Enesey Diána: Mindenekelőtt az előző regényedre, az Ablak az Ontario-tóra című kötetre pillantanék vissza, mégpedig az Ontario-tavat a középpontba állítva. Az új, Meddig él egy anya című regényedben is szerepel az Ontario-tó, Tom, a könyv egyik főszereplője, ipari alpinistaként az ablaküvegben látja visszatükröződni. Itt is szimbólumnak, az elvágyódás, vagy még inkább a menekülés jelképének tűnik, de akár a múlt és a jelen találkozási pontja is lehetne. Mit, vagyis inkább mi mindent jelent számodra az Ontario-tó? Egyáltalán miért épp Kanada szerepel az élettörténet(ek) fontos, sőt, döntő állomásaként?
Nagy Gerzson: Visszaemlékezve Kanadát már gyerekként is misztikus helynek tartottam, anyám nagynénje költözött oda, vándorolt ki, ahogy akkoriban mondták, Ausztrália is hasonlóan misztikus hely volt, távoli, elérhetetlennek tűnő, a kettő közül végül Kanadát sikerült mégis elérnem, 2004-ben egy munkahelyi exchange program keretében kaptam másfél éves szerződést Torontóba. Az iroda huszonnegyedik emeletéről látni lehetett az Ontario-tavat. A másfél év végén felajánlották, hogy maradjak, de haza akartam jönni. Ha maradok, most minden nap láthatnám a tó ezüst csíkját, a felhőkarcolókat, és egészen más lenne az életem - ezt nagyon hosszan tudnám magyarázni -, talán könyveket sem írtam volna. Azzal együtt, hogy a döntést nem bántam meg, úgy gondolom, ez a „kihagyott” lehetőség, a párhuzamos élet esélye mozog bennem íróként erőteljesen.
(Fotó: Schillinger Gyöngyvér)
E. D.: Akkor személyesebb ez a kötődés, mint gondoltam. A párhuzamos élet esélyének mozgása, azt hiszem, valóban mély nyomot hagy az írásaidban. Az új regényedben (igyekszem nem spoilerezni) a párhuzamosság két szinten is felbukkan: egyfelől a jelenbe szervesen beépülő múlt, másfelől pedig a két testvér párhuzamosan, de más-más kontinensen zajló életének formájában mutatkozik meg. Mit gondolsz, ez a párhuzamos ábrázolás köteléket jelent közöttük, vagy inkább szakadékot? A jelenben folyton felbukkanó múltbeli elemek a lehetőségek elvesztését mutatják, vagy épp ellenkezőleg, azt igazolják, hogy lehet(ne) másképp is választani, más utat is járni?
N. G.: A párhuzamos ábrázolást köteléknek gondolom térben, de nem időben. A szakadék ott van, az kialakult valamikor a testvérek között, és ez a fajta történetmesélés képes volna arra, hogy áthidalja. Ez azonban csalás: a két történet nem ugyanabban az időben játszódik, egyedül a visszaemlékezések ideje azonos, amikor még teljes volt a család. Teljes, de nem sértetlen. Felhívás az olvasó felé: ez a sérültség okozza-e vajon a testvérek eltávolodását, vagy szimplán az idő múlása, esetleg a családban bekövetkező tragédiák. A múltat lezártnak érzem, ezért a múltbeli elemeket eszközként használom a szereplők karakterének és döntéseinek bemutatásához. Ez a múlt azonban nem objektív és nem állandó, másként látja a gyerekkorát Ágota és másként Tom, és maguk is másként látják ugyanazt az emléket a visszatekintés módjától és idejétől függően.
