon is képesek megérteni a mai középiskolások (kompetencia-mérések ide vagy oda), és nagyon is van rá igény – ld. CarsonComa-jelenség.
Saját/közös valóság – azt hiszem, ez az egyik kritikus pont.
Egy publikáló kortárs költő saját valósága közös-e egy iskolapadban ülőével? Igen is – nem is. Egy világban élünk. Van sok közös hatás, melyekről a tizenéves éppen úgy elgondolkodik, véleménye van. De vajon tényleg ugyanaz a valóság veszi körül a 16 éves középiskolást, mint a harmincévest, akinek a totyogós gyerekei első szava a legfontosabb? Vagy a negyvenest, aki a házassága bugyrairól ír, az ötvenest, aki most látja elérkezőnek újrakezdeni az életét, vagy a hatvanast, aki megkapta a halálos diagnózisát? Nem mondom, hogy ezeket a szövegeket nem értheti egy kamasz. Az ő környezetében is vannak ilyen felnőttek – de nagy valószínűséggel (és remélhetőleg) nem ezek körül a problémák körül forognak a gondolatai. Ez már lehet probléma.
S akkor mi volna ebben a sémában a Szófa? – hivatalosan a csatorna, de most már hagyjuk az iskolát! A Szófának egy helynek kell lenni, ami hívogat. Mintha szólna, mint egy lakberendezési lapból előlépett népmesei figura: „Ülj ide, olvass! Itt neked is fontos dolgokat mondanak.” (Ld. még: cél.)
És hogy ezt el is higgyék? Egy beszélő bútornak?
No, ahhoz igen kényelmesnek kell lennie. Egyenesen otthonosnak. Olyannak, ahol az olvasó – ha középiskolás is –, felszabadulhat. Egy szófa lényege – ha kisbetűs, ha nagy – az, hogy ne legyen semmi nyomás.
Semmi nyomás
A mai tizenévesek folyamatos versenyhelyzetben vannak. Nincsenek távolságok, mindent tudunk a világról, legalábbis minden szenzációsat. Mindenki szebb, jobb, ügyesebb, hatalmas sikereket ér el, és/vagy tele a világ veszéllyel. Közhely - és igaz. Ez egy felnőttnek is teher, de egy tizenévesnek, aki egyébként is úgy érzi, hogy még bizonyítania kell önmagát…? A mai középiskolásoknak iszonyatos önértékelési meteoresőben kell helytállniuk. Van, aki nyíltan szenved ettől megpróbálva valahogy úrrá lenni rajta, van, aki kompenzál, és vannak, sokan, akik egyszerűen kiszállnak: elkerülik a versenyhelyzeteket.
És bizony egy pályázat az. „Gyere be, jó itt, versenyezzünk!” (???) Ez nem behívás, ez kihívás. („Na, muti, mit tudsz.” / „Jelszó?” / „Gyere ki a gyepre – beszéljünk!” stb. stb.)
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen bizarr dolog idegeneknek mutogatni, ami a legbelsőbb valóságunk – pláne, ha ezt még „mérik” is – és kiderülhet, hogy nem elég jó.
Szóval, szerintem, az, hogy ezt a kihívást a Wattpadon tesszük meg vagy a Jelenkor hasábjain, az persze nagyon nem mindegy, de nem is a legfontosabb kérdés.
Szocializáció
Nem azt mondom, hogy nem kell a középiskolásoknak pályázatot kiírni, hanem azt, hogy nem ez az első lépés.
Véleményem szerint az első a „belakási fázis”. Először talán helyezzék magukat kényelembe.
A hogyan-ra több ötlet is eszembe jutott (fogalmam sincs, hogy ezek mennyire megvalósíthatóak – nem a keretekből, hanem az igényből indultam ki).
Innentől viszont külön kell választani az olvasást és az írást.
Abban nyilván megegyezhetünk, hogy az első az első. Időrendben nem mindig, de több más szempontból igen. Vagyis, először olvasnia kell a kortárs szépirodalmat a tizenéves korosztálynak.
Ifjúsági antológia, vitajáték
Visszatérve a korábbi metaforához, az első mozzanat mégiscsak az lenne, hogy arra invitálnánk az ifjú betérőket, hogy olvassanak azon a szófán.
Hiszen ott van tíz lap, van mit olvasni! Na, igen. Mintha valaki beszabadulna a söntés raktárába. Borzalmasan el lehet veszni a sok szövegben – pláne online –, és cudarul be lehet állni, főleg, ha keveri az ember.
Szükség volna valamiféle „ifjúsági antológiára”, ami olyan kortárs szövegeket tartalmaz, amik nagy valószínűséggel abban a közös valóságban íródtak, ami a középiskolásokat is körülveszi, a számukra is érdekes nyelven, vagy legalábbis, ami nem áll távol. Ezt a gyűjteményt mint valami kézikönyvet használhatnánk, bővíthetnénk, hivatkozhatnánk a benne levő szövegekre (többre is, nem csupán egyre-kettőre), játékokat lehetne kitalálni velük kapcsolatban, véleményt kérni erről-arról (mint például most erről a kérdésről), „csak úgy”, pályázaton kívül, és ha jön egy jó szöveg, vagy egy része kivételesen jó, megmutatni, esetleg montázst készíteni, ha teljes szövegek nincsenek olyan szinten, hogy érdemes az egészet megjelentetni. Nekem például a chat-novelláról elképzelésem sincs – nem zárom ki, csak nem tudom, mi az –, de egy ilyet simán tudok képzelni közösségi médiás kommenteléssel.
Ha ez a „belakási” fázis működik, ha a középiskolás olvas, van véleménye, van bátorsága és fontosnak találja elmondani, akkor sajátot is szívesebben ír és mutat. Egyrészt úgy érzi, eligazodik ebben a világban, másrészt tudja, hogy itt befogadóak, nem pedig ítélkezők. (Ami mégsem jelenti, hogy minden „jöhet” – ezt ők megértik.)
A későbbi pályázatokon vagy más kiírásokon az ifjúságnak ajánlhatnánk ebből a válogatásból konkrét referenciaszövegeket (ahogy ezt a Szófa eddig is tette), és továbbra is ott az egész platform, tíz lap meg a többi, ha valaki elég bátor hozzá.
Megjelenés mint tét
A következő lépés lehet egy olyan félig-pályázat, ami már nem játék, tétje van, mégpedig a megjelenés. De olyan igazi. Nem az, hogy feltölti az ember a pályázatban a szövegét, és akkor bárki olvashatja, akár megüti a mércét, akár nem, hanem valami olyasmit, mint az íróiskolák bemutatói. És ez nem a Wattpadon lenne, hanem a Szófán, Ifjú hang, efféle – mert az, hogy pad vagy szófa, az igenis számít. A megjelenés elismerés – szerintem ezt a középiskolások is komolyan vennék, még ha nem is ömlenek a lájkok. (De ha lájk kell, kis áttéttel az is megoldható.)
Életkori kategória
És ha már pályázat – mert a pályázat nem rossz dolog, sőt! –, akkor is differenciálni kell. Vagy legyen külön ifjúsági pályázat (kizárólag középiskolásoknak), vagy általános kiírás esetére kell külön középiskolás kategória. Felfogom, hogy ez legalább kétszer annyi munka, és el is bonyolíthatja a regisztrációt – de érdemes lenne elgondolkodni rajta. Én egy tizenéves helyében tuti nem akarnék ilyen-olyan díjas szerzőkkel együtt versenyezni, meg olyanokkal, akiknek kétszer annyi idejük volt már a hangjuk keresgélésére és a technika kidolgozására, mint nekem. (A közös valóság, ugye.)
Párbeszéd klasszikus szövegekkel
Még egy ötlet erre a közös valóságra: a szövegek párbeszéde. Ezt már csinálja a Szófa, de a középiskolások esetében klasszikus, kanonizált szövegeket is jó volna bevenni ebbe a beszélgetésbe. Konkrétan olyanokat, amikről az iskolában tanulnak. Sokkal könnyebb lenne nekik kapcsolódni, és könnyebben ki is bukna belőlük a vélemény (hogy van nekik, és hogy ezt meg kell írni).
A valóság súlya
Itt jutunk el ahhoz, hogy miről van, és mitől lesz leküzdhetetlen véleménye és mondanivalója egy középiskolásnak.
Nyilván arról, amit ismer (!): ilyen a középiskolás tananyag, és ilyen lehetne a nekik válogatott kortárs-antológia. Természetesen az élet olyan területei, amik érintik őket.
Itt elsősorban nem az „anyámmal-de-nehéz” körökre gondolok, bár az is, de az úgyis eszükbe jut maguktól is, van, aki el akarja mondani, van, aki úgy gondolja, nem tartozik a fél világra, és van, aki egyszerűen nem akarja nyomasztani magát még azzal, hogy egy pályázat kedvéért bolygassa a dolgot. Inkább olyan közösségi ügyekre koncentrálnék, amiket fontosnak találnak, tétje van, de nem életveszélyes számukra. Ezeket nem olyan nehéz felkutatni.
A Lány a parton ilyen lehetett. Az Üvegmedence is lehetett volna ilyen, de nem lett. Miért? Mert globális és megváltoztathatatlan. Én is gondolkodtam rajta, hogy egy pályázat nem éri meg, hogy pokolra menjek. Nem is mentem le, megoldottam máshogy. Néhányan bevállalták: minden tiszteletem. Az én középiskolásaim, csak a kimondás kedvéért (ami az ügyön változást nem hozhat), biztos nem tették volna meg.
Viszont vannak más témák, amik elég fontosak, érdeklik, érintik is őket, mégsem kell belerokkanni a megírásukba.
Nem feltétlen a közösségi oldalakon keresgélnék, vagy ha mégis, akkor a Spotifyon vagy az olyan zenemegosztókon, ahol kommentek is vannak a dalok alatt. A fiatalok legközvetlenebbül ma is a zenén keresztül fejezik ki magukat, illetve érzik úgy, hogy kifejezték a gondolataikat. Én onnan keresnék aktuális témákat. (Egy csomó költő dalszövegíróként kezdte.) Esetleg párbeszédbe állítanék arra érdemes dalszövegeket kortárs irodalmi szövegekkel.
Biztonságosabb valóságok
Mit éreznek abszolút biztonságosnak? Nos, ezt nem olyan nehéz kideríteni: amit mindenféle beszoktatás nélkül, önként, örömmel, szórakozásként olvasnak. Mit olvasnak? Érdemes szétnézni a Molyon, de ahogy én látom: fikciót. Az enyémek például igényes fantasyt (Terry Pratchettet) és a posztapokaliptikus regényeket. Nyilván a földrajzi, kulturális környezet számít, és a nem is (ők fiúk), de a képletet nem nehéz átalakítani.
Poszt-apokalipszis. Az egyikük így fogalmazott: „ott már nem kell félni, hogy valami nagy baj történik, mert már megtörtént”. És tényleg. Tiszta lap, stratégiai játék: világépítés új szabályokkal. Nem ezt akarja minden fiatal?
Egy folyton felbukkanó vicc, hogy a posztapokaliptikus művek a fikció kategóriából mostanra átkerültek a dokumentumirodalom-polcra. De a helyzet az, hogy nem kerültek át – még nem. Az még csak vágyálom. Hogy végre már tartsunk ott. Legyen valami, és legyen valami utána. Ebben a tekintetben a posztapokaliptikus irodalom a legőszintébben optimista valóságlátás. (És jelen helyzetünk még ezt sem kínálja – ezért volt meredek az Üvegmedence pályázat, különösen a középiskolások körében). Pontosan ezért fut a fantasy is, és a romantikus zsáner sem csupán nemi és életkori sajátosság. Mesét akarnak – a tiszta lap csak így lehetséges.
A kérdés ereje
Maradt még néhány kérdés. Vegyük elsőnek a hogyant.
Mi a leghatékonyabb módja annak, hogy megmérettetésre hívjuk a fiatalokat? A provokáció meglepően jól működik ennél a korosztálynál (is). Vagy nem is olyan meglepően (kamasz gyerek, vitatkozás… Megvan?) De egy jól megfogalmazott kérdés is sokkal hatékonyabb, mint egy általános pályázati kiírás. Tudom, ebben a Szófa élen jár – de hadd mondjam ki: egy kérdésre a legkézenfekvőbb válaszolni. (És ha már ilyen szépen visszaértünk az elejére, újból átnézhetjük a kommunikációs modellt: az is hasznos tud lenni, ha érthető az a kérdés.)
Kell-e videómontázs a kedvenc költőkről?
Fel kell mérni az érdeklődést, de szerintem nem. Ennek most nem fejtem ki minden oldalát, csupán egy valamire reagálnék röviden. Bár valóban vannak határesetek, szerintem az irodalmat mégis írni kell – de ez az én véleményem.
Szófa az ifjúsági közösségi térben?
Igen! Legyen! Jó ötlet Szófa-oldalt indítani az egyik közkedvelt, fiatalos közösségi oldalon. Az lehetne az ajtónyitogató, így juthat el legbiztosabban a meghívottakhoz az invitálás: a játékok, a lehetőségek, a pályázatok, minden. De nem hiszem, hogy ez önmagában megold mindent.
Végül is
A Szófa egy jó oldal. Kényelmes, ott van tíz lap, a kortárs irodalom fele. Szinte meg van terhelve. Mi kéne még rá, hogy jobban érdeklődjenek a pályázatok iránt a középiskolások…?
Szerinem középiskolások.
[A szöveget az Amr nevű Pixabay-felhasználó stockfotójával illusztráltuk.]
