Beszélgetés Tóth-Czifra Júliával
Miért választotta az összehasonlító irodalom szakot? Mi volt különösen vonzó ezekben a tanulmányokban?
Én már kétosztatú képzésre jártam az ELTE-re: az alapszak, azaz az első három év alatt szakirányokat választhattunk, akár többet is. Mind a három szakirányomat, a színháztudományt, a fordítástudományt és az összehasonlító irodalomtudományt szerettem, tágas, izgalmas, sokszínű teret jelentettek, kiváló oktatókkal. Hihetetlenül sok impulzus ért ezekben az években. Például akkoriban jelent meg A magyar irodalom történetei című háromkötetes óriásvállalkozás, amelyből Horváth Iván vezetésével digitális, interaktív változatot készítettünk, VillanySpenót néven. Hogy három év után az összehasonlító irodalomtudomány mesterképzést választottam, abban döntő szerepe volt Szegedy-Maszák Mihálynak. Lenyűgöző tudós és ember volt, aki olyan vonzóvá tette ezt a tudományterületet, hogy nem volt kérdés: ott és az ő irányításával szeretnék továbbtanulni.
Szerkesztői munkája Kosztolányi Dezső szövegeinek sajtó alá rendezésével kezdődött. Mi irányította a figyelmét Kosztolányi Dezsőre?
A tanár úr – vágnám rá, de a dolog ennél kacskaringósabb. Eleve Kosztolányival érkeztem az egyetemre: az érettségi évében két, egyetemi felvételt érő OKTV-helyezésem volt, az egyik irodalomból, épp az Esti Kornélból. Az alapszakos éveim alatt indult el az MTA-ELTE és az Irodalomtudományi Intézet közös Kosztolányi-kutatócsoportja Szegedy-Maszák Mihály és Veres András vezetésével. Ennek üléseire egy idő után meghívót kaptam tanár úrtól, és bizalmat, hogy képes leszek megbirkózni az Esti Kornél kritikai kiadásával.
Meséljen egy kicsit a kiadói munkájáról. Milyen szerepe van egy szerkesztőnek egy könyv kiadásában?
Nehéz erről valóságosan beszélni, hiszen a szerkesztő elvégezte munka nem kis része takarásban van, és takarásban is kell hogy legyen. Ennek két oka van. Egyrészt a jó szerkesztői munka láthatatlan a könyvön, a hibák viszont azonnal látszanak, és azokért mindig felelősséggel tartozik a szerkesztő. Az én feladatom az, hogy a kéziratot a saját maximumára segítsem, hogy rámutassak arra, amire a szöveg már gondol, csak még nincs megírva, nincs megoldva, vagy éppen fordítva, ami kilóg, idegen test a szövegben, mert – például – már egy másik, egy következő regény hangja. Fontos persze, hogy legyen esztétikai, stiláris elgondolásom, sőt értékrendem és az irodalom egészére vonatkozó vízióm, valamiféle fegyvertáram tehát, de nem kivont karddal kell nekirontani a kéziratnak. Éppen ellenkezőleg: a lényeg a szó legszorosabb értelmében vett empátia. A szerkesztés idejében nekem abban az adott szövegben kell élnem, éreznem, aludnom, kutyát sétáltatnom, de anélkül, hogy mindenestül bekebelezne. Ez a kettősség kétségkívül a legkimerítőbb, egyben a legvarázslatosabb része az egésznek, és szüntelen tanulás.
A takarás másik oka az, hogy a szerkesztés bizalmi munka, hiszen olyan alkotói területekre engednek be a szerzők, ahova alig valakit, és ahol a legkiszolgáltatottabbak. Ráadásul a bizalom nem alapvetés, nem következik automatikusan a helyzetből, mindkét félnek rengeteg munkája van benne, hogy létrejöjjön. Ha létrejön – ami szerkesztőként a legnagyobb sikerek közé tartozik –, azt becsülni és óvni kell.
Azt mondtam az előbb, nehéz a szerkesztői munkáról valóságosan beszélni, pedig végtelenül egyszerű: rengeteget kell olvasni és rengeteget kell beszélgetni. Ezt lehetne még jobban szálazni: olvasni a készülő, fejlesztés alatt álló kéziratrészleteket, az elkészült kéziratokat, a beérkező szövegeket, a más kiadóknál megjelent könyveket és a folyóiratban közölt munkákat – szóval nézni és keresni. A beszélgetést ugyanígy: szerzővel, leendő szerzővel, más kiadók szerzőivel, szerkesztőivel, kritikusokkal, könyves kollégákkal, fordítókkal, PR-szakemberekkel, tördelőkkel, grafikusokkal, korrektorokkal. Megvitatni, összekötni, közvetíteni, szervezni.
