Elöljáróban le kell szögeznem: nem vagyok eredendően nagy híve az (ön)életrajzi műveknek. Műfajuknál fogva torzítanak, nem foglalkoznak ellentétes perspektívákkal, és általában kell valamilyen személyes kötődés a főszereplőhöz, hogy valóban élvezhessük a szöveget. (Zalatnay Sarolta például bevallottan magától értetődőnek tekintette, hogy bizonyos anekdotákat inkább úgy ír meg, hogy ő legyen a pozitív hős: még akkor is, ha a dolgok nem pont úgy estek meg. Élek a gyanúperrel: ez más szerzőkkel is előfordult már előtte és utána is.)
Kivételek persze mindig akadnak: nagyon szerettem anno Szalatnai Rezső Kempelen, a varázsló című regényét (ami szerelmes levél a Felvidékhez, tisztelgés a felvilágosult abszolutizmus magyarországi érdemei előtt, és mellesleg egy valóban érdekes és sokszínű élet bemutatása – az eredményekre, és a hazát feltűnési viszketegség nélkül szolgáló látásmódra koncentrálva). Elérhető amúgy a MEK-en, ha van idejük, olvassák el. Élvezetes könyv.
Vagy Faludy Pokol-könyvei. Ezek is roppant olvasmányos, jól megírt történetek. Ugyanakkor Faludyt ismerve nem vagyok abban maradéktalanul biztos, hogy szigorú dokumentarista igénnyel nézve minden szavukat el szabad hinni. Talán nem is kell, József Attila jó barátjaként a szerző valószínűleg magától is tudta: a huszadik századról érdemes az igazat és nem csak a valódit megírni. Ha az igaz hatásosabb néhány fikciós elemtől, hát akkor úgy.
Varga-Sinai esetében ezek a párhuzamok persze bicegnek kicsit: Magyarországon született, itt nevelkedett, majd disszidált Ausztriába, ahol festészetet tanult, megismerkedett egy iráni fiatalemberrel, összeházasodtak, Iránba költöztek, gyerekeik születtek, a férje (időközben elismert és tisztelt filmrendező, neve már a térképre is felkerült) pár éve meghalt, gyerekeik és unokáik felnövőben vannak. A Trónok harcához nem mérhető fordulatok, még ha egy-egy momentumban azért rejlik is izgalom.
Ezek részletes bemutatásától azonban tartózkodik a szerző: nem tudunk meg igazán sokat arról, milyen volt iskolába járni a Rákosi-korban (legalábbis semmi olyat nem, ami új és váratlan lenne a magyar olvasónak), ahogy arról sem, hogyan változott meg Irán Reza Pahlavi sah elűzése után. Hiányolhatjuk ezeket a szempontokat, de a könyv egészét tekintve ezek hiánya szerves. Nem ezekre koncentrál: a saját életéről ír, és ezen keresztül kapunk bepillantást a magyar és az iráni mindennapokba is. Ami talán érdekesebb is, mint a felületes érdeklődőnek szóló hatásvadász megfogalmazások lehetnek. Nem, nem beszél sokat az iráni forradalmat követő változásokról (mi változott, mihez képest, hogyan — ha ezeket meg akarjuk érteni, több másik könyvet kellene elolvasni, egytől nem is várható, hogy választ kapjunk a kérdésekre), de ír arról, milyen volt Iránban élni és alkotni. Ezekből az apró utalásokból kirajzolódik valamilyen kép az országról, ami máris élőbb és érdekesebb, mint egy valamilyen irányban elfogult politikai elemzés. Sőt: figyelmesebb olvasásra késztet. Hősnőnk iráni festőnők csoportjának vezetője, férje a forradalom előtt és után is elismert rendező volt, gyerekeik több nyelven beszélnek: ha Irán érdekel, ezekből az információmorzsákból azért össze lehet annyit szedegetni, hogy itt is lehet élni, szeretni, dolgozni, alkotni.
Annál több lehetőségünk nyílik arra, hogy a szerzőre figyeljünk: egy érző, kreatív művészt ismerünk meg, aki bátran mer beszélni arról, amit megélt, amit érzett, magától értetődő természetességgel felvállalni akár a szokatlan pillanatokat, és a hagyományosabb gondolkodással olykor kissé nehezen érthető mozzanatokat is.
A szövegegységeket taglaló költemények olykor átérezhetőbbé teszik a prózát, olykor a próza segít megérteni egy-egy sor igazi értelmét. A közölt magánlevelekből jobban kirajzolódik a szereplők közti kapcsolatok szövevényessége is, miközben alapvetően egy érezhetően szerethető és izgalmas személyiségű nő mesél az életéről, ami nem kevésbé érdekes, mint annak történelmi háttere. Külön rokonszenves, hogy a hetvenötödik születésnapját már maga mögött tudó szerző fel meri vállalni gyerekkori emlékeit — sőt, ragaszkodni is tűnik hozzájuk. Jó értelemben: Magyarország, Ausztria vagy Irán: Varga-Sinai mindvégig önazonos marad. Anélkül ráadásul, hogy magát példaképként akarná exponálni.
Már csak ezért is érdemes elolvasni a könyvet: egy szimpatikus ember nem tolakodó gondolatai és élete, afféle önkéntes nagykövete-közvetítője e két távoli világ érzelmeinek, krónikása jó pár furcsa évtized kevesebbet taglalt aspektusának.
És ha ezek után még mindig érdekel Irán (biztos vagyok benne, hogy a válasz határozottabb igen lesz, mint előtte), nyugodtan keresgélhetünk tovább. Már érezni fogunk valamit a perzsa világból, mielőtt hideg fejjel megérteni akarnánk. És valami azt súgja: ez az irány teljesebb befogadást tesz lehetővé.
Szalay Gergely