Hogyha kiáltanék, ki hallana engem

az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére

vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék

az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem  más,

mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,

s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy

összetiporjon. Iszonyu minden angyal.

Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom

hívó szavait. Ki volna az hát,

aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,

és a fülelő állatok észreveszik már,

hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon

a megfejtett világban. Mienk marad tán

valamely fa a dombon, hogy naponta

viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,

egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,

megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.

Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél

perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,

a lágyan józanitó, a magányos szívre

fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?

Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.

Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,

vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad

bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.

 

[...]

 

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

A teljes vers elérhető a következő linken: https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria-1875/Duineser_Elegien_-_Die_Erste_Elegie/hu/9936-Duin%C3%B3i_El%C3%A9gi%C3%A1k_-_Az_els%C5%91_el%C3%A9gia