Istent nem hagyta nyugodni, hogy az ember nem elégedett az ő munkájával: nem volt sem áldomás, sem dicséret, csak fancsali arckifejezés, meg is sértődött ezen. Mivel azonban a maga képére teremtette az embert, nem meglepő, hogy akadt köztük hasonlóság – vagyis Isten úgy döntött, hogy nem hagyja ezt annyiban, legyűrte hát a sértődöttséget és addig törte a fejét, hogy mivel is vívhatná ki az ember elismerését, míg eszébe nem jutott, hogy megteremti a boldogságot. De mivel Isten nem ember, a végén muszáj, hogy neki legyen igaza, ami jutalommal is, büntetéssel is jár – illékony a boldogság, amit megteremtett, kajtat utána az ember egész életében, de ha
megkaparintja, ha megszenved érte, ha megadatik neki, nagy melegség tölti ki a lelkét. Már abból sejthetjük, hogy nem hétköznapi előadást nézhetünk végig, hogy a boldogságot az üveg dugója jelképezi, ami nem ugyanazt jelenti a gyereknézőknek mint a felnőtteknek, ám ezzel a rétegezett jelentéstartalommal és a művészi szabadságnak azzal a színjátszásunkra kevéssé jellemző alkalmazásával, hogy nem megmutatni kell, hanem elképzeltetni, máris felkelti az érdeklődést. És ha már felkeltette azt, ébren is tartja az előadás utolsó pillanatáig, közös metszetbe helyezve
minden nézőt.
Nem csak tévedés, de helytelen is volna gyermekelőadásként hivatkozni erre a színházi előadásra. Ha így teszünk, és csak a kisebbeket ültetjük a képernyő elé, olyan befogadói élménytől fosztjuk meg magunkat, amiről fogalmunk sem volt, hogy szükségünk van rá – éppen olyan ez, mint az illékony boldogság; nem marad velünk, mégis átformál bennünket, megváltoztatja az életünket. Persze ez a változás csak akkor következik be, ha megvan bennünk a nyitottság, ha képesek vagyunk felidézni életünk azon szakaszát, amikor a háztartásban fellelhető minden
eszköz – edény, serpenyő, kávéfőző, szódás szifon, Miska-kancsó, váza, művirág játék volt, minden árnyék félelmetes fenevad, minden szőnyeg összes mintája vizek, erdők, tündérországok területe és határai, minden ébredés reményteli. És ha képesek vagyunk felismerni, hogy ma sincs ez másként, csakhogy a felelős felnőtt életekben,
keserű és elégedetlen mindennapokban: a háztartásban fellelhető minden eszköz, ha nem játék, akkor ellenség, a ránk szakadó csöndben minden árnyék félelmetes, minden szőnyeg összes mintája az elérhetetlent mintázza, és minden ébredés reménytelenül ugyanezt ismétli. A Rózsa királyfi – boldogságkeresők című nagyszerű előadás egyszerre szól a gyerekekhez és a bennünk szunnyadó egykori gyermekhez, de azokhoz a felnőttekhez is, akik majd az előadás alatt önfeledten kacagó és szórakozó, az interakcióban részt vevő gyerekekből lesznek. Ez nem ún. kortalan előadás, amit mindenkinek ajánlunk, ez minden életkorhoz szorosan köthető előadás, amilyen nem születik gyakran.
Nem születnek gyakran olyan előadások mint a Rózsa királyfi – boldogságkeresők, mert sok esetben hiányzik a könnyedség, egyszerűség, felszabadultság, természetesség, sallangmentesség úgy a rendezésben, mint a színészi játékban, de sokszor talán a bátorság hiányzik. Annak a tudásnak a bátorsága, hogy a színházi előadásnak semmit sem kell elmesélnie. Érzékeltetnie kell, elképzeltetnie kell. A nagy múltra visszatekintő vásári- és művészi bábjátszás legszebb hagyományai elevenednek meg a Rózsa királyfi – boldogságkeresők című előadásban, de frissességgel. A hagyományokra való utalások minden esetben ötletesek, elegánsak és visszafogottak, szólnak a mai nagyszülők korosztályához, de bizonyára a mai szülőkhöz is – ezt mindenki maga tudja eldönteni. Könnyedén és jól mesélni az képes, aki biztos benne, hogy értik, megértik. Ebben pedig akkor lehet a leginkább biztos, ha arról mesél – szavakkal, gesztusokkal, mozdulatokkal, megelevenített konyhai eszközökkel, kockás és virágos anyagból varrt, mancsukban mágnest rejtő, így könnyen kapaszkodó macskákkal –, amit mindenki jól ismer.