E. D.: A visszaemlékezésekben én is gyakran éreztem Ágota és Tom között a kapcsolódási pontot, de legalább ennyire élesen rajzolódott ki a kétféle perspektíva is. A sérült teljesség fogalma szintén lényegi elem, bár csak néhány emlék-mozaikból tudunk következtetni arra, hogy milyenek lehettek teljes családként, a hiány folyamatosan beszivárog az emlékekbe is. Talán leginkább az önállóság hiánya, de ugyanígy lehetne a családi viszonyok bensőségességének hiánya. Bendl Vera a regényhez írt ajánlójában hétköznapi árulásokat emleget. Ez egy nagyon jó meglátás, valóban apró árulásokkal találkozunk mindvégig. Viszont végső soron a két testvér döntései a betegeskedő anya akarata köré szerveződnek. Ezek a döntések vajon a családi egység hiányát igyekeznek felszámolni? Mit kezdhetünk ebben a szituációban a döntésekhez tapadó felelősség kérdésével?
N. G.: Az apa halálával a családban megváltoznak az erőviszonyok. Sőt, már előbb, a betegsége kezdetekor. Az anya, aki addig alárendeli magát, háttérbe húzódik, hirtelen kilép a fényre, létfontosságúvá válik a jelenléte. Ez az időszak valamiféle aranykor az anya és apa történetében. Az apa halálával az anyának ez a diadala megsemmisül, mégis csak félig engedi vissza magát a betegség előtti tetszhalott állapotába: berendezkedik egy kvázi passzív-agresszív hatalmi viszonyrendszerbe. Nem hiszem, hogy itt a családi egység visszaállítása a tét. Sokkal inkább egy apokaliptikus állapot fenntartása. Az anya öntudatra ébred, és szinte őrülten ragaszkodik a megszerzett jogaihoz. Mintha a korábban elnyomott vagy kordában tartott zsarnoki én most mindent be akarna pótolni. Döntéseit is ennek a hatalmi eksztázisnak (amit a felszínen enerváltságnak, lemondásnak mutat) rendeli alá, ügyelve persze az erőviszonyokra. Ő feláldozta az életét, innentől tehát mindenki más is feláldozhatóvá válik.
E. D.: Nagyon izgalmas ez a hatalmi viszonyokra vetített családi kép, a feláldozhatóság problémáján pedig én is sokat tűnődtem olvasás közben is. Az anyát olykor én is olyasvalakiként láttam, aki mindenféle eszközzel a középpontban próbál maradni, nem csupán vágyik az odaadásra, hanem megköveteli azt. Azonban úgy tűnik, ez leginkább Ágotával szemben érvényesül, mintha a nők dolga volna a feltétlen szolgálat, alárendelődés, a férfiak osztályrésze pedig valamiféle szabadságeszmény átültetése a saját életükbe. Ennek a koncepciónak persze ellentmond Tom fel-feltörő bűntudata. Szerinted mi válthatja ki ezt benne? Illetve látod-e a nemi szerepek és a nemekhez kötött életfeladatok mintázatait kirajzolódni ebben a különös, montázsszerű családtörténetben?
N. G.: Már az előző válasz végén is fontolgattam, hogy megemlítem a családi mintákat. Hiszen adja magát: az anya (a nő) sorsa a huszadik század második felében többnyire a szolgálat volt, a tűzhely őrzése, az apa ezzel szemben megengedhette magának, hogy kimaradjon, lazábban értelmezze a házastársi köteléket. Ez az én családomban is hasonlóan zajlott. De a regényben az anya a döntéseinél figyelembe veszi a gyerekei személyiségét is, melyikük terhelhető, alkalmas arra, hogy mellette maradjon, és melyiküket célszerű szabadon engedni, mert a rabságban fellázad vagy elpusztul. Ágota egy helyen ezt írja a naplójába: „Az én kapcsolataim sosem voltak egyenrangúak, féltem az egyenrangú kapcsolatoktól, azt kerestem, miben nőhetnék a másik fölé, vagy hogyan rendeljem alá magam.” Az anya ezt felismeri. Tom ezzel szemben „nem cipelt senkit, és nem cipeltette magát”, független volt már gyerekként is. Független, de nem kívülálló, részben ezért érezhet bűntudatot, hogy elhagyja a családját. És a nővére miatt, aki magára vállalja a feladatot, átveszi tőle a szenvedést.
E. D.: Igen, ez a válasz némiképp árnyalja is az anyáról kialakuló képet. Azt hiszem, Tom függetlensége és bűntudata kapcsán érdemes lenne beszélni az ő életútjáról is, vagyis leginkább a tényleges úton levéséről, ami végső soron az életét is átfogja. Úgy tűnik, mintha keresne valakit, sőt, meg is tudjuk, hogy egykori barátját, Barnabást szeretné megtalálni, miközben tudja, hogy ez lehetetlen. Utazása közben találkozik néhány emberrel, ezekben a találkozásokban, úgy tűnik, egyszerre szeretne kötődni és elszakadni. Egyfajta elveszettséget látok rajta. Ez vajon a fentebb felvázolt családi háttér miatt alakult így, amiatt, hogy biztos pont híján maradt? Vagy ez egyszerűen alkati kérdés, és nem is hiányzik neki a biztos pont, mert túl nagy teher az alkalmazkodás?
N. G.: Valahol a kettő között. Tom a helyét keresi a világban, de úgy, hogy mégis kívül maradhasson. Létezik-e ilyen hely? Tom úgy érzi, hogy annak idején, tizenöt évesen, Eszter segítségével sikerült megtalálnia. Amióta Eszter nincs, ez a hely is elveszett. Gyerekkori legjobb barátjának keresése tulajdonképpen Tom saját útkeresése, Valparaíso, ahonnan Barnabás legutóbb hírt adott magáról, Tom szemében az elvesztett boldogságot jelképezi. Az emberek, akikkel út közben találkozik, a múltjának egy-egy darabját idézik fel, de a szerepük mindössze annyi, hogy Tomot célba juttassák. És ez megint csak félrevezetés, hiszen Tom valójában nem utazik Valparaísóba, csak Ágota, a regény elbeszélőjének képzeletében.
E. D.: De jó, hogy szóba hoztad azt, hogy Ágota elképzeli Tom utazását és valamiképp az életét is (korábban nem szerettem volna lelőni a poént, ez egy bravúros írói csavar a történet(ek)ben), így még egy párhuzamos történetszálat is elkezdhetünk felfejteni. Időnként talán össze is folyik, hogy mi lehet Tom saját megélése és mi az, amit Ágota képzel el számára. Mi a funkciója ennek a különleges párhuzamos történetmesélésnek, ez az élettörténet(ek) töredezettségét hivatott, legalább látszólag, kiküszöbölni? Evidensnek tűnhet, hogy Ágota képzeletét a testvére hiánya indítja történetalkotásra. De vajon nem saját életének viszonylagos eseménytelenségét próbálja így ellensúlyozni, vagy inkább magának próbál újra helyet találni a testvére életében?
N. G.: Messzebbről kezdem, és egy műhelytitkot is elárulok. A szöveget két részletben írtam, előbb Tom utazását, fél évvel később Ágota naplóbejegyzéseit. Sokáig tanakodtam, hogy maradjon-e két elbeszélő, de végül úgy döntöttem, hogy Ágota lesz az egyedüli. Ezt nagyobb kihívásnak éreztem, és izgalmasabbnak is, férfiként női elbeszélőt megszólaltatni. Novellát írtam már női hanggal, de az egészen más vállalás. A döntés nehéz problémákkal szembesített: Tom szövegét teljesen át kellett dolgoznom annak érdekében, hogy hiteles legyen, ahogyan egy nő az öccséről beszél. Miket tudhat a viszonyairól, vágyairól, titkairól? Hogyan gondolkodik róla, mint nővérről, hogyan látja az anyját? Ebben nagy segítségemre volt Balázs Juli, Bendl Vera és Tamás Zsuzsa, akik olvasták a kéziratot. És itt kezdődik a konkrét válasz a kérdésedre. Ágota azért írja meg Tom utazásának történetét, mert ezzel felszabadítja, és egyúttal kilépteti a saját életéből, elengedi őt. És azért is, mert így kimondhat olyan ítéleteket, amelyeket a valóságban magának sem mer megfogalmazni.
E. D.: A műhelytitok megosztásáért különösen hálás vagyok, ebből különösen látszik, hogy ez egy nagyon átgondolt írás. Annak ellenére, hogy itt egy kettős perspektívaváltás van, a regény teljesen gördülékeny, Ágota élményei éppoly elevennek tűnnek, mint Tom megélései, holott utóbbiak a női képzelet termékei. Viszont itt mégiscsak a női látásmód dominál. Újra bepillantást kérnék a regényírás kulisszái mögé: hogyan sikerült ilyen hitelesen elsajátítani a női nézőpontot? A környezetedben élő nők gondolkodásának fürkészése, vagy esetleg egyéb, hasonló technikával írt irodalmi művek segítettek?
N. G.: Mindenkiben van egy nő! (És férfi is, természetesen.) Az biztosan segítségemre volt, hogy négy nővel élek együtt már több, mint tíz éve. És az szintén, hogy élvezettel olvastam férfi szerzők női elbeszélőit (Hrabal, Mészöly, Weöres, Németh László). De az írás maga, az írás folyamata ennél elvontabb. Ha Ágota nézőpontját hitelesnek érzed (aminek nagyon örülök), az azt jelenti, hogy sikerrel tudtam a helyébe képzelni magam, az ő fejével gondolkodni, emlékezni, beszélni, jegyzeteket írni. És ez még mindig kevés. A szöveg folyton változik, a legelső verzióban Ágota leveleket írt az öccsének, ez nem igazán működött, ezekből lettek később a naplóbejegyzések, aztán össze kellett hangolni a két történetszálat, kihúzni egy rakás jelenetet és karaktert, és amikor már szinte reménytelennek láttam a befejezést, a szöveg átvette az irányítást. A tavalyi év tulajdonképpen ment a kukába, a szöveg pihent, miközben folyamatosan kísérleteztem rajta. Szinte váratlan volt, amikor idén január végén kitisztult a kép. Ágota önálló életre kelt. Nádast idézem: „kiderül, hogy a nyelv és a sok elvégzett művelet a változatok tömegével okosabban gondolkodott előre, mint amire én egyáltalán képes lennék személyként”.
E. D.: Újra és újra nagy csodálatot ébreszt bennem a regények születését megelőző, elképesztően komplex és egyénenként változó formákat öltő alkotói folyamat, köszönöm, hogy beavattál ebbe is. Ezúttal pedig egy újabb (és a mostani beszélgetésünk keretein belül utolsó) kérdést is előhívott az alkotói folyamat ábrázolása. Ennyi átdolgozás, pihentetés és hosszabb-rövidebb időre a történetekbe „költözés” nem sodort-e magával újabb regény-ötletet, akár a női hanggal való további kísérletezést is folytatva?
N. G.: A tavalyi év alkotói szempontból erősen siváran alakult, ha nincs az Óbudai anziksz felkérése, hogy írjak novellákat a lapszámaikba, talán semmit nem írok. Megviselt ez a regény érzelmileg, hiszen az anya karakterét részben a saját anyámból építettem fel, fellélegeztem, amikor lezártuk a kéziratot, és szerettem volna minél előbb újba kezdeni. De jelenleg légüres térben vagyok, a régit még nem tudom elengedni, az újba még nincs erőm belefogni. Az Óbudai anziksznak írt egyik novella adott ötletet: az első regényem történetét elmesélni a nevelőtanár szemszögéből, ugyanakkor írni egy (távolról sem hagyományos) szerelmi történetet is. Ehhez most mindenekelőtt meg kell találnom az elbeszélői hangot. Egy kedves barátom azzal nyaggat mostanában, hogy írjak végre egy macsó karaktert. Merthogy az is bennem van valahol.
E. D.: Azt hiszem, sok olvasódat kíváncsivá tette ez az újfajta karakter is, úgyhogy merem állítani, hogy már most várjuk a negyedik regényed. Köszönöm szépen a beszélgetést.