Hogyan talált rá Grendel Lajosra, aki fontos és jelentős író, de szlovákiai magyarként mégis a perifériáról indult? Miért éppen róla írta az első monográfiáját?
Grendelt a nyolcvanas évek közepén-végén, még egyetemistaként olvastam először, amikor a „prózafordulat” többi nagyjait (Mészölyt, Esterházyt, Nádast stb.) is. Az Éleslövészetet, a Galerit, az Áttételeket, nagy lelkesedéssel, igazi irodalmi lázban égve. Egyik első tanulmányom is róla szólt, az volt a némileg zengzetes címe, hogy „Ariadné fonala elszakadt”, s 1992-ig egy teljes pályaképet próbáltam meg benne fölvázolni. Erre figyelhetett fel Szegedy-Maszák Mihály, a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozta Tegnap és Ma című monográfiasorozat szerkesztője, aki felkért a könyv megírására. Ez volt az első nagyobb szabású irodalomtörténészi munkám, sok mindent meg kellett hozzá tanulnom: a tág kereteket, a megközelítés és a kritikai távolságtartás arányait, a történelmi folyamatok és az egyedi olvasási események relációit, s ezek mellett – lévén szó (cseh)szlovákiai magyar íróról – a magyar irodalmi regionalizmus bonyodalmaival is szembe kellett néznem. De részben éppen azért írtam, hogy Grendel onnan érkező, az anyaországival intenzív összjátékban lévő impulzusai tükrében ne tekintsük a magyar irodalmi kultúra „perifériájának” Lévát és Pozsonyt.
Mi az, ami annyira vonzó az Ön számára a legújabb magyar irodalomban, hogy ezt kutatja tudósként, és kortárs írók szövegeit gondozza szerkesztőként?
Megtanultam becsülni, sőt bizonyos mértékig művelni is a régebbi korszakok érdekfeszítő filológiáját, de kezdettől izgat az irodalom történő mivolta, vagyis az, hogy a kortárs művekkel való találkozás igazi kaland, mert a frissen megjelenő művek olvasási-értelmezési műveletei általában nincsenek még annyira „előkészítve”, mint a sokszorosan kanonizáltaké. Persze klasszikus, vagy méltatlanul elfeledett régi művek újraértését, újrafelfedezését is lehet segíteni azáltal, ha az azokban megbújó, mai életünk kérdéseire válaszoló értelemlehetőségeket sikeresen bontja ki egy elemző, de számomra az újabb keletű művek recepciójával kapcsolatos kockázatok, kihívások mindig is delejezőek maradtak. Szeretem, ha egy új műalkotás kihoz a sodromból.
Közkeletű vélemény, hogy az irodalom, illetve általában az olvasás visszaszorulóban van napjainkban, tanárként és szerkesztőként mit gondol ezekről a folyamatokról?
Kétségtelen, hogy az olvasás körülményei és hordozói nagy mértékben megváltoztak. Ha technomediatizált-digitális éránkat, a formatervezés és a sikk korszakát az audiovizuális boom és az internet előtti „könyvvilághoz” hasonlítjuk, akkor tényleg elmondhatjuk, hogy az olvasás visszaszorult. Persze ha azt tág értelemben, egy érzékelő-jelfejtő tevékenységként fogjuk fel, akkor most is sokat „olvasnak” az emberek: „olvassák” a képek tömkelegét és „olvassák” egymást. Ellenben csak ritkán vagy egyáltalán nem olvasnak hosszú, vagy rövid és tömör, mindenesetre bonyodalmas szövegeket. Pedig a regények és a versek az összpontosításnak olyan lehetőségeit nyújtják, ami semmi más médium által nem állhat a rendelkezésünkre. A pásztázó, óhatatlanul felszínes figyelemmel szemben elmélyültséget adhatnak, enyhületet, csöndet, koncentrációt a szinte állandó hiperkonnektáltság (a hálózathoz való szüntelen kapcsoltság) vibrálása ellenében. Az irodalom és a művészetek „olvasása” azért is fontos, mert érdekeinktől, politikai-ideológiai kötöttségeinktől a virtualitásban időlegesen szabaddá válva egyedül ezek részesítenek bennünket a másságot méltányolni képes élményben, amikor egy tőlünk idegen, akár tagadott és elutasított értékrendnek csakis az esztétikai tapasztalat révén vonódunk bele az igazságába. Vagyis valami csak az irodalomban/művészetben történhet meg velünk. Az olvasás globális, mennyiségi és életformaszerű visszaszorulásával szemben ugyanakkor számomra némileg megnyugtató, hogy egyetemi oktatóként és szerkesztőként is tapasztalom az olvasás szenvedélyét és megújuló teljesítményeit a legfiatalabb generációknál is.
Általában mit gondol az irodalom és az internet kapcsolatáról?
