Nádor Zoltán:

A befejezetlen idő csapdájában – három hónap Velencében (Bánki Éva Telihold Velencében c. könyvéről)

 

A Telihold Velencében nehezen besorolható mű.
Könnyen rávághatnánk: útleírás, hiszen a szerző annak a három hónapnak a történetét meséli el, amit ösztöndíjasként a kislányával a városban töltött. Ráadásul Bánki Éva remek idegenvezető. Társaságában bejárhatjuk Velence zegzugait, a múzeumokat és a palotákat, ráadásul kalandozhatunk a várost körülvevő szigetvilágban. Amellett, hogy páratlan kultúrtörténeti kitekintést kapunk, megismerhetjük az ezredfordulós Velence mindennapjait, a városban élő, különféle nemzetiségű „kolóniákat”, egy középkorú értelmiségi nő és egy kilenc éves gyerek beilleszkedési nehézségeit.
A szerző nagyon közel engedi magához az olvasóit. Nemcsak Velence elfelejtett, kis sikátorai tárulnak fel előttünk, hanem betekintést nyerünk egy bonyolult anya-lánya viszonyba, a női öregedés és az értelmiséggé válás titkaiba is. Velence régóta Bánki Éva mitológiájának a része, műveiben nem először tér ide vissza: második regénye, az Aranyhímzés teljes egészében itt játszódik, ráadásul a Fordított idő-ciklus Rioldája is betoppan egyszer a VIII. századi Velencébe. Az „Adria királynője” tehát igen változatos módokon, sokféle jelentéssel van jelen az író életművében. A mostani könyv címében szereplő telihold sokértelműségével már foglalkoztak a recenzensek. http://www.naputonline.hu/2020/10/17/nagy-noemi-utas-es-telihold/

 

De a Telihold Velencében nemcsak a vallomás- vagy regényszerű mozzanataival (ilyen az egész „Effi néni”-sztori), növi ki egy szokványos útleírás kereteit, hanem a Mediterráneum és Magyarország kapcsolatát kutatóknak is elég sok meglepetést tartogat. Hiszen a történelmi Velence és a középkori, kora újkori Magyarország kapcsolata alaposan kutatott téma (pl. Jászay Magda: Velence és Magyarország. Gondolat Kiadó, 1990.), de Bánki Éva egész Kelet-Közép-Európa történetét Velence nézőpontjából mutatja be –  és az ő értelmezésében Velence „birodalommá válása” nem Bizánc meghódításával, hanem II. Orseolo Péter magyar és horvát kapcsolatépítési kísérleteivel, a III. Ottóval megkötött egyezménnyel kezdődik.
A nagy gyarmatbirodalmat építő Velence mindenekelőtt kelet-közép-európai, vagyis a miénk, hangsúlyozza Bánki Éva szüntelen.
Az oldott esszé-forma a szokványos kultúrtörténeti kalandozásokon túlnyúló merész felvetésekre is módot ad. Nagyon érdekes például Gritti alakjának Bánki Éva-féle értelmezése. Magyar írókat (Horváth Viktor, Jókai) és történészeket régóta foglalkoztatja Lodovico Gritti Mohács utáni „kiskirálysága”, Buda, Velence, Sztambul bonyolult viszonya. De ki volt ez a Gritti (Szapolyai János bizalmasa, rövid ideig „Magyarország kormányzója”) tulajdonképpen? Muszlim szolgálatban álló kalandor, az oszmán-török császár bábja? Akinek az volt a feladata, hogy megmutassa a magyar elitnek, hogy érdemes „kooperálni” a törökkel? Szakály Ferenc mintha erre a magyarázatra hajlana.  (Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában. Helikon Kiadó. 1986.) De tekinthetjük Grittit egy muszlim-keresztény egyesülésért, a Római birodalom sajátos feltámasztásáért küzdő fantasztának is. (Ács Pál: Alvise Gritti és Nádasdy Tamás – Egy elhidegült barátság történeti háttere – In: Művészet és mesterség: Tisztelgő kötet R. Várkonyi Ágnes emlékére 1-2. Budapest: L'Harmattan Kiadó, 2016. 133-147.) A fenti tudósokkal ellentétben Bánki Gritti „velenceiségét”, az adriai városállam Magyarországéval szemben álló hatalmi érdekeit hangsúlyozza. Az ő értelmezésében Lodovico, a velencei dózse törvénytelen fia egy tragikus sorsú, túlságos megfelelő kényszertől szenvedő velencei szuperkém, aki saját édesapját (aki ifjan maga is kémként működött Sztambulban) próbálja meg „túlszárnyalni”. Bánki értelmezésében a dózse és a törvénytelen fiú konfliktusa csak megjátszott, hiszen Lodovico, ez a reneszánsz törvénytelen fiú, amolyan „KGBéla” (Bánki telitalálata) mindvégig Velence érdekében „ténykedik”.
Ez a magyarázat akár igaz is lehet, hiszen a történelemből ismert tények nem mondanak ennek ellen. Amiért mindez annyira igaznak tűnik, az a félhomályos Gritti-palota, ahol a szerző a gimnáziumi osztálytársával beszélget. Egy osztálytárssal, akiről annyi év után sem tudja, hogy „kicsoda”. Maga a velencei coulour local –  ahol szokatlan nézőpontból és fénytörésben éljük át a két Gritti történetét – hitelesíti leginkább a Bánki-féle értelmezését.
A szerző csapongásait különösen érdekessé teszi, hogy számára a múlt nem „elmúlt”, nem befejezett, hanem egy alternatív idő, ahol az élők egészen másféle választ adnak a ma is aktuális kérdésekre. Bánki Éva képes a fiatal, radikálisan liberális Kosztolányi szemével végigsétálni az Örmény szigeten, és újra feltenni a régi kérdést: mi értelme van a nemzeti kultúrá(k)nak. Az átélést azt teszi lehetővé (hitelessé), hogy maga a kérdés kínzóan aktuális, és ugyanúgy nem tudunk rá meggyőző választ adni, ahogy a Nyugat első nemzedékének szerzői sem. A történelem, különösen Kelet-Közép-Európáé bővelkedik az efféle „nyitott kérdésekben”. Utazni annyi, mint újra és újra feltenni ezeket.
Az esszékötet ívét az első oldaltól az utolsóig meghatározza a Szűcs Jenő-i kultúrföldrajzzal való vitatkozás. (Vázlat Európa három történeti régiójáról – In: Történelmi Szemle, 1981. 3. sz.) Szűcs nagyhatású elmélete azt sugallja, hogy Kelet- és Kelet-Közép-Európa nem nagyon volt képes „előremutató” innovációkra, a „hanyatló Bizánc” pedig természetszerűleg nem sokáig tudta ellensúlyozni a nyugat-európai fejlődést. Ebbe az elméletbe a kelet-nyugat határán álló, évszázadokon át stabil és virágzó Velence képe nem igazán fér bele.
Velence története arra tanít, hogy Kelet-Közép-Európa is képes valamennyi innovációra? Bánki Éva ezt emeli ki, még ha nem is tételszerűen. Az útleírás legfontosabb szereplői (még Effie néni, az ősöreg szállásadónő is) nem „meghalni”, hanem élni vagy tanulni jöttek Velencébe. Az útleírás szemléletét a két, állandó kísérőnek bizonyuló lengyel történészkollega (a velük való vita) határozza meg: ők többször kifejtik, a korai Velence innovatív lendületét a kelet-közép-európai államoknak kell (kellene) folytatni.
De vajon képesek-e?
Bánki Éva (mint középkor-kutató is) hangsúlyosan szakítani próbál a dekadens, parfümös-álarcosbálos Velence toposzával. De ez az útleírás mégis Mary Shelley disztópiájával, a pusztuló Velence és az elnéptelenedő Európa látomásával végződik. Talán véget ér az a világ, amiben egy velencei „külön út” elképzelhető? Nem tudhatjuk… Bánki esszéje a remény mellett helyet ad a kétségnek és a szorongásnak is.

 

Bánki Éva: Telihold Velencében
Jelenkor Kiadó. Budapest. 2020.