Horváth Florencia: Hátramenetben háromszor
Fél hétre volt időpontom a halottlátóhoz. Szerencse, hogy télen korán sötétedik, úgy terveztem, négykor elkezdek készülődni, fürdés közben leborotválom a lábam, hajat szárítok, legalább négyszer-ötször átöltözöm, annak ellenére, hogy napokkal korábban kitaláltam, mit veszek fel. Az első ruhában kövérnek érzem majd magam, a másodikat kényelmetlennek találom, a harmadik szettnél nem fog passzolni egymáshoz a szoknya és a blúz, úgyhogy felsőket kezdek cserélgetni, legalább hatot felpróbálok, mire nagy nehezen magamra erőltetem az elégedettséget. A halottlátó nő, furcsa ruhákban jár, el kell találni, hogy magához hasonlónak tartson egy kicsit, de meg is akarom téveszteni, próbára tenni, hogy valóban megjelennek-e neki a szellemek, nemcsak visszamondja, amit olyan jelekkel üzenek neki, hogy észre sem veszem. Szkepszist és ügybuzgóságot sugalló darabokból kell felépíteni a külsőm.
Ezután egy alapsmink, rúzs mindenképp, attól határozottabbá válik a hangom, komolyanvehetővé a beszédem. Mindig attól félek, hogy kislánynak tartanak. A cipő a legnehezebb, vagy ormótlannak, vagy túl ünnepélyesnek vagy az alkalomhoz nem illőnek érzem. A hajamat kiengedve hordom, csak annyi a dolgom vele, hogy ügyeljek, jól álljon elől a rövidebb rész. Persze kábé addig tart ki, míg fel nem ülök a buszra, ott melegem lesz, zavar, hogy nem látom rendesen a frufrumtól, ki áll mellettem, beleakad egy-két szál a fülhallgatómba, álldóan kiesik, már csak a baloldali van meg, a másikat éppen így hagytam el, úgyhogy általában tíz perccel miután kilépek a lakásból már a fülem mögé vannak tűrve az arcomat keretező tincsek, lelapulnak, és akkor hiába a másfél órás művelet, oda az összkép. Zavar, hogy a funkcionalitást még mindig fontosabbnak tartom az esztétikumnál.
A halottlátót eddig csak videókon láttam, nagyjából negyedóráig bír állni a tűsarkújában, aztán leveszi. A felvételekről ezt a részt kivágják, egy gyors snitt a hallgatóságról sok nyilvános előadást tart, azán mikor újra őt veszi a kamera, nincs rajta lábbeli. Rövid, hálós szoknyáiban valószínűleg fázik. Szóval úgy számoltam, ha ezt az egész hajcihőt, amit meglassít, hogy állandóan odaugrom a telefonomhoz, ha üzenet érkezik, nehogy elfelejtsek valamit, elinduljak, ha lemondanak egy találkozót, nehogy olyan helyre menjek, ami bezárt, négykor elkezdem, akkor fél hatra készen vagyok, aztán úgyis összefutok valakivel a lépcsőházban, akivel beszélgetni kell, vagy az utcán szembejön, akinek nem mondhatom, hogy bocsánat, rohanok, és még cigit is kell vennem, ezt a környéket meg alig ismerem, nem olyan régen költöztem ide, nem jegyeztem még meg, melyik dohánybolt meddig van nyitva, akkor pont alkonyat előtt érek a háztömb elé. Az út a halottlátóhoz kicsivel több mint fél óra, én azt negyven percnek kerekítem, hátha lerobban a troli, nem jön a villamos. Megúszom a találkozásokat a liftben, háromnegyed hatkor kissé szökdécselve szedem a fokokat lefelé a lépcsőn. Közben azon gondolkodom, a legalapvetőbb dolgok működését hosszan taglalják a használati utasításban, minden valaha általam evett szelet csoki papírjára ráírták, hogy nyomokban dió- és mogyoróféléket tartalmaz, a Google Maps engem jelölő kék pontocskája akkor is figyelmeztet, ha direkt megyek más irányba, mint amerre a térkép a legegyszerűbbnek mutatja, de arról sehol sincs szó, hogy jobbról vagy barról kell kezdeni.
A naptárba nem írtam be, nem akartam, hogy bárki meglássa az irodában vagy a barátaim közül valaki szemtanúja legyen, ahogy a telefonom valami random időpontban emlékeztetőt küld, mindig elfelejtem beállítani az órát és a percet az automatikus kalendárium-alkalmazásban, mindig csak a hónapig és a napig jutok, úgyhogy teljesen össze-vissza jelez a készülék. Másrészt bárki lehet a halottlátó beépített embere, információkat szivárogtathat neki rólam, én meg ott fogok ülni vele szemben, vagy mellette, nem tudom elképzelni, hogyan fog kinézni ez a helyzet, és örülök, hogy milyen igaz, amit mond, ámulok, mennyire élesen látja a halottakat. A halottlátóról igazából nem tudom, mit gondoljak.