A figyelempiacon betöltött eltérő szerepükön túl azt, hogy lehetnek jóban is: a világháló az irodalom közvetítésének remek platformjául is szolgálhat, de nem hiszem, hogy a minőségi irodalomhoz szükséges elmélyült olvasást ki tudná váltani.
Milyen jövőt jósol az irodalmi folyóiratoknak?
Jósolni nemigen tudok, de ha azt mondom, hogy én az irodalmi folyóiratok pártján vagyok, s fennmaradásukban hiszek, akkor néhány olyan szellemi kortársammal együtt, akiknek hasonló a hitvallásuk, hátha képesek vagyunk némiképp befolyásolni a jövőbeli tendenciákat. Vannak érveink a folyóiratok, sőt: a print folyóiratok fennmaradásának ügyében. Például, hogy a magyar irodalmi kultúra hagyományosan és ma is folyóiratközpontú; hogy a folyóiratok bábáskodnak a művek megszületésénél; még ha szerényen is, de a tiszteletdíjakkal támogatják az írótársadalmat; hogy minden hónapban gondosan szerkesztett könyvszerű termékként jelennek meg, s ily módon segítenek az irodalom közvetítésében és az anyanyelv ápolásában; hogy a folyóirat mindig szellemi műhely is, a tehetséggondozás helye, ezért ahol megjelenik, annak a településnek/régiónak az irodalmi élete színesebbé válik, az értelmiségi lakosságmegtartó képessége megnő. A folyóiratok online változatában, illetve digitális archívumában könnyebb keresni, könnyebb valamire rátalálni, s egyáltalán a tartalmakhoz hozzáférni, ugyanakkor az olvasók igénylik a printet is, mert könnyebb tüzetesen, elmélyülten olvasni, a versekkel elidőzni, a tanulmányokat megszéljegyzetelni.
Az Alföldben kibontakozóban van egy újfajta kritika. Miért fontos a kritika műfajának a megújítása? És milyen visszajelzéseket kaptak az olvasóktól?
Hát nem tudom, hogy ez a kibontakozás mikor kezdődött: lehet, hogy már több mint negyedszázada is tart az Alföld-béli tanulmányok és bírálatok értelmező nyelvének, szempontrendszerének a megújítása. Az bizonyosan optimális, ha a kritikai reflexió nagyjából szinkronban tud lenni a történő irodalom mozgásaival – ez az olvasók és írók önértésének egyaránt a javára szolgálhat. Szerkesztőtársam, Lapis József évek óta sokat tesz azért, hogy szemlerovatunkat tematikusan, műfajilag és módszertanilag is sokszínűvé tegye: ennek jele például a népszerű és a gyerekirodalom, valamint a külföldi irodalom irányába való széles merítésű nyitás. Úgy látom, hogy a lapban megjelenő bírálatokra rendszeresen felfigyel a szakma és a művelt közönség is.
Van értelme a magyar irodalmon belül regionális irodalomról beszélni? Van olyan, hogy debreceni irodalom? Tar Sándor, Borbély Szilárd vagy Térey János lehetett volna soproni is?
Az ő kimagasló nyelvművészetük nyilvánvalóan túlhat az efféle lokális-regionális indexeken, jóllehet – főként Szilárd és János – élesen szembesültek e közeg és hagyomány mibenlétével. Egyébként régóta és mostanában újfent élénk vita folyik arról, hogy irodalmi (vagy bármilyen) értelemben van-e debreceniség. Tavaly jelent meg A debreceniség mintázatai (Városi identitás és a lokális emlékezet rétegei a kora újkortól napjainkig) című izgalmas tanulmánygyűjtemény, amely a maga komplexitásában tárgyalja a kérdést: ilyen röviden nehéz erről állást foglalni. (A kötetről „Van másféle híre, de miért nem hangosabb?”. A debreceniség mintázatairól – Meliustól Téreyig címmel terjedelmes kommentárt írtam, a közeljövőben megjelenik a Studia Litterariában.) A városban született, ott élő, vagy a városhoz máshogy kötődő irodalmi alakok (Csokonaitól és Fazekas Mihálytól Móriczon, Szabó Lőrincen és Szabó Magdán át Térey Jánosig) más-más mintázatait mutatják ennek a bizonyos Debrecen-identitásnak, például Szabó Magda nem csak gyakran tematizálta, hanem (a messzeségből) eszményítette, mitizálta is a cívisvárost. Térey viszont főként a posztumusz Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárjában a sztereotip ellentétek, így az eszményítés és a degradálás egyszerűsítő és kényelmes sematikájából az ellentmondások összetettsége felé mozdította el a Debrecen-képet. A megrendítő, menekülésre kényszerítő, de vissza is hívogató város-élmény nélkül Térey nyilvánvalóan más pályát futott volna be, ám nélküle Debrecen sem lenne a kortás magyar irodalmi szövegvárosok egyik legizgalmasabbika.