Talán nincs is otthonosabb, kuckósabb, melegebb és biztonságosabb hely a népmesénél. Így vélekedhetett az Arany János vagy Illyés Gyula és mások feldolgozásában nagy népszerűségre szert tevő Rózsa és Ibolya című népmese színpadra adaptálásával és az előadás megrendezésével Ecsedi Csenge Berta, aki a népmesei formulák, -fordulatok megtartásával, beépítésével vagy éppen azok elhagyásával erősíti a közös tudáskincset, a lelki összetartozást, teszi bensőségessé az előadást. És ez teszi lehetővé számára a rendhagyó bábmegoldásokat, a szifontól a Miska-kancsón át vázába helyezett Tulipánig. Pergő, kellő feszültséggel rendelkező, azokat jó időben feloldó, vagyis tökéletes dinamikával bíró előadást rendezett Ecsedi Csenge Berta, ami nem csak a rendezői tudást, de a színházi jártasságot is jól mutatja.
A rendező szakmai alapossága és bátorsága teremtette meg azt a közeget, amelyben az előadás mesélője, előadója, Tóth Ákos, a Muki nevű varázslatos katonalegény magával ragadja a nézőt, magával ragadja, aztán leejti, de felkapja, csipkelődő humorával távolságot teremt, cinkosságával közelséget varázsol. Ahogyan a rendező esetében, úgy a mesélő, főszereplő esetében is ki kell emelni a szakmai tudást, azt a jártasságot, ami nem áporodott osztályterem szagú, hanem természetes színpadillatú. Veleszületett színészi tehetséget látunk a színpadon, amiben a kellő mennyiségű szerénység és visszafogottság folyamatosan képes megtartani a figyelmet, mert érzékelteti, hogy van még, van több, van ennél feljebb. És valóban! Tóth Ákos játéka egyetlen pillanatig sem üres, de minden pillanatban pontos és jól kimért benne a csalafintaság, a huncutság, a ravaszság, az otrombaságig sohasem elmenő, de a vaskos humort sejtető vásári komédiázás. Azt ugyan nem tudjuk meg, hogy ha Muki katona, akkor miért amolyan székely legényes az öltözete – nem leljük a magyarázatát, hiszen egy varázslatos katonalegény mai ruhában is feszíthetne, ami inkább meg is felelne az előadás kortárs színházat idéző megoldásainak. Lehetséges azonban, hogy Muki öltözéke ugyanolyan utalás, mint amilyenből számos akad az előadásban, esetleg tisztelgés Benedek Elek munkássága előtt.
Tóth Ákos segítője, az előadás zenei betétjeinek előadója a gitárművész, csellótanár, színházi muzsikus és színész Gregorich Zsófia, aki nemcsak segítője Mukinak, de ugyanolyan mértékben felel az előadás dinamikájáért, mint a mesélő. A kettejük közt meglévő összhang és a színpadi játék felszabadult alakítása, a mindkettejükből áradó spontaneitás – ösztönös, őszinte, váratlan megnyilvánulásaik – egyenesen feledhetetlenné teszi az előadást, aminek a felsoroltak melletti további erőssége a minden szegmensben megnyilvánuló közös gondolkodás, csapatmunka, ami ugyanakkor nem szorítja háttérbe az egyéni művészi megoldásokat, ahogyan azt a látványtervező, Csiszér Csilla Viola munkája is mutatja.
A Rózsa királyfi – boldogságkeresők előadás látványterve ha eszünkbe is juttatja a gyermeki képzelet határtalanságát, művészi üzenete a legkevésbé sem ez. Sokkal inkább arra irányítja rá a figyelmet, hogy a gyermeki lét alapját a realitások elfogadása és az azokhoz való igazodás rugalmassága jelenti. A gyerekek nem a semmiből képesek fantáziájukkal valamit teremteni, hanem mindenből képesek erre. Az elvonatkoztatás képessége éppen abban rejlik, hogy a konkrétumokból emelünk ki és látunk el új, más jelentéssel – a látványterv megoldásai ennek felismerése miatt képesek elemi erővel hatni. Természetesen mindenki képes lehet erre, gondolnánk, hiszen mindenkinek van konyhája és konyhai eszközei. A művészi alkotás nagyszerűsége éppen ez: miközben a befogadás folyamata során átalakít, többé tesz, megújít emberségünkben, addig azt is képes elhitetni, hogy ezt mi mind magunktól is tudtuk, magunktól is képesek volnánk rá… Kivételes színházi élményben van része annak, aki megnézi a Rózsa királyfi – boldogságkeresők című előadást.
Készült az eSzinház és a Szófa Irodalmi Portál együttműködésében, a fesztiválról az alábbi linken tudtok tájékozódni.