Mindenesetre jelként fogtam fel, hogy október harmincegyre adott időpontot, és nagyon drága egy konzultáció, úgyhogy nem akartam elkésni, de nem tudtam, melyik irányba kellene elkezdeni. A halottlátó minden alkalommal figyelmezteti az érdeklődőket, ne lepődjenek, meg ha nem annak a szerettüknek a lelke látogat el a megbeszélt időpontban a helyszínszínre, akire a páciens számít. Dorkának meséltem egyedül a halottlátóról, neki szelleme van otthon, állandóan leveri a festményeit, de ő nem hisz az ilyesmiben, mégis sokszor mondta, le kellene vetetnem magamról az átkot. Én meg az átkokban nem hiszek. Ösztönösen kezdtem el balra, azért egy kicsit forgattam a fejem, mennyien látnak, de elhatároztam, ha valaki megkérdezi, minden rendben van-e, majd úgy teszek, mintha ő lenne hülye. Azt képzeltem, úgy mozgok én is, mint gagyi vígjátékok felgyorsított jelenetei. Olyan volt, mint iskolaköröket futni a gimnáziumban, állandóan akkor sétált arra az előző igazgató, a Winter és engem zavart, hogy a család ismerőse, akinek kiöltöztünk, ha látogatóba jött, izzadtan, zilált hajjal lát. A magiaboszorkanysag.hu-n találtam rá erre a hagyományra, mikor a halottlátó elérhetőségét kerestem. Épp csak átfutott rajta a szemem, nem érdekelt, de mikor a halottlátó pont aznapra adott időpontot, visszatértem a honlapra. Akkor döntöttem el, hogy ezt is felszabadulási rituálénak könyveltem el, sétáld körbe hátramenetben háromszor lakóházadat, hogy távol tartsd a gonosz szellemeket, akik az ég és föld ilyenkor elvékonyodó határán szabadon járkálnak, mint annyi mindent. Lengyelországban eljegyeztem magam egy türkiz gyűrűvel, hogy béke legyen bennem, átköltöztem Budáról Pestre, hogy magam mögött hagyjam a sírásokat. Az utolsó körnél jutott eszembe, hogy ha a halottlátó meg tudja mondani, mit csináltam, mielőtt bekopogtam hozzá, hiszek neki.
Trolival mentem, aztán villamossal, nem robbant le, nem késett, még pont maradt annyi időm, hogy a biztonság kedvéért az irodájánál is végig csináljam ugyanezt jobbról kezdve. A halottlátó forgalmas helyen praktizált, de jóval nagyobb területet is kellett bejárnom, meg lehetett oldani feltűnésmentesen. Hat óra huszonkilenckor csengettem be. Siettem az első emeletre, nem ő nyitott ajtót. Amikor beléptem a szobájába, egy asztal előtt állt, a háta mögött nyugodott le a Nap, csak az ablakra tudtam nézni, az arcát nem láttam. Mezítláb volt, magassarkúja mellette. Megkérdezte, milyen volt a séta. Magához pontosan az jött el, akire szüksége van.
Aztán ahogy elindult a kanapé felé, kisétált a képből és egyedül maradtam a sötétre néző ablakkal, minta egészalakos tükör lett volna, és végre olyannak láttam magam, amilyennek akartam.
Böröczki Csaba: Halloween
A nők utánafordultak, ahogy Jack Holland végigsétált a stúdión. A sminkszobában Jane várta. Milyen szerencsés, suttogtak, hogy éppen ő foglalkozhat vele. Jack Holland lehuppant a székbe, jó napot, mondta, és becsukta szemét, mint aki aludni készül. Jó napot, motyogta Jane, és a tükörbe nézett, elpirult-e. A rendezőasszisztens kopogott. Aztán jó öregre csináld. Jó öreg lesz, mosolygott Jane, és majdnem hozzátette, hogy kár elcsúfítani ezt az arcot. Vattát vett a kezébe, áttörölgette Holland homlokát, az orcáit, majd kézzel végigsimított az ajkakon. Holland kinyitotta a szemét. Jane zavartan mosolygott, mintha véletlen lett volna az az érintés. Játszott már öreget?, kérdezte. Persze, és ismét lehunyta szemét. Hálás feladat. Ahogy Mastroianni mondta, fiatalként kell az időseket eljátszani, így nem mutogatnak majd ránk harminc év múlva, hogy micsoda vénség lett belőle. Nagyon igaz, nevetett Jane, és kezébe vette a maszkot. Most kérem, vegyen mély levegőt, feladom az álarcot.
Hát nem csodálatos?, fordult Jane-hez a dramaturg, ahogy Holland az emelvényre lépett. Jane bólintott, Tudta, hogy Elizabeth nem az ő munkáját dicséri. Valószínűleg ő is titkon szerelmes Hollandba. Vagy nem is olyan titokban. Jane nézte a színpadot, és arra gondolt, még ezzel a rettentő öregember maszkkal is van valami vonzó ebben a figurában. Talán a határozottsága, ahogy mindkét kezét a mikrofonállványon nyugtatja. Talán ahogy beszél, a kisugárzása. A hosszú ujjai. Állítólag csodálatosan játszik gitáron. Milyen szép volna, ha nekem is gitározna, ábrándozott Jane. Vajon Holland is így gondol rám, vagy neki csak egy maszkmester vagyok? Talán nem is számol velem nőként. Talán. De talán igen, és akkor az nagyon jó. Lényegében ez nekem szórakozás, mondta Holland, ahogy levette róla az álarcot. Nincs nagyobb móka, mint új adókat bejelenteni. Aztán kimenni az utcára, és figyelni az emberek reakcióját. Sok adót jelentett be? A legtöbbet ebben az elnöki ciklusban. Aú, ez fáj. Bocsánat, mondta Jane. Mindjárt átmegyek rajta egy kis olajos vattával. Levendulást vagy gyöngyvirágillatút szeretne? Maga melyiket szereti jobban?
Nekem mindegy. Akkor úgy kérdezem, hogy ha elhívnám vacsorázni, melyiktől nem fogok úgy bűzleni, mint a kénköves Pokol? Három nap telt el, és Jane már alig várta, hogy újra találkozzanak. Vajon megcsókol, ha bejön a sminkszobába? Becsukja az ajtót és magához ölel? Vagy eljátszuk, hogy nem is történt semmi? Ebben a pillanatban Holland megjelent a háta mögött. Kezében virágcsokor.
