elfogytak, nem voltak már szavaink. békétlen,
zaklatott tájkép veszekedés után, a miért immár mellékes is,
csak a csend szigorú. megkérdőjelezhetetlen vagy ilyenkor.
nehéz a szívem, és ez nem holmi "képes beszéd",
valódi fájdalmaim vannak, akár egy pánikroham során.
hasmenésre banán, kakaóporral. régi nevek, mindig, idegen
arcok, tettek. nincs köz hozzájuk. mégsem megy ki a fejemből
az a szőrszálad. társállatod vagyok; nézd csak, kutyaszem
lemegy most inkább sétálni, hogy ne legyen hasonlítgatás,
behelyettesítés -- ha nem vagyok itt kicsit, nem is tudok
"eltűnni", nem állítasz vakfoltod barátságtalan fókuszába.
az utcán lépve egyből eljátszom a gondolattal, jobbra fordulok,
hogy most lenne végre ideje tényleg kisétálnom a képből.
majd ezt követi, átvágok a téren, napra éj, meg kell keresnem
azt a vészkijáratot, belegondolok, miért is nincsenek
ilyenkor szavaink, miért köszönnek vissza ugyanazok a
visszhangok, árnyékok -- de "rendben", ne emlékezzünk
minderre, ahogy kéred, mielőtt hazaindulnék, látom,
valaki felragyog. iszonyú, mint minden angyal.
