Bár a májusi lapszemle már egy hete olvasható a Szófa oldalán, a frissen megjelent lapszámok a lapajánló listáján túlmenően is tartogatnak izgalmas, szép és érzékeny írásokat. Ezúttal Enesey Diána mutatja be Cristina Alexandrescu két versét, amelyek címe: Valami, amire büszke lehet anyám és Egyre távolabb mindattól, amit ismerek. Mindkét vers Demény Péter kiváló fordításában jelent meg, a Látó legfrissebb, májusi számában. Eben az ajánlóban főként a második vers kerül előtérbe. 

 

Cristina Alexandrescu költői világa magában hordozza a valóság kegyetlen oldalát és az azzal való, némiképp megtört, de mégis dacos szembenézést. Mindkét versben megjelenik a líriai én viharos, távolságtartó és szeretetlen viszonya a szülőkkel. Azonban mégis megpróbálja kihámozni az élet történés-rengetegéből azokat a mozzanatokat a fiktív vagy valós mozzanatokat, amelyek szülői büszkeséget válthatnak ki vagy éppen azokat, amelyekért a szülőket köszönet illeti — még ha olykor ironikusan is hatnak ezek a mozzanatok.

 

Az Egyre távolabb mindattól, amit ismerek című vers egy gyötrelmes gyerekkort tár elénk, amelytől a költői én menekülne. A vers felütése a jelenben, egy másik emberhez szól, pontosabban a másik emberhez, a lírai én kedveséhez:

 

„Nézd, nem mondta senki, hogy könnyű szeretni egy nőt,

aki megszokta az erőszakot.”

A gyermekkori történetekben összefonódik az erőszak és az adósságok képe, s mindkettő a nőket érintette. Leginkább a nők szenvedték el az erőszakot és az adósságok rendezésében is nekik jutott a dicstelen főszerep: 

„Olyan helyről jövök, ahol a lányokat

transzakciószerűen adják el és férjhez.”

A versben megjelennek a gyermekkor tragédiái is, mint például az apa halála, amely a házban szétszórt búcsúlevelek képében tárul elénk, amelyekből egy, a lírai én számára döntő jelentőségű tanulság is kirajzolódik.

 

Immunissá lehet-e válni a fájdalmakra és az erőszakra? Nem, de edződni lehet rajtuk, nőként is, ezt példázza Cristina Alexandrescu verse, amelynek elbeszélője első osztályos kora óta egyetlen verekedésben sem maradt alul, megtanult az erőszakra erőszakkal válasolni. Ám a vers végére úgy látjuk, hogy ez mégsem jó irány: a versbeli én az erőszak provokációira a gyengedség válaszát várná, a sok megpróbáltatás és folytonos harcrakészség után könnyedség és szeretet járna. Vagyis „csak erős karokra van szükség, amik egybentartják az alkatrészeket”, a másik emberre, akivel új világ nyílhat, távol a régi, szakításra méltótól, egy olyan élet képe sejlik fel, amelyben a lírai én önmagává válhat.