Igazán nem kellett volna. Jane hirtelen nem is tudta, hová tegye a rózsákat. Kell egy váza. Hol egy váza? Ma is levendulaillatú leszek?, kérdezte Holland. Ha az tetszik neked. Nem tudom, a levendula hogy illik a drogtörvényhez. Állítólag valami szigorítást kell bejelentem, bár még nem kaptam meg a szöveget. Hihetetlen, hogy állandóan az utolsó pillanatban adják oda. Néha úgy érzem, a script írók valóban megérdemelték, hogy kiűzessenek a Paradicsomból. Na, csettintett nyelvével, lássuk azt az öregembert. Rohadt egy dolog a lelkiismeret, mondta Holland, és végigsimított Jane vállán. De tudod, hogy van, hadd fizessenek. Sokan úgy érzik, ezzel tiszták maradnak. De mindent nem vállalsz el, ugye? Csak a legfelsőbb körökben mozgok. Kisstílűekkel nem foglalkozom. Arra ott vannak a beosztottaim. Beosztottaid? Ezt nem tudtam, mosolygott Jane. Néhányuk egészen alantas. Van, aki csupán az élvezetért csinálja.Jane töprengett. Most akkor nem színész? Én azt hittem, Jack színész. Miféle beosztottja lehet egy színésznek? Menedzser és szobalány? Igen, biztos rájuk gondolt. Ma újabb szerződést írtunk alá, mondta Holland az öregember maszkban, így kereken húsz milliárd dollárt fordíthatnak fegyverekre, hogy semlegesítsék a terroristákat. Jane nézte a szónoklatot, és büszke volt. A szavak jelentése mellékessé vált. Elég volt számára, hogy Jack Holland áll a pódiumon, és ő Jack Hollanddal jár. Valahogy el kéne dicsekedni Elizabeth-nek, hadd egye az irigység.
És így, folytatta Holland a pódiumról, a légicsapásokat megtízszerezhetik. Taps.
Átfutott Jane agyán, milyen szép öregember lesz Hollandból. Ez az álarc pedig egyenesen kedvessé teszi. Kedvessé és még milyenné is? Olyanná, akinek bármit megbocsát az ember.
Holland lejött a színpadról. Marha meleg ez a maszk. Mindjárt leszedem, gyere.
A sminkszobában Holland a székbe huppant, és lehunyta szemét. Azt hiszem, mondta, jaj, ez fáj, kicsit lassabban húzd, ha szabad kérnem. Bocsánat. Szóval azt hiszem, ezzel átlépték a kárhozat vonalát. Ezt persze fent döntik el. Fent?, kérdezte Jane, mire Holland a plafon felé mutatott.
Jane mosolygott, mintha értette volna. Nem értette. A maszkot a gipszarcra helyezte, és miután letörölgette Holland bőrét vattával, a tükör felé fordult, mintha saját magát kérdezné. Hétkor étterem? Holland késett, de küldött egy üzenetet Whatsappon. Rendelj nyugodtan, még be kellett ugranom, fél óra csúszás. Jane lába fel-le járt az asztal alatt. Mi legyen, steak vagy bárányborda? Lehet, elég lenne, ha a bort kihoznák, a többi ráér, ha Jack megérkezik. Órájára nézett, a mobiljára, megint az órára. Biztos azt kell bemondania, hogy megadja az engedélyt a bombázásra. Jaj, kit érdekel, csak legyen már itt. És ekkor belépett az étterem ajtaján, rajta az öregember maszk. Jó ötlet, hogy így mutatkozik a stúdión kívül? Ja, persze, Halloween van, mosolyodott el Jane, és úgy érezte, ezt az arcot örökké szeretni tudná.
Gáspár Sára: Férfiak lakásai
Két ujjaddal csíped össze a lángot, a fény elalszik, de én nem. Akármik is legyenek a kémia szabályai, én mindig fújni fogom, a kislány miatt, aki elveszítette a bátorságpróbát és ájultan találták meg a sötétben, amikor egy óra múlva érte jöttek. Az a kislány nem én vagyok, már régen nem. Húsz év múlva ugyanezen a padlón fekszem, ebből önként legalább két éve teljes sötétben, és nem mások, hanem én zártam magamra az ajtót.
Nekem sem egyszerű egész nap itt feküdnöm és várni, hogy értem jöjjön valaki, az ideérkezőkkel valahogyan megértetni, hogy nem fogok ajtót nyitni nekik, rettegni attól, hogy nem jön senki, ha mégis jön, elküldeni őt messzire, aztán depressziósnak lenni: elhagytak mind.
Napok telnek el így, hogy fekszem és szokom a sötétet, mire már majdnem elfelejtem, hogy itt vagyok, érkezik egy üzenet és felvillan a kijelző, ne haragudj, hogy idáig nem írtam, de rájöttem, hogy az utolsó dolog, amit akarok, hogy téged bántsalak, és asszem azzal bántalak a legkevésbé, ha most ezt itt lezárjuk, a fény csak harminc másodperc múlva alszik el, addig behunyom a szemem, ugye soha nem villan fel többé, ugye ennyit akart mondani. Csukva tartom hát inkább három napig és közben elképzelem, hogy valaki itt fekszik mellettem, mire kinyitom, már el is hagyott, üzenetben írja meg, hogy miért, megint felvillan a fény, vakítja a szemem, sokat gondolkodtam a napokban és úgy érzem, nem felelős a részemről jelenleg beleugrani valami komolyabb dologba, esetleg néha összejárhatunk, ha ilyesmiben érdekelt vagy, de inkább azt a vibe-ot adtad, hogy ennél többre vágysz, úgyhogy full megértem, ha nem, őszintén szólva többet is érdemelsz, csak gondoltam nem gáz őszintén megmondani, hogy én mikbe vagyok. Nem is válaszolok ezekre az üzenetekre, csak várom, hogy aludjon el a fény, aki bántani akar, minden egyes mondatot külön küld el, és akkor egész nap csak villog, aztán jönnek mások is, fényre jön az összes, szia, mi van veled, rég hallottam rólad, szia, ne felejtsd el kivenni a maradék hét nap szabadságot még az év végéig, szia most hétvégén Magyarországon leszek, összefuthatnánk, szia, nem töltötted ki a formot, hogy ott leszel-e az osztálytalálkozón, szia erre az e-mailre nem kaptam választ, érdeklődnék, hogy megkaptad-e, szia nagyon hiányzol, sosem leszek már olyan boldog, mint veled, sajnálom, hogy nem tudtál eljönni az esküvőmre, szia, bocsi hogy eltűntem, kissé kaotikusak az utóbbi hetek, szia, ne haragudj a múltkoriért, nem volt oké a részemről, szia, van barátod, szia, szép napot, szia, zavarok-e, szia.
Amikor nem hagy nyugton a fény inkább kimegyek az utcára és férfiak lakásai között bolyongom, addig megyek, amíg be nem engednek valahova, a férfiak lakásaiban általában nagyon kevés a fény, de mindig van valamennyi, én mindig megkérdezem, hogy lekapcsolhatom-e a lámpát, és ők mindig azt mondják, hogy de hát olyan szép vagyok, és nekik látniuk kell a fenekem, miközben azon gondolkoznak, hogy hogyan hagynak el, a férfiak lakásaiban jól érzem magam, mert nem emlékeztetnek semmire, a férfiak lakásainak nincs személyisége, mentegetőznek az I love Paris, I love London képek miatt, hogy már itt voltak, amikor beköltöztek, pedig igazából ezek nem is képek, hanem keretek, amibe sose tettek képet, de sosem jutna eszükbe őket levenni a falról, ha már nincs semmit kirakniuk, csak megvonják a vállukat, mint akik itt sem laknak, régen féltem a szellemektől, azt olvastam a gyakorikerdesek.hu-n, hogy mindenki találkozik az élete során velük, csak van, aki nem veszi észre őket, és én jobban féltem attól, hogy ott vannak, de nem látom őket, mint attól, hogy meglátom őket, és azt mondta mindenki, aki látta azokat a horrorfilmeket, amiket én sosem mertem megnézni, hogy az emberek éjszaka látják őket meg a tükörben, és én minden este csukott szemmel zuhanyoztam és sikítva futottam ki a fürdőből, nehogy lássak valamit, amit nem látok, az nem létezik, de mostanra nem ájulok el a sötétben, és tetszenek nekem ezek a szellemjárta lakások is, csak itt tudok lélegezni, itt ki van jelölve számomra a hely mert a férfiak lakásaiból mindig hiányzik valami, odamegyek és négy fürdőszobai polcból három le van pakolva, pont a legfelső három, mert az összes férfi pont úgy él, mint akit tegnap hagytak el, és a férfiaknál szebben nem gyászol senki, tisztelik a halottakat és nem számít, hogy egy hete, két hónapja, vagy három éve hagyták el őket, én bármelyik mozdulatommal megkísérthetem a halottat, és onnantól nem tudok mit csinálni, küldik a hosszú üzenetet, már a hosszából is látszik, hogy miről szól, mert a férfiak sosem írnak három sornál többet, csak amikor elhagynak, de amikor már elégszer hagytak el, és csak azért megyek ki a lakásból, hogy ne otthon érjen az elhagyatásom, hirtelen már mind feleségül akarnak venni, a férfiak amikor már mind elhagytak és szellemként járom a várost, már szeretnek engem, mert csak fekszem és nem csinálok semmit, és épp annyira nincs személyiségem, mint a lakásaiknak, belém láthatják hát azt, aki elhagyta őket, vagy azt, aki egy kicsit sem emlékezteti őket rájuk, és néha a férfiak lakásaiban morzsaporszívó is van és én ilyenkor nem nyitom ki a fiókjaikat, mert félek, hogy találnék bennük babaruhát, és mielőtt elkezdik fogalmazni az üzenetet, én inkább elmegyek, ez olyan faszis, hogy csak úgy leléptél, ilyeneket írnak, amikor felébrednek, de én addigra már újra megszoktam a sötétet, nem kell ehhez olyan sok idő, otthon már húsz éve Disney-hercegnőset játszom, anya ordibál velem, mert nem azért vette nekem a hercegnős ruhát, hogy órákon keresztül úgy feküdjek bennük a földön, mint aki meghalt, de én nem szeretek játszani és nem szeretem a vicceket, mindent komolyan gondoltam, amit valaha láttam, írtak, vagy mondtak nekem, úgyhogy mi lenne, ha nem mondanátok többet, hogy jobbat érdemlek, mert én ennél szebbet, hogy megfeledkeztek rólam, itt hagytok a sötétben, és várom, hogy értem jöjjenek ti, akiket nem engedek be a lakásomba, én nem is kívánhatok.
Bodrogi Csongor: Ártatlan kérdéseink
Fölvágtam a két zsömlét, rátettem az Aldiból vett szárazkolbászt és Edami sajtot; fölszeltem a paprikát, kettőbe a koktélparadicsomot, ráhelyeztem a paradicsomot a kistányérra, a zsömléket pedig egy nagyra, enyhén megsóztam a paradicsomot, és letelepedtem a tévé elé. Egy idő óta leszoktam róla, hogy asztalnál vacsorázzam. Tudod, jobb azt némán, a társalgás talán behívná a rossz szellemeket.
Pár harapás után aztán…
Krrrecccs… Krrr… Sszzzzz… Grrrr…
Ez meg mi volt? Csak azt éreztem, hogy nem tudok harapni az egyik fogammal, mert rettenetesen fáj.
Szépen lassan raktam össze magamban, mi történt. Eltört a fogam, a jobb felső négyes. Méghozzá hosszában.
Találnom kellett hát egy fogorvost.
Sokan félnek a fogorvostól. A fúró hangjától, a sziszegéstől, a fájdalomtól, az érzéstelenítő szagától. A fogorvosi szoba furcsa szagaitól. Az éles, hegyes, szúró-vágó eszközöktől. Bennem semmi ilyen félelem nincs. Ha félek valamitől, akkor az valami egészen más.
Még csak nem is a telefonhívás az. Persze a telefonhívás is rettenetes, szó se róla. Meghallják a hangom, és elküldenek a… Vagy csak elmagyarázni, hogy… Vagy ha téves a szám, és… Hát persze, az ilyesmit is inkább húzza-halasztja az ember, amíg csak lehetséges. De ez a fajta szorongás egy pont után mégiscsak legyűrhető azzal, hogy a fogfájás egy idő után elviselhetetlenné válik. Eljön a pillanat, hogy vállalom inkább a kínos beszélgetést egy asszisztenssel, csak szűnjön már ez a pokoli fájdalom.
De ha meg is van az egyeztetett időpont, és meg is van a cím, és már elindultam, és csakugyan elszántam magam mindenre, valami még mindig megtörténhet.
Így is lett.
Öreg, megnyugtató bácsi volt a fogorvos. Be is mutatkozott; ilyet még soha nem is tapasztaltam. Egy fogorvos nem szokott bemutatkozni. De tetszett, határozottan tetszett.
Az már kevésbé, amit mondott.
„Ez a legrosszabb dolog, ami egy foggal megtörténhet. Régóta vagyok már a szakmában, de eddig jó, ha három-négy ilyen esetem volt. Sajnos el kell készülni a legrosszabbra.”
Magamban már elsirattam szegény jobb felső négyesem, és fölmerült lelki szemeim előtt a sok tortúra, amit pár éve egyszer már átéltem, és amivel egy fogpótlás jár. Nem lesz ez egy happy enddel záruló sztori.
De az öreg bácsi azért megtette, amit adott helyzetben tehetett. Összeragasztotta a két különálló részt.
Munka közben azonban kérdéseket is föltett, nyilván a feszültséget oldandó, és én kipeckelt szájjal, odaláncolva a fogorvosi székhez, arcom előtt olykor egy tükör képét elviselve igyekeztem jólnevelt válaszokat adni. Az egyik kérdésnél azonban arcomba szökött a vér.
„És családja van?”
Nem tudtam hová menekülni.
Böszörményi Márton: Világosból sötétbe, rémületnek ölébe
A nagyanyám kanapéján ébredtem. Beszélgetés közben aludhattam el. A dohányzóasztalon két üres kávéscsésze és egy piros tányér, rajta néhány száraz pogácsa. Az üveghamutálban három csikk. A nagyanyám nem ült a fotelben. Narancssárga fény telepedett a nappalira. Mozdulni próbáltam, de a kezem nehezen engedelmeskedett az akaratomnak. Mintha víz alatt lennék. A pogácsáért nyúltam, de rájöttem, hogy valójában szomjas vagyok. Egy templom harangjának hangját hallottam, és az ablak felé fordultam. Láttam a lemenő napot a panelházak között. Tudtam, hogy el kell indulnom, de alig bírtam felállni. Dülöngéltem, remegett a térdem, meg kellett kapaszkodnom a kanapé karfájában. Csengett a fülem a csendtől. Fogtam egy száraz pogácsát, és belegyömöszöltem farmerem szűk zsebébe. Elindultam a konyha felé, hogy igyak egy kis vizet. Narancssárga lángok lobogtak a kristály étkészletek körül és a tükrök sarkaiban. Megnyitottam a csapot, a markomba engedtem a vizet, abból lefetyeltem, mint egy kutya. Hallottam, hogy a nagyanyám a konyhán túl, a fürdőszobában motoszkál. Elzártam a csapot, és fülelni kezdtem. Morgást hallottam, és valami mást is, mintha hosszú szövetdarabokat szaggatnának. Aztán egy tompa puffanás. És megint a csend. Az előszobába mentem, felhúztam a cipőmet. Óvatosan elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtó zárjában, aztán lassan lenyomtam a kilincset. Kiléptem a lépcsőházba, és bekiáltottam a lakásba, hogy szia, mami, majd becsaptam az ajtót.
Az utcán álltam, a lépcsőház előtt, és sokkal jobban éreztem magam. Miért van ez, gondoltam, miért érzem úgy mindig, amikor kilépek nagyanyám lakásából, mintha béklyóktól szabadulnék. Mintha megtörném a bűbájt, vagy álomból ébrednék. A lemenő nap fénye narancssárga sávokat festett a ház mellett parkoló autók szélvédőjére, úgyhogy nem volt időm ezen gondolkozni, a lehető leggyorsabban haza kellett érnem. Elindultam, és közben magamban számolgattam. Busszal csak tíz perc lenne az út, hazaérnék sötétedés előtt, de ilyenkor már kiszámíthatatlanok a járatok, elképzelhető, hogy teljesen feleslegesen álldogálnék a megállóban. Gyalog legalább kétszer annyi idő, de ha szerencsém van, még az is beleférhet. Tempósan, fürgén haladtam, úgy döntöttem, nem kockáztatom meg a buszt, inkább futok, ha kell. Elmentem a megálló mellett, ahol egy lélek sem várakozott. Nem volt visszaút, a séta mellett döntöttem, így kellett hazaérnem.
Ritkán sétálok a városban. Ha valamiért ki kell mozdulnom a lakásomból, akkor általában az asszisztensem szokott furikázni. Robinnak hívják, legalábbis nekem így mutatkozott be, huszonkét éves, és valami fura, krónikus bőrbetegség miatt úgy néz ki az arca, mintha összecsipkedték volna a darazsak. Azt mondta, hogy a külseje miatt sehol nem kap munkát. Én meg mondtam neki, hogy leszarom, hogy néz ki, ha mindig a rendelkezésemre áll, és bármikor el tud vinni kocsival. Azt felelte, hogy ez megoldható, úgyhogy felvettem. De erre a napra kimenőt kapott. Férjhez ment a húga, vagy valami ilyesmi. Mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, nem lesz semmi baj. Erre pár órával később felhívott a nagyanyám, hogy azonnal menjek át hozzá, mert beszélni akar velem valamiről. De miről is? Ezen gondolkoztam, miközben a panelházak között sétáltam, és egyszerűen nem jutott eszembe.
A házak falán megjelentek a társulat plakátjai. Stilizált oroszlán pofa fölött hirdették hatalmas betűkkel az esti előadást. Meggyorsítottam lépteim. Az úttesten narancssárga patakokban csorogtak a nap utolsó sugarai. A mocsár mellett kellett elmennem. Robin autójában mindig fel van húzva az ablak, nem érzem a mocsár bűzét. De most felfordult a gyomrom, mert beleszippantottam a pusztulás szagába. Nem mertem a mocsár felé nézni, mert azt mondják, hogy a fölötte gomolygó, sűrű ködben megpillanthatod legsötétebb vágyaid kísérteteit, akik úgy csábítanak magukhoz, mint a szirének. És aki egyszer bemerészkedik a mocsárba, az soha többé nem jön ki onnan.
Már nem jártak autók az utakon, de én megálltam egy piros lámpánál. Ez valami kényszer lehet, de talán inkább félelem. Gyerekkorom óta rettegek átmenni az úton. Volt egy ovistársam, egy kislány, aki átszaladt az úttesten, amikor a szülei nem figyeltek. Elütötte egy autó, és meghalt. Ezt az óvónéni mesélte nekünk, és egy életre beleégett az agyamba. Azóta csak a zebrán vagyok hajlandó átmenni, és csak akkor, ha zöld a lámpa. Robin, az asszisztensem néha áthajt a piroson. Azt mondja, ő érzi, hogy mikor teheti meg. Azt szoktam neki mondani, hogy oké, csinálja. Nem mintha hinnék az ő állítólagos hatodik érzékében, de az autóban ülve ez nem zavar. Ha beülök mellé, akkor felkészülök a halálra. Attól a pillanattól kezdve, hogy rálép a gázra, én már a halálomra készülök. Nem félek, elfogadom. Talán azért, mert nem én irányítok. De attól rettegek, hogy átszaladjak az úttesten, még akkor is, ha sehol nincs kocsi a közelben.
Hosszú, nyílegyenes úton baktattam, és éreztem, hogy zsibbad a lábam. Eszembe jutott a nagyanyám. Egyszer azt mesélte, hogy valaki, aki nem a nagyapám, virágokat font a hajába. Nem értettem, hogy ezt miért mondja el nekem. A nagyanyámnak rövid, fakólila haja volt, amióta csak ismerem. Hogy lehet abba virágot fonni? Talán régen hosszú volt. Soha nem láttam a nagyanyámról fényképet a fiatalkorából. Nem is tudom máshogy elképzelni, csak öregen, ráncosan, klaffogó papucsban, rövid, lila hajjal.
Összerezzentem. Mintha egy pisztoly dördült volna mögöttem, de hátralestem a vállam fölött, és egy férfit láttam az út túloldalán, aki az orrát törölgette egy zsebkendővel. Csak tüsszentett. Magas, sovány férfi volt, szürke ballonkabátban, vér maszatolódott el a szája körül. Észrevette, hogy nézem, és integetni kezdett. Elindult felém. Közben láttam, hogy az égbolt vászna úgy sötétedik, mintha tintát öntöttek volna rá, a nap narancssárga foltjait pedig leváltják az utcalámpák neonfehér pöttyei. Futni kezdtem.
Előfordult, hogy munka közben annyira elfáradtam az asztalomnál ülve, hogy az asszisztensemnek a karjaiban kellett bevinnie az ágyamba. Ilyenkor betakart, és ragyás pofájával csókot nyomott a homlokomra. Jó éjt, hercegem, suttogta, szép álmokat, és én úgy aludtam, mint a bunda. Most viszont egy hosszú, kanyargós lépcsősoron kellett felmennem, hogy elérjek a lakásomig, és senki nem volt, aki segítsen, nem volt ott Robin, hogy az ölébe kapjon.
Sárga korlát futott végig a lépcsősor mellett, ezért én sárgalépcsőnek neveztem. A sárgalépcsőt két oldalról erdő vette körül, és ebben az erdőben lidércek laktak, és fekete szakállú manók, akik a fák kérgéből varrták gúnyájukat. Megráztam a fejem. Nem, mondtam hangosan, ez nem igaz. Ezt a nagyanyám szokta mesélni. De a sötétedés valódi. A sárgalépcső felénél jártam, amikor meghallottam a társulat trombitáit. Lement a nap, most már valóban sietnem kellett.
A nagyanyám mindig azt mondta, hogy a nagyapám börtönben van, mert megevett egy kisfiút. És ha nem viselkedek jól, akkor értem is el fog jönni, és meg fog enni álmomban. Akkor még gyerek voltam, hittem neki. Akkor még nem érkezett meg a városba a társulat.
Felértem a lépcső tetejére, összeszedtem minden maradék erőmet, és rohantam a lépcsőház felé. Át kellett vágnom egy parkolón, ahol árnyak nyúlkáltak ki az autók alól. Robin, baszd meg, gondoltam futás közben, ilyenkor nem vagy sehol. Hallottam a kurjantásokat a panelházak között visszhangozni, a csengettyűk alattomos zsongását. Ha nem tetszünk, a célunk éppen az, szavalták valahol émelyítően negédes hangon. Előkaptam a kulcsomat, kinyitottam a lépcsőház ajtaját, bevetettem magam, és szaladtam is tovább, fel a második emeletre, be a lakásomba.
A kanapén ülök, szívom a cigimet. Már elmajszoltam azt a szar, száraz pogácsát, de semmit nem ért. Le van húzva minden redőny. Így nem látom, nem kell látnom, de hallom, hogy a társulat elkezdte a ma esti előadását. A téboly, a káosz hangja ez. De csak aludni kell, motyogom magam elé, és fújom a füstöt, csak aludni kell, és reggelre minden elmúlik. Reggelre mindennek vége lesz.
Mész Ede: Lista
Anyu Minden
A fény
Az árnyék
A zaj
A csend
Anyu A szomszéd
Apu A kutya
Nagyi A kandúr,
A nagy fekete
Anyu A tanár
Apu A felelés
Nagyi A mumus
A barátok A kutya,
Az a nagy
A kandúr,
A fújós fekete
A barátok A doga
Akivel járok A felelés
Nagyi Kilógok
(Szülők, esetleg) Kinevetnek
A kutya,
Az a vad
A párom A vizsga
A barátok A jövő
Nagyi A hónap
vége
Apu
Anyu
A párom A jövő
A gyerek A minden
Mosolya
Anyu A főnök
Hiányoztok A hírek
Ti, A rezsi
Odaát A munka
A hónap
vége
A gyerek A jövő
A hülye macska, A minden
Akit
Nem akartam
A párom A főnök
Néha
A pár jóbarát, A hírek
A rezsi
A munka
A hónap
vége
A gyerek A jövő
Az unoka Az orvos
A macska A hónap
Vége
Kicsit a
Minden
A csend
A zaj
Az árnyék
A fény
cica A Minden
Kupihár Rebeka: balatonkör
mögöttem siófok, előttem kenese.
forog, forog a biciklim kereke.
sötét az éj,
sötét az aszfalt.
egyedül tekerek,
nem vagyok tapasztalt.
nincs fény, autó, nincs sisakom.
egyedül tekerek, teljesen vakon.
csak annyit hallok, hogy valami zörög.
a zihálásom és a menetszél mögött.
teljesen átlagos, városi zaj,
de itt mélykék a tó, fekete a talaj,
jobbra embermagas nádas,
balra autóút, kivilágítatlan.
tekerek némán, tekerek magamban,
és valami zörög.
valami jön.
közeledik.
előttem siófok, mögöttem kenese,
forog, forog a biciklim kereke.
gyerekhang omlik rám a sötétségből.
keservesen énekel, valami rettenetes zsoltárt.
a biciklim hirtelen sebességet vált.
fordul az út és ott van húsz méterre tőlem,
sétál felém, hétéves forma.
maga mögött húz egy koffert
és énekel torka
szakadtából.
előttem siófok, mögöttem kenese,
zörög, zörög a koffer kereke,
és jön.
a bőre opálosan izzik,
közeledem, közeledik.
nem lélegzem, elönt az iszonyat,
görcsbe rántja valamennyi izmomat
a felismerés,
hogy nincs hova visszamennem,
és kerülőút sincsen.
lábam a bújtatós pedálban,
bilincsben.
a lánc leesik, kattan és csattan,
a testem megbicsaklik,
a reménytelen harcban,
hogy eltűnjek innen.
előttem siófok, mögöttem kenese.
zörög, zörög a koffer kereke,
ahogy közeledik.
csak vigyen túl a lendület,
ha már tekerni nem tudok,
hadd legyek bárhol máshol,
csak ne ott.
ő énekel metszőn, túlvilágin.
vigye a pénzem, a biciklim, bármim,
csak tűnjön el,
csak hadd éljek még.
túléltem, persze.
de azóta gondolni se igen mertem erre,
és azért rímelek,
hogy ne engedjem az átkot,
ne engedjem ezt a kósza lelket
közétek és rátok.
és persze most is félek,
hogy ezt így hangosan kimondtam,
ott találom majd ma éjjel a nappalimban.
vagy majd bosszúból, hogy kiderült a titka,
hallom éjjel, ahogy rángatja a kofferét
fel a hatodikra.
és nekiütődik majd minden lépcsőfoknak,
a gyertyalángok remegni fognak,
ahogy közeledik.
felér.
a lépcsőházban hömpölyög a zsoltár,
a gyertyák elalszanak,
ott van a bejárati ajtó mögött.
és nem kattan a zár.
de a koffer már az ajtón innen zörög.
Mohácsi Árpád: Berci, fogadj örökbe!
Berci, Bercike – skandálta a közönség, és mi tagadás, ez nagyon jólesett neki. Igazi standing ovation! Ez persze hízelgő volt, Berci imádta a színpadot, és a színpad is imádta őt. Két évtizede volt színpadon, főleg a bécsi operában énekelt, de megfordult a MET-ben, néhányszor Milánóban, meg még ezer helyen, évekre előre be volt táblázva. Bár Pesten nőtt fel, és itt is tanult, valahogy nem hívták haza, így alakult, ez van elfogadta. Lehetett éppen eleget máshol kedvére Kalaf, Mantova hercege, Cavaradossi, Don José, Radames. AZ itthoni színpadokon annyit engedett meg magának, hogy Tott Bertalan álnéven rendszeresen fellépett egy félamatőr társulatban, főként kortárs magyar színműveket adtak elő. És Berci imádta, hogy itt kedvére játszhat, akár ripacskodhat is kicsit, csak úgy a jóízlés határain belül. Ráadásul itt nem kellett énekelnie, maradhatott inkognitóban. És azt is imádta, hogy előadás után együtt elment az egész társulat levezetni a feszültséget a szomszéd utcában lévő kiskocsmába, amelyik direkt miattuk tartott nyitva kettőig, háromig. A társulat tagjai eleinte diákok voltak, akik idővel megöregedtek, és tanárok és mérnökök, idegenvezetők és übersofőrök lettek, néhányan mindig elmentek, mások meg jöttek. Gergő és Berci volt az állandóság, bár Berci bokros teendői miatt nem tudott sok fellépést vállalni. Ők egyébként együtt voltak katonák Zalaegerszegen, egy időben ugyanis még a leendő színészeknek is be kellett vonulniuk. Gergő meg feltette az életét a színházra, erre a nagyon menő társulatra. Berci amúgy kétkedő alkat volt, állandóan figyelte a saját színpadi teljesítményét, és próbálta magával elhitetni, hogy jó, amit csinál, bár ezt rendes emberhez méltóan azonnal kétségbe is vonta. A taps és a bercikézés éppen azért volt neki annyira fontos, mert valósággal szomjazott az elismerésre. Tetszeni akart. Az operában is, a Ráday kisszínpadán is. Az utóbbiért szíve szerint nem kért volna gázsit, de ez a pénzkérdés okozott neki némi lelkifurdalást, mert tudta, hogy mások abból élnek, hogy forintocskákat kapnak a fellépésükért, így valójában a kollegák zsebéből húzza ki a pénzt, ha ő ingyen adja magát. Másfelől, hogy kérhetett volna pénzt, amikor tudja, hogy itthon mennyire nincs most pénz ezekre az alternatív társulatokra. Viszont akkor lehet, hogy csak azért hívják, mert ő ingyen van. Lehet, hogy nem is kell igazán, ha nem fizetnek, csak egyfajta szükségmegoldás, ha ló nincs, szamár is jó alapon. Berci nem szeretett szamár lenni. Úgy döntött, hogy mégis elkéri a pénzét, bármilyen keveset is adnak, mert ami jár, az jár. A kapott pénzt utána viszont kicsit kipótolta és elosztotta a társalut tagjai között. Ez igen népszerűvé tette a társulat tagjai között. Kórusban kiabálták a kiskocsmában, hogy Berci, Bercike, és köszönet gyanánt verték az öklükkel az asztalt. Berci ilyenkor elérzékenyült, na nem attól, hogy milyen jó ember, hanem annak örült, hogy pipa, ezt a napot is megúszta. Egy ideje ugyanis ott loholt a sarkában a félelem. Hogy egyszer csak nem fog mindent megúszni. Egész életében, otthon a családban, az iskolában. a munkahelyeken kivételesnek érezhette magát. Olyannak, akinek kivételes adottságai vannak, ugye, az az isteni adomány, ami a torkában van, az a csoda, ahogyan csak ő tud énekelni. Érezte, hogy a körülötte lévő emberek tisztelik, számításba veszik, mondhatni a tenyerükön hordozzák. A fenyegető eseményeket, a nemszeretem dolgokat el tudta odázni, ki tudta kerülni, valahogy érvényteleníteni lehetett mindent. Mások haltak meg, másoknak ment a hangja, mások híztak meg, mások lettek diabéteszesek, mások, mások mások. Berci örömmel látta, hogy még ötven pluszosan is jó rá a slim fit ing és nadrág, sehol egy ősz hajszál, és a csajok vidáman becézik, bercikézik. Jó úton járt, azt hihette. Azt hitte, hogy azt is meg fogja úszni, hogy a csajok a Tiéd vagyok Berci helyett, azt fogják neki bekiabálni, hogy Berci, fogadj örökbe. Volt egy visszatérő rémálma, amit a kiskocsmában mindig elmondott Gergőnek a második hosszúlépés után, hogy áll Bécsben a Staatsoper színpadán, és énekli franciául a Virágáriát, hogy
La fleur que tu m’avais jetée,
Dans ma prison m’était restée.
Flétrie et séche, cette fleur
Gardait toujours sa douce odeur;
Et pendant des …
(Bűvös erő volt e virágban,
A börtönben szívemre zártam.
Bár rég elhervadt ez a virág,
Megőrizé dús illatát!
A magányt …)
És itt hirtelen elakad, mindig ugyanitt, akad el, de mindig csak álmában. Ő áll a színpadon, és egyszerűen nem jut eszébe a következő szó, a karmester újrakezdi az áriát, a súgó mondja a szöveget, de ő teljesen leblokkol. Hirtelen nem tudja, mit kell csinálnia. Aztán füttyszó hallatszik, aztán megint, megint, végül az egész közönség fújol és kiabál. Berci felriad álmából, és csorog róla a veríték. Gergő udvariasan meghallgatja a történetet, de nem tud rá magyarázatot.
Most csütörtökön is fellépett Berci a Rádayban, a kedvenc társulatával. Kivételesen énekelnie kellett. Ördögök táncolták körbe a tudást jelképező almafát.
Alma, alma, gonosz alma odafenn a fán – énekelte, de itt megakadt, hirtelen nem tudta folytatni a dalt. Újrakezdte, Alma, alma, gonosz alma odafenn a fán. Megint lefagyott ugyanott. Egy türelmetlen néző bekiabált neki, baszki, nem lehet mindent mindig megúszni! Szakítsd már le azt a kurva almát, haladjunk! Az összeset, egy se maradjon!
