A férfi, aki általában sem szerette a feladatokat, kapott egy meglehetősen kellemetlen megbízatást. Azt mondták neki, hogy most aztán ezt a munkát el kell végeznie, mese nincs, csak úgy sitty-sutty csinálja meg a feladatot, vagyis, hogy csinálja meg, amit meg kell. És azt is mondták neki, hogy nincs kibúvó, és rontom-bontom, mert ha nem, akkor lesz nemulass.

Így beszéltek a férfival azok, akik az ilyen típusú megbízatásokat adják.

A férfi alapvetően gyáva volt, ez tény, minek is szépítsük a dolgot, nincs ezen mit szépíteni, gyáva volt, és kész. Ahhoz is gyáva volt, hogy megmondja annak, aki a megbízatást adta neki, hogy neki semmi, de semmi kedve bármit is csinálni, és hagyják őt békén, meg különben is, koronavírus, háború, infláció, kinek van kedve ilyen körülmények között bármihez is? De komolyan. Egyébként pedig beteg, bizony, előfordul, hogy tüsszög, és ez a tüsszögés akármilyen feladat végrehajtásában komolyan akadályozza, mert, mint tudjuk, a tüsszögés mindenféle betegség előjele lehet, és nem árt, ha óvatos az ember, az óvatosság soha nem árt, és a férfi, aki gyáva is volt, meg a feladatokat is nagyon utálta, szóval, a férfi nagyon szeretett óvatoskodni.

Történt, hogy a férfi, amikor megkapta azt a bizonyos megbízást, amiről most tapintatból nem beszélünk egy szót sem (állítólag regényt kellett volna írnia), gyorsan elszaladt a háziorvosához, hogy valamiféle kibúvót találjon a megbízatás alól, merthogy – mint már mondottuk volt – a férfi utálta a feladatokat, és már ezt a feladatot is nagyon utálta, pedig nem is igen tudta, mi lesz a megbízatás a lényege, merthogy olyan alaposan el sem olvasta azt az e-mailt, amiben a megbízatás megérkezett, egyszóval, elszaladt a házi orvosához, hogy valamit felirasson magának a megbízatás ellen, és volt is hivatkozási alapja, merthogy nagyon tüsszögött, azt gondolta tehát a férfi, kap majd egy orvosi igazolást, és akkor végre kibújhat a feladat, vagyis a megbízatás alól.

Mindezért tehát elment a férfi az orvosához, egy nagyon is szemrevaló, egyszóval, igen csinos negyvenes doktornőhöz, és azt mondta neki, miközben jó alaposan szemrevételezte a doktornő igencsak szemrevételezhető dekoltázsát, és, valljuk be, ebben a kérdésben a férfi igencsak szakértő volt, mármint a dekoltázs kérdésében, értett a férfi a dekoltázsokhoz, és a nagy-nagy tapasztalatának köszönhetően meg is állapította magában, hogy bizony a doktornőnek a mérete a 100 D-s, és mindezt jólesően állapította meg a férfi, csak úgy, maga-magában, nos, hát, azt mondta neki, a férfi az orvosának, hogy irassa őt ki betegállományba, hogy a feladatot, a megbízatást, amihez semmi, de semmi kedve, ne kelljen végrehajtania, merthogy neki ne adjanak megbízatást, mert minden ilyesmi veszélyes, és ő, mármint a férfi, különben is gyáva.

– Beteg vagyok, drága doktornő, tessék engem kiírni, hogy otthon lehessek a négy fal között, nem bírom a stresszt, nem bírom a konfliktust, és rettenetesen félek mindentől – mondta a férfi a doktornőnek, és közben egyfolytában a 100 D-s dekoltázst bámulta, de úgy, hogy majd kiesett a szeme.

– Van netán valami panasza? – kérdezte a doktornő, akinek a figyelmét nem kerülte el, hogy hősünk, az enyhén kopaszodó, tisztes, ősz halántékú úriember a tekintetét nem tudja elemelni a mellének magasságától, és akit mindez bosszantott is, meg szórakoztatott is. – Hallom, tüsszög. Volt láza is az utóbbi időben? Vagy netán valamiféle fájdalma?

A férfi, aki utálta a feladatokat, és úgy érezte, hogy minden megbízatás kellemetlen, rossz, minden stressz újabb és újabb veszélyforrás, és aki életének az értelmét eddig csak az állandó veszélyek és stresszhelyzetek elkerülésében tudta megtalálni, nos, a férfi már a gondolatra is, hogy nem kaphat igazolást az ő súlyos betegségéről, már a gondolatra is mintegy összeomlott. Remegni és izzadni kezdett, és azt mondta magában, hogy a feladatot, a megbízatást nem szabad elvállani. Inkább bevesz bármilyen gyógyszert, csak attól a bizonyos feladattól, amit tapintatból meg sem említünk (regényírás, ha mondom!), mentse meg őt az Úristen, vagy legalábbis az ő gyönyörűséges, 100 D-s dekoltázsú háziorvosa.

 

*

 

Hogy emlékszem-e arra a napra? Hát persze! Igen, tájékoztatott az ügyvéd úr, hogy nyugodtan mondjam azt, hogy nem emlékszem, de még a dátumot is pontosan meg tudom mondani. Nem, nem az orvosi feljegyzésből, abba én nem nézhetek bele, hanem Jolika néni miatt. Pontosabban Jolika horgolásából. Most mit néznek úgy? Jolika néni minden évben hoz nekünk horgolást. Amibe belehímzi a pontos dátumot. Pénzt is szokott hozni Jolika néni, a mindenkori legkisebb papírpénzt csomagolja melléje, de amióta eltörölték a hálapénzt – hát mit mondjak, nem örülök neki, mert ötszáz forint is pénz, és a doktornő mindig nekem szokta adni, és most már azt sem kapunk! –, szóval, amióta ezt is elvették tőlünk, azóta csak horgolást hoz. Hímzett dátummal. Szóval, mindenre pontosan emlékszem.

A betegünkre is: nagyon ideges volt, fel-alá masírozott a rendelőben és csak sorolta és sorolta a nyavalyáit, nem is hagyott minket szóhoz jutni, hogy ő regényt kellene írjon, de begörcsölt és nem jön neki az ihlet, és különben is, meg van fázva, tüsszög és lázas, ma reggel is harminchatnyolc volt neki, még a szaturációját is megmérte – tudja bírónő, ez a divat a kovid óta –, na, az kilencvenhét volt, biztos haldoklik, nyögte, adjunk neki igazolást arról, hogy ilyen állapotban nem tud írni, mert nem lehet, sőt, egész egyszerűen tilos! Mert az írás az megterhelő, felborítja az immunrendszerét, ráadásul nyálmirigyet okoz és vastagbelet is. Igen, így mondta, így emlékszem.

Hogy én megtévesztettem a beteget és doktornőnek adtam ki magam előtte? Hát kikérem magamnak a gyanúsítást! Tudom én, kérem, hol a helyem. A doktornő is rászólt az úrra, hogy ő lenne a doktornő, de tudják, ő már hetvennégy éves, nem tudja kinek átadni a praxist, azért dolgozik, halk szavú, alig figyelnek rá, aznap különösen nyúzott volt, mert húsz betegen voltunk túl reggel óta. Mindenki követelőzik nálunk, gyógyszert rendelnek és receptet íratnak, beutalókat kérnek valós és képzelt betegségekhez, táppénzt nyaraláshoz, igazolást segélyhez és adóvisszatérítéshez, közmunkához és könnyített munkához, iskola- és munkakerüléshez, jogosítványhoz és felmentéshez, látleletet verekedés és erőszak nyomaihoz, szerelmi bánatról és depresszióról. Mindenkinek mindent adunk, nem vitatkozunk, ki vagyunk égve, Bözse, ezt szokta mondogatni a doktornőm.

Hogy ki vagyok én? Nővér? Dehogy! A nővérünk három hónapja felmondott, elment egy magánklinikára kétszeres fizetésért, de ott sem bírta egy hétnél tovább, kinek kell ez az ingyencirkusz, Bözse, mesélte nekem, hát akinek két anyja van, annak, de ő egy percig nem marad. Most pénztáros. Nagyon jól keres Klárika a pénztárban. Itt nálunk lassú volt, mint a csiga, na, de a pénztárban! Csak úgy röpködnek az áruk a szalagról, alig bírja elpakolni az ember. Mi sosem láttuk mosolyogni Klárikát, na, de a pénztárban! Még azt is szokott. Muszáj neki, mert veszi a kamera, azt mondja.

Hogy maradjak a tényállásnál. Hát kérem, a tényállás az, hogy ez a finom úr, mert annak látszott első ránézésre: olyan hatvan pluszos, erősen kopaszodó, pár szál őszülő hajjal, tiszta, rendezett ruhában, elegáns cipőben – mert tudom én, hogy azt kell nézni egy férfin! És még karórája is volt, mert azt is kell nézni! – érkezett, lehetett volna akár jó kiállású is, ha nem panaszkodott volna annyit! Igen, tudom, hogy a férfiak márcsak ilyenek, de ezek az úrinépek, higgye el, bírónő, főleg ezek a pestiek, akik életükben nem kapáltak, na azok aztán tényleg csak nyavalyogni tudnak! Tizenöt éve vagyok a doktornő mellett, én csak tudom! Hogy mit csinálok? Nem mondtam még? De hiszen engem mindenki ismer, Bözse vagyok, a takarítónő!

Szóval mindketten, a doktornőm és én is, próbáltunk a szavába vágni a betegnek, hogy ki lenne kettőnk közül az illetékes, de az csak és kizárólag nekem beszélt. Pontosabban nem is nekem, hanem a melleimnek. Mások is szokták bámulni a melleimet, tisztelt bíróság, de, hogy valaki konkrétan orvosnak nézze őket, még sosem fordult elő! Nem túlzok, szó szerint beszélt hozzájuk, azt mondta, örül, hogy pont nekik mondhatja el a testi-lelki nyavalyáit, mert talán sosem volt még része ilyen momu-molumentáris… monumentális! látványban. A doktornő mögöttünk elkezdett furcsán vinnyogni, majd ki is rohant, én elnézést kértem és utána mentem a másik rendelőbe, megnézni, mi a baja, hát ott volt leborulva a vizsgálóágyra az én tisztességben megöregedett doktornőm, és úgy röhögött, hogy alig bírt megnyugodni.

Aztán amikor felült, azt mondta nekem, te Bözse, ritka egy szexista pöcs ez a pasas – megjegyezném, hogy a doktornőm sose szokott csúnyán beszélni! –, én is vele röhögtem és megkérdeztem, mégis mi a gond azzal, hogy tetszem ennek a férfinak, minden férfinak tetszem, gondolom, ez a baja szegénykének, tudja, az az elől is lapos, hátul is lapos típus, akin egész életében csak átnéztek. Még jó, hogy nem a nemi gerjedelmére kért igazolást, hát micsoda egy pöcs – és ezt a szót, bírónő, direkt mondta ki újra az én doktornőm! – és vihogott és nem tudta abbahagyni és még a könnyei is kicsordultak. Azt mondta, tíz éve röhögött így szívből utoljára, amikor a volt férjét kifosztotta a huszonkétéves új felesége. Nekem valahogy elment a kedvem a nevetéstől, mert eszembe jutott az én Józsim, tudják, az élettársam, és az, hogy az is így meresztgette rám a szemeit az elején, mint ez az úr, aztán, ugye, hova jutottunk. Kétszer eltörte az orromat és egyszer a csuklómat. Hogy az nem tartozik ide? Hát nem is azért mondtam. Hogy van-e szükségem segítségre? Nekem? Dehogy! Meg tudom én védeni magam, pontosan tudják azt maguk is.

Hol is tartottam? Ott, hogy a doktornőm nevetett és én szomorú lettem. Aztán összeszedtük magunkat, visszamentünk a rendelőbe, a betegnek felírtuk a legeslegdrágább fölösleges antibiotikumot, rögtön két dobozzal, adtunk neki igazolást – mondtam ugye, hogy ki vagyunk égve, nem vitatkozunk –, utána én kikísértem az urat, hogy bezárjam a külső ajtót, mert ő volt az utolsó páciens.

És ott a váróteremben az úr hátulról belemarkolt a fenekembe. És akkor nem tudom, mi történt velem, de én azt mondtam neki, hogy maga… maga, szexista pöcs, és hirtelen fordulatból úgy pofán csaptam, hogy történt, ami történt, na, szóval, eltörött az orra.