Az elmúlt évek egyik legérdekesebb vállalkozása Márton László német műfordításainak kiadása. Milyen volt a közös munka?
Márton Lászlóval már összeszokott páros vagyunk, hat éve szerkesztem a munkáit, a műfordításait és a saját szövegeit egyaránt, hét könyvön dolgoztunk eddig együtt – talán nincs is más szerző, akinek ennyi könyvét kísérhettem. Tehát elég jól ismerjük már egymást, a másik reflexeit, munkamódszerét, engem mégis újra és újra meg tud lepni Laci. Azt remélem, ez kölcsönös.
Újabban sok műfordítás gazdag jegyzetállománnyal jelenik meg, gondolhatunk itt Márton Lászlón kívül Nádasdy Ádám műfordításaira is. Mi ezeknek a jegyzeteknek a szerepe? Ez egy újfajta műfordítási szemlélet kezdete?
Ennek egyrészt praktikus okai vannak: az elmúlt években le- vagy újrafordított klasszikusoknál nagy segítség az olvasónak, ha mindazt, amit a szövegről tudni lehet és érdemes, ami magyarázatra szorul, szintén tartalmazza a kiadás. Ez már önmagában is izgalmas, de valóban, mintha szemléleti váltás, pontosabban belátás is történt volna: annak a belátása, hogy a műfordítás olyan interakció, amelyben a fordító személye nem oldódik fel, nem eltüntetendő, nagyon is erős és kulcsfontosságú a jelenléte. Ennek az interakciónak a színrevitelét láthatjuk a fordítói jegyzetekben. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az említetted Nádasdy Ádám és Márton László, de mondhatnám például Csehy Zoltánt is, hatalmas formátumú fordítók, egészen kivételes tárgyi és nyelvi tudással felvértezve. Így aztán a színre vitt fordításjelenetek parádésak.
Tudja-e folytatni a kiadói munka mellett a tudományos pályáját?
Nehéz kérdés, és a legnehezebb benne, hogy egyáltalán folytatható-e. Kevesen tudnak két területen is magas színvonalon dolgozni. Mind a kiadói munka, mind a tudományos pálya teljes embert kíván, és nemcsak időben, hanem figyelemben is. Egy tudós tájékozottságának súlypontjai máshol vannak, az ismeretei másképp rétegződnek. Ráadásul a két terület másféle koncentrációt, gondolkodást, tekintetet kíván, és ezeket nem könnyű váltogatni, tényleg csak kevesek képesek rá. Én, bevallom, nem tudok 8-tól 4-ig szerkesztő, este 6 és 9 között pedig tudós lenni. Mindkettő életforma, és választani kell. Ezért aztán nem is gondolom, hogy a szó szoros értelmében volna tudományos pályám. Azt nagy ajándéknak tartom, hogy a tudományos életben szerzett erudíciómat, készségeimet használni tudom a munkámban, és hogy láthattam-láthatok nagyszerű tudósokat dolgozni.
Milyen jövő vár az irodalmi folyóiratokra?
Ez még nehezebb kérdés. Sok fontos, nagy hagyományokkal rendelkező lap szűnt meg az elmúlt években, és több tényezőn múlik, milyen jövő vár a megmaradókra, ezek a tényezők pedig egymásra épülnek. A színvonalas lapcsináláshoz elsősorban emberi erőforrás kell. A lapszerkesztés is teljes embert kíván(na), de a legtöbb esetben nincsenek olyan helyzetben a szerkesztőségek, hogy teljes állásban, tisztességes fizetéssel foglalkoztathassák a szerkesztőiket, és reális honoráriummal magukhoz hívják, megtartsák a szerzőket, netán még hirdessenek, láthatóvá is tegyék a lapjukat. A jelenlegi folyóirat-támogatási rendszer ütemezése ráadásul nagyon elcsúszott: a lapszámok több mint fele már meg is jelenik, mire egyáltalán kiderül, mennyi támogatásra számíthat egy lap az adott évben. Hogy a kiemelt lapok központi támogatása ezen segíteni fog-e, egyelőre kérdés. Ez idő szerint mindenesetre hatalmas terheket ró a szerkesztőségekre az év első hónapjainak bizonytalansága, a költségek kigazdálkodása, hiszen túlnyomórészt nem a piacról élnek. Arról kell-e élniük egyáltalán? Szerintem fontos törekedni erre, de nem lehet elvárás. A kettő egyszerre igaz. A folyóirat-kiadás olyan kulturális funkciót tölt be, amelynek a fenntartása alapvető társadalmi érdek. Ez nem lehet kérdés, de nem szabad belekényelmesedni sem. Valahogyan utat kell találnia a lapoknak az olvasókhoz, vonzóvá kell tenniük azt a munkát, amelyet elvégeznek, el kell tehát adniuk magukