210-es kórterem
 
 
A kórház előtt 
galambok ülnek a párkányon,
mintha ők is látogatók volnának,
de ők nem hoznak gyümölcslevet,
nem kérdezik meg, hogy hogy vagy?
Csak bámulják az ablakokat,
ahonnan néha kiinteget egy kéz,
olyan áttetsző, mintha víz alól nyúlna fel.
Bent pár fokkal hidegebb van,
mint odakint a tavasz,
a kórterem zárt, 
a levegő steril,
olyan, mint egy szándékosan 
visszafojtott lélegzet.
A linóleum-szag
összekeveredik a hólyag
csendes és
jellegzetes párolgásával.
A liftnél megvárom, 
amíg kijön egy család,
a gyerek a szülei között szorong,
egy plüssállatot szorít a mellkasához,
mintha ezzel lehetne 
távol tartani a valóságot.
A nővér morog,
"ne hagyják szaladgálni, 
ez nem játszótér."
A harmadik emeleten kezdődik 
a másik világ.
Ez nem-mozi, igaz történet,
húsba, szervekbe, 
csövekbe rótt novella,
ahol minden mondat a 
test valamelyik váladékával íródik.
Te a harmadik ágyon fekszel,
az ablakhoz közel, de 
az ablak zárva,
egy rosszul értelmezett metafora.
A kezedben a távkapcsoló,
de semmit nem tudsz már irányítani vele,
csak a plafonba bámuló tévét,
ahol épp egy szappanopera zajlik,
és senki sem hal meg benne.
"Szép nap van" – mondod,
s én nem tudom eldönteni,
viccelsz-e, vagy csak remélsz,
mert az ablakon keresztül látszik, 
hogy odakint minden virágzik.
Leülök melléd.
Te próbálod megigazítani a takarót,
de a karod már nem engedelmeskedik.
Nyikorog a matrac,
a súlyod így is kevés,
sziluetted már csak árnyéka annak,
ahogy egyszer megtartottál engem,
amikor lázas gyerek voltam.
Most én vagyok melletted,
de a szerepek csak fizikailag cserélődtek meg,
a lelked még mindig azt súgja,
„ne aggódj, minden rendben lesz",
ahogy akkor is,
pedig már rég nem vagy biztos benne.
A szomszéd ágyon egy férfi hörög,
épp alszik, vagy haldoklik,
itt a kettő között nem mindig van különbség.
Nézem a csuklóján a karszalagot:
fehér alapon piros csík.
Kritikus állapot.
Mint egy véres zászló, amit az élet tűz ki.
Nincs más eszköze.
A nővér bejön, nem néz rám.
Csak ellenőrzi az infúziót,
mér egy lázat, jegyez valamit,
majd távozik.
Olyan természetességgel hagyja itt
a halál előszobáját,
mint aki csak levegőzni jött.
És közben odakint: 
fény, madárdal,
valaki nevet a parkban,
egy másik kávét visz,
ő pedig szerelmet vall,
egy kutya megszagol egy másik kutyát,
és a vizeletük közös 
üzenetet hagy egy pad lábán.
A természetnek nincs ideje szenvedni.
Csak mi, emberek
hordozzuk ezt a kiterjesztett gyászt,
mint egy beültetett szervet.
Kint határidők, online vásárlások,
gyógyszertárakban vitatkozó nyugdíjasok.
Bent percekre osztott fájdalom,
naponta kétszeri mosdatás,
csendes várakozás egy zárt ajtó előtt,
amin már nem biztos, hogy megérkezik valaki.
„Jövő héten jövök újra" – mondom.
Bólintasz, de a szemed mást mond:
„ha még lesz idő."
Kifelé menet elhaladok egy új látogató mellett,
csak egy férfi, középkorú,
borostás, kezében egy doboz sütemény,
az illata megtöri a folyosó sűrűségét.
Rám néz, aztán továbbmegy.
Nem tudja, én már tudom,
hogy ide nem vendégségbe jön az ember.
A kijáratnál megállok egy pillanatra.
És belém hasít:
a természet kegyetlen rendje az,
hogy egyszer minden test visszahúzódik
a saját sötétségébe.
De valami mégis vérzik itt tovább –
nem a hús,
nem a szerv,
hanem az a lelkünk,
ami még él,
és minden nap tanúja a halál tanításának.
És ahogy kilépek,
a nap súlya rám zuhan.
Mert most már tudom,
hogy a fény is lehet
kegyetlen.