Amikor az irodalmi pályázatokról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a recept egyszerű: adunk egy témát, a szerzők megírják, a zsűri pedig dönt. A valóságban azonban az elmúlt években valami sokkal izgalmasabb dolog történt. A klasszikus irodalmi formáktól eljutottunk az összművészeti kihívásokig, konceptuális játékokig.
A Szófa-pályázatok története hagyományos, irodalmi feladatokkal indult mint műfordítás-átiratok (Villon, Szapphó) és klasszikus hívószavak (Utazó). Itt a szöveg szövegből indult ki, és szöveg lett belőle. A témák (utazás, karnevál, maszkok, mesék a villamosról) játékosak, könnyedek, általános emberi helyzeteket boncolgattak, majd a kiírások egyre bátrabbak és provokatívabbak lettek. Nehéz, aktuális társadalmi és egzisztenciális kérdések kerültek elő mint a külföldre költözés traumája (Remény és önbizalom), a modern irodai lét elszemélytelenedése (a badge mint plasztik kígyóbőr Harag Anita inspirációjára), és végül a legégetőbb: a klímaszorongás (Vannak-e még elbújásra alkalmas rekeszeink? Závada Péter nyomán), és a Szófa-pályázatokra beérkezett írások egyre inkább korunk hangulatának lenyomatai. Olyan őszinte reflexiók, amik a mindennapi túlélésünkről szólnak, arról, hogyan próbálunk megküzdeni a ránk zúduló hírekkel, a bolygónk jövőjével, és hol találunk még magunknak egy-egy biztonságos, élhető rekeszt a világban.
Idővel a határokat is elmostuk, és bevontuk a képzőművészetet. A kortárs művészek rendesen megmozgatták az írói fantáziát. A pályázatok már nemcsak olvasásra, hanem látásra, vizuális reflexióra is inspirálták a szerzőket. Szőke Erika szlovákiai magyar fotóművész meghökkentő, szürreális munkái a Túlcsordult világ pályázatban, majd később Bolla Katalin mágikus realista festményei vagy Csonka Veronika Biotic mechanism installációi már nemcsak látványként, hanem mély, konceptuális kiindulópontként határozták meg a szövegeket. A szerzőknek már nemcsak olvasniuk kellett a kortárs irodalmat, hanem meg kellett tanulniuk látni is és nyelvi kódokra lefordítani a vizualitást.
Nem álltunk meg itt, egy merész ötlettel fogtuk magunkat, és bevontuk a mesterséges intelligenciát. Nem úgy, ahogy a legtöbben gondolnák: nem hagytuk, hogy az MI írjon helyettünk, hanem pont ellenkezőleg, kreatív szépírójátékra hívtuk a Szófa közösségét.
Először jött a Kabátot a gombhoz, ahol konkrétan a feje tetejére állítottuk a jól ismert mondást, és megkértük az MI-t, hogy írjon kritikákat nem létező mágikus realista művekről. A szerzők kaptak egy kész „gombot” (a kritikát), és nekik kellett megvarrniuk hozzá a „kabátot”, vagyis megírni magát a novellát vagy verset úgy, hogy az passzoljon az MI generálta kritikához.
A most futó krimipályázatunk tágabb irodalom felé nyit; a műfaj a krimi, és megint hátrafelé építkezünk: az MI generált három különböző végkifejletet: Borbély Szilárd, Térey János és Petri György stílusában, a feladat úgy felépíteni a bűnügyi történeteket, hogy a végén ezek a sorok oldják meg a rejtélyt. Ez nem a megszokott „írj egy jó kis krimit” feladat. Ez egy alkotói kreativitást megkövetelő logikai játszma.
A pályázatok változásával több lett az írni vágyó, és rájöttünk, hogy a mennyiség nem minden. Amikor a Lány a parton pályázatra beömlött több mint száznegyven szöveg, ott álltunk a szerkesztőtársakkal, fogtuk a fejünket, és éjszakákon át olvastunk. Akkor döntöttük el, hogy ezen változtatni kell. Olyan szűrőt akartunk, ami megadja a szövegeknek a kellő szakmai komolyságot, és nem az évek óta íróasztalfiókban porosodó szövegek kerülnek elő.
Megszületett az új szabály. A pályázási lehetőség legyen egyfajta jutalom a rendszeres Szófa-olvasóknak, mert nem győzzük elégszer mondani: kortárs szépirodalom olvasása nélkül ritkán születik igényes szöveg. Az olvasóteremben ott van tíz kortárs folyóirat – tessék hát forgatni őket! Persze nem akartunk kizárni senkit, így bárki beszállhat egy negyedéves előfizetéssel is, ha komolyan gondolja az írást.
A beérkező szövegek színvonala látványosan javult, és ami a legszebb: a Szófa online portál alkotói közösséggé nőtte ki magát. Ezt bizonyítja a közeljövőben megjelenő antológiánk is. A kötetbe a díjazott vagy döntőbe jutott szerzők írásai kerülhettek. Színes lett a csapat: mérnök, jogász, közgazdász, tanár, óvónő, diplomata és molekuláris biológus alkotásai olvashatók a válogatásban, és vannak köztük életükben először publikálók és több kötetesek, sőt egy József Attila-díjas is.
Ahogy Mohácsi Árpád megfogalmazta: ha nincs a Szófa, ezek a művek talán sohasem születnek meg – vagy legalábbis nem így, és nem ebben a formában.
Szóval sikertörténet.
De van-e hiányérzetem?
Igen, nem is kicsi.
A legnagyobb fájdalmam, hogy a középiskolásokat nem sikerült megszólítanunk, pedig megpróbáltuk. A Szófa szerkesztősége rendkívül kedvező feltételeket kínált az iskoláknak, de sajnos minimális volt az érdeklődés.
Sokat rágódtam a miérteken.
A mai tinédzserek nem feltétlenül olvasnak kevesebbet és szívesen írnak, ezt én angoltanárként megtapasztalhattam, de nagyon más az ő műfajuk, a tempójukról nem is beszélve. Egy szépirodalmi portál, ahol regisztrálni kell, elő kell fizetni, esetleg el kell olvasni egy hosszabb szöveget, vagy bonyolultabb képzőművészeti alkotásokat értelmezni, aztán megírni a verset vagy a novellát, nekik túl sok és mérhetetlenül lassú. Ők a Wattpadon, a TikTok-videók alatti kommentekben vagy azonnali, interaktív platformokon írnak és olvasnak. A Szófa klasszikus vonala és a tinédzserek tartalomfogyasztási ritmusa között túl nagy a kulturális szakadék.
Bármennyire is kedvezőek a Szófa előfizetési feltételei az oktatási intézményeknek, ha valami az iskolán, tanárokon vagy hivatalos pályázati felhívásokon keresztül jut el hozzájuk, az azonnal elveszíti a „menőségi” faktorát, és átminősül házi feladattá vagy iskolai kötelezettséggé. Allergiások az intézményesített kultúrára; ők a maguk által felfedezett, alulról szerveződő közösségekben szeretnek alkotni.
Az, ami a Gutenberg-galaxis generációjának dicsőség, például egy irodalmi portálon történő megjelenés, egy neves zsűri elismerése, a mai fiataloknak közömbös, nekik az azonnali visszajelzés kell. Lájkok, kommentek, megosztások a saját köreiktől, a kortárs szépirodalom számukra egy zárt, idegen világ, ahová nem biztos, hogy be akarnak lépni, mert nem róluk szól. Pedig sokszor igen. A középiskolásokat nem lehet PDF-pályázatokkal elérni. Ott kell lenni, ahol ők alkotnak.
Talán költözzön be a Szófa a Wattpadra? Talán hirdessünk meg egy Wattpados különdíjat, vagy indítsunk el egy chat-novella sorozatot vagy mutassák be kedvenc költőjüket TikTok videópályázaton? Esetleg készítsünk egy képekkel, skiccekkel, reelsekkel kombinált Insta-költészet pályázatot? Próbálkozzunk Slam poetry-vel vagy dalszöveggel? Akkor megugrana a tinédzser jelentkezők száma? Talán. És mi van a Gutenberg-galaxisból érkezőkkel? Őket akkor elveszítjük?
A dilemma nagy, a szakadék áthidalhatatlannak tűnik.
Te, hogy látod kedves Szófa-olvasó?
______________________
