Szerencsés Dániel: Maalbeek, végállomás

 

 

Amióta az eszemet tudom, ki akartam menni nyugatra, mert ott jobb. S amióta nyugaton élek, haza akarok menni, mert otthon jobb.

 

   Szerencsés Dániel

A tanulság, hogy mindig rossz helyen voltam. Kivéve egyszer, a napot is tudom: 2016. március 22-e. Budapesten voltam, amikor felrobbantották a brüsszeli metrót és a repülőtér indulási csarnokát. Az előbbit napi szinten használtam: ronda volt, a hetvenes évek megkopott dizánjával, az utóbbit nem annyira gyakran, mint szerettem volna, de utoljára pár napja. (Milyen lehetett a pillanat? Nézzük a kijelzőtáblát, melyik kapu, késik-e a járat, balra a túlárazott Samsonite-bolt, jobbra a check-in pultok – aztán egyszer csak sötétség?)

A családom épp akkor érkezett volna máshonnan, a repülőtér felett köröző gépről üzentek, hogy nem engedik őket leszállni, tudom-e, mi történt?

Addigra persze tudtam. Meg is mondtam nekik: jobb, ha tőlem tudják, hogy a repülőteret és a házunktól pár méternyire levő metróállomást is felrobbantották, szóval alapjában véve nem baj, ha nem tudnak leszállni, mert úgysem jutna haza. Feleségem fegyelmezetten viselte a híreket, meg is jegyeztem magamban, mennyire jól tettem, hogy olyan nő mellett kötöttem ki, akinek kiskorában sorozatlövő rakétákkal lőtték a dél-kaukázusi kisvárosát. Egy ilyen nő már nem lepődik meg semmin.

A család rendben lesz, gondoltam, azonban Brüsszel maga volt a káosz és pusztulás azon a napon. Körülnéztem a budapesti tavaszban az Üllői út és a Mária utca sarkán, és hirtelen rám tört az érzés, hogy ez itt a béke szigete, én pedig épp frontszabadságon vagyok egy háborútól érintetlen szigeten: jó helyen voltam.

Pár hét múlva, immár újra a fronton, amikor a metróállomás elé hordott virághalom rohadni kezdett, mert az első napok gyásza után nem vittek több virágot, egy szórólapot láttam a lámpaoszlopra celluxozva: Hol van My Atlegrim?

 

 

 

Március 22-e óta nem látta senki. My Atlegrim fényképe azért ütött szíven, mert mintha a legkedvesebb barátom ikertestvére lett volna – a hasonlóság Zsezsével ijesztő volt. Pár nap múlva kiderült, a svéd My Atlegrim azért nem készít többé kézműves textíliákat, mert Brüsszelben rosszkor volt rossz helyen, egész pontosan épp akkor ült a metrón, amikor valaki úgy gondolta, hogy a Maalbeek állomáson jó ötlet felrobbantani őt és még 15 embert.

Zsezse viszont otthon élt, meg volt győződve arról, hogy rossz helyen van, s talán kicsit irigyelt is, amikor az emailjeit írta. Mindig, amikor a sorait olvastam, lelkiismeret-furdalásom volt, amiért én is rossz helyen vagyok. Vele kellett volna lennem, nem ezernégyszáz kilométerről biztatgatni: ne adja fel. Amikor a nővére írt, hogy feladta, és négy nap után találták meg a Dunában, tudtam: az egész világ egyetlen rossz hely, s az egyetlen jó hely a Duna-part lett volna, ahol a mangaképes retiküljét megtalálták, mert – ha ott vagyok – minden máshogy alakul. Talán. Ott kellett volna lennem vele. Akkor lettem volna jó helyen.

 

 

Anyám sokáig azt gondolta, jó helyen van. Egy Szász Endre rézmetszet lógott a panellakás falán: Pénelopé várja Odüsszeuszt. Ő keményebb volt Pénelopénál, tíz helyett húsz évig telt azzal az élete, hogy hazavárta a gyerekeit és unokáit. Egy szava nem volt, amikor a húgom kiköltözött Ausztriába, s én pár évvel később Belgiumba. Meg volt arról győződve, hogy jó helyen leszünk.

 

 

Amikor jött az agydaganat, a tumor azt az gondolhatta, hogy anyám koponyájában jó helyen van, mert mindenki más rossz helyen volt: nem anya mellett. Anya akkor került jó helyre, amikor a húgom kisírt neki egy szobát egy osztrák öregotthonban, ahol békében meghalhatott. Szerette Ausztriát. Belgiumot nem szerette volna. Ott már nem tudott volna magyarul beszélni az unokájával, mert míg a húgom ausztriai gyerekei engedelmesen és nagyon sokszor végignézték a Macskafogót, és tökéletes magyar kiejtéssel küldték el egymást a balettba ugrálni, a Belgiumban született lányom ingerküszöbét már csak a francia Nickelodeon érte el.

 

 

Miután a húgommal eltemettük anyát, s mindkettőnkben tudatosult, hogy ezentúl Budapest már nem lehet annyira jó hely, mert hirtelen nagyon üres lett, leültünk beszélni. Mi marad meg nekünk, és mi lesz belőlük? A gyerekeknek hol lesz az a jó hely, ahol lenni akarnak? Az övéi el akarnak menni a  kisvárosukból, mert az nem jó hely, a jó hely minimum Bécs, de inkább onnan is el.

 

 

S ha mi kettőnket még érdekel olyasmi, hogy mit jelent valahol otthon lenni – akkor, mi az? Mi tart meg annak, aminek születtünk?

 

 

Emlékek? Fakulnak. Barátok? Ritkulnak. Nemzeti Dal, Petőfi, ’56? A külsőségek nem motiválnak arra, hogy belül is azok maradjunk, aminek születtünk.

 

 

Talán a nyelv, jutottunk végül közös nevezőre. A nyelv, amiben mindig az van a szájon, ami a szívben. Abban érezzük magunkat jó helyen. Megmarad, nem cserélődik le, még ha nélkülünk is alakul tovább, mint az itthon hagyott barátok élete. Nem kell hozzá alpesi dialektust megtanulni, vagy lebutított közös nyelvet kitalálni, amit a szlovák titkárnő, az afgán boltos és a török szomszéd is megért. Egyszerűen csak – van. Ott kell lenni benne, s akkor vagyunk jó helyen. Ha mi vagyunk a fel-feldobott kő, a nyelv a gravitáció.

 

 

Az utolsó, amit My Atlegrim hallhatott, ez lehetett: volgende station Maalbeek/prochaine station Maalbeek. Utolsó gondolata – felteszem – mégsem az volt, hogy o mijn god/oh mon dieu, még talán nem is oh my god, hanem: herregud. Esetleg: åh mamma. Ha volt ennyi ideje.

 

 

Anyám jó helyen halt meg, mert értették az utolsó szavait. Ha a Koszovóból elszipkázott ápolónő nem is, a húgom biztosan. My Atlegrimnek nem volt ilyen szerencséje. Nekem még lehet. Ha idejében lelépek valahová, ahol jobb: haza.