Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. Ki volna az hát,
aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,
megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,
a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad
bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.
[...]
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
A teljes vers elérhető a következő linken: https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria-1875/Duineser_Elegien_-_Die_Erste_Elegie/hu/9936-Duin%C3%B3i_El%C3%A9gi%C3%A1k_-_Az_els%C5%91_el%C3%A9gia