Alexander Faludy anglikán pap és jogászhallgató, akit a brit nyilvánosságban leginkább egykori csodagyerekként ismernek: 1998-ban ő lett a University of Cambridge legfiatalabb hallgatója a XVIII. század óta. Különösen érdekes ebben, hogy mindezt diszlexiával és diszpraxiával küszködve érte el, amelyeknek így ő lett az egyik “ismert arca” a szigetországban: édesanyjával könyvet is írt arról, hogyan telt így a gyermekkora, és hogyan küzdöttek a szülők azért, hogy az SNI-s gyerekekre jobban odafigyeljen a rendszer. De persze a magyar olvasóknak ez még önmagában nem annyira különleges; az már inkább, hogy ez a bizonyos ‘Faludy tiszteletes’ a mi Faludy Györgyünk unokája.
Alexander huszonhárom éves volt 2006-ban, amikor nagyapja meghalt. Most pedig, tizenöt évvel később, annak kapcsán veszi elő tőle a Pokolbéli víg napjaimat (avagy a My Happy Days in Hellt), hogy rámutasson a Dante-inspirációkra és párhuzamokra Faludy szövegvilágában - amelyet, tegyük hozzá, igen alaposan ismer az unoka, diszlexia ide vagy oda. Sőt, az első pár bekezdésben arra is felhívja a figyelmet, hogy már Faludy korai költészetében is nagy szerepe van az itáliai költőnek: ott van például a terzina, a Dantéhoz köthető és Faludynál is jelenlévő verselés, amely, így Alexander, “örök fejfájásra kárhoztatja az angol fordítókat”.
Alexander Faludy nem kevesebbet állít, minthogy nagyapjának nemcsak a szöveg későbbi megalkotásában, hanem az egész recski túlélésében hatalmas szerepet játszhatott ez a Dante-kapcsolat, amely lehetővé tette az intellektuális költőnek - “a zsidó ateistának”, ahogy unokája nevezi -, hogy szenvedéseit ne csak önmagukban értelmezze, hanem valamiféle nagyobb komplexum részeként.
“Recsk leghidegebb hónapjaiban, akárcsak a Pokol fagyos mélységeiben, azok a fogvatartottak süllyednek el leghamarabb, akik nem kapaszkodnak görcsösen abba, ami az értelemből és a társaságból még ilyetén körülmények között is megmaradt. Pár napon belül mind meghalt, aki éjjelente kihagyta a néhány társa által szervezett titkos filozófiai és irodalmi köröket.”
Ehhez persze az is kellett, hívja fel Alexander a figyelmet Arnold Toynbee-t idézve, hogy az önéletírásban ‘pontatlanságok’ legyenek - már amennyiben csakis hiteles Recsk-memoárként akarnánk olvasni a szöveget. Faludy György azonban természetesen nem öncélúan ferdít, hanem, hogy megint az unokát idézzem, “ugyanúgy vegyíti a tényeket a misztikummal, ahogy Dante töltötte fel a misztikumot nagyon is tényszerű ízzel, érintéssel, idővel és hőfokkal”. Ott van például a hegycsuszamlás narratív szerepe, amely időrendben Sztálin halála és a rabok szabadon engedése között történik, és egyértelmű kapcsolatban áll azzal, ahogyan a Pokol hídjai reagálnak Krisztus áldozatára, illetve ahogy a Purgatórium kiengedi (mondhatnánk: kiszabadítja) magából a lelkeket.
A Pokolbéli víg napjaim ajánlása így szólt: “Zsuzsának”. A feleség, aki a Faludy-féle Dante-komplexumban a pokolból visszatérő költő Beatricéjének szerepét töltötte be, még láthatta is az 1962-ben angolul megjelent regényt, ám egy évvel később elhunyt. Az utókor szerencséjére viszont ekkor már élt a pár közös gyermeke, Andrew, akinek Alexander fia most újra elővette a Faludy-szövegeket az angol olvasóknak. Ezúttal éppen Dante kapcsán, aki, hogy még egy utolsót idézzek a cikkből, “éppolyan kísérője lett Faludynak a poklon át, amilyen Vergilius volt őneki”.
Hacsek Zsófia