De most komolyan, bírónő, ezért kellett nekünk itt megjelenni, ezért perelt be minket az úr, ezért? De most őszintén, minek ez a fakszni: egy orrtörés miatt?! Jó, tudom, nyolc napon túl van az orrtörés, de látták volna, hogy nézett ki az én kezem, amivel megboxoltam! Én is vetethettem volna látleletet!

Tudják, már bánom ezt az egészet, ezt a szexista dolgot a nemi gerjedelemmel. Hogy ezt én miért nem hagytam meg az úri népek huncutságának. Hogy minket, egyszerű embereket most miért kell ebbe belekeverni. Alig vagyunk már néhányan az egészségügyben, hát most maguk engem is elüldöznek ezzel a vegzálással, de el ám. Megyek Klárika után a boltba. Sajnos a pénztárba nem vettek fel, de takarítani igen!

 

*

 

A férfi, aki – mint tudjuk – egyáltalában nem szerette a feladatokat, meg a megbízásokat, tulajdonképpen a rendőrséget, a bíróságot meg az ügyvédeket sem szerette, és nem is akart volna feljelentést tenni, és a betört orra sem lett volna annyira lényeges, csak hát a becsületére kényes férfi volt ez a férfi, és ő valójában nem is markolt bele a doktornőnek álcázott takarítónő fenekébe, legalábbis ezt állította a bíróságon akkor, amikor azt a bizonyos fenékbe markolást az asszony ügyvédje számon kérte rajta.

A férfi azt mondta akkor, saját magáról, hogy ő nem az a fenékbe markolós típus, és ő nem tehet arról, hogy természetes módon érdeklődik a női nem iránt, nincs abban semmi, kihalna az emberiség, ha egy igazi férfi – így mondta a férfi – nem érdeklődne a csinos nők iránt, kihalna bizony, és ez nagyon szomorú lenne, ne is beszéljünk ilyen szívszorító dolgokról, kedves bírónő, mert csak zaklatottak leszünk, így mondta akkor a férfi.

Mindenesetre – állította a férfi, aki, mint tudjuk, nem szerette a feladatokat, de a konfliktusokat még úgy sem szerette, vagyishogy még kevésbé szerette – ő nem „belemarkolni” akart az orvosnőnek álcázott takarítónő fenekébe, hanem csak közelebbről akarta volna megvizsgálni, hogy nem téved-e, és valóban 100 D-s az illető hölgy mérete, mert nem akart volna tévedésben leledzeni.

Az eset kapcsán a bíróságon megkérdezték még azt is a férfitól, hogy miért is kellett volna „közelebb hajolnia”, és a férfi meg is adta a magyarázatot, hogy azért, mert ő rövidlátó, de hiúságból nem hord szemüveget, viszont a rövidlátás gyakran akadályozza a pontos szemrevételezésben, és ezért.

Aztán a bíróságon a férfi elmondta azt is, hogy ő hajlandó megbocsátani a doktornőnek álcázott takarítónőnek, mert az orra is szépen gyógyul, csak jöjjön el vele a takarítónő baráti vacsorára, szánjon rá egy estét, amikor bebizonyíthatja a hölgynek, hogy ő nem olyan rossz ember, mint ahogy látszik, és nem igaz az, hogy ő egy „szexista”, csak éppen szereti a nőket, de ez még nem büntetendő talán a mai világban sem.

Erre még az történt, hogy a bírónő ideges lett a férfitól, meg a magyarázkodásától, de a takarítónő „védekezésétől” már korábban is ideges volt, és idegességében a kalapácsával nagy mérgesen az asztalára csapott, ott, a bíróságon, és csak annyit mondott:

– Menjenek vacsorázni, beszéljék meg ezt az ügyet egymás közt, ha kérhetem, és hagyjanak engem békén! A tárgyalást berekesztem!

Hogy a vacsora hogyan is végződött, azt nem tudjuk pontosan. De mondják, hogy Bözse, a takarítónő, meg a férfi, aki nem szerette a feladatokat meg a konfliktusokat, még a mai napig is jóban vannak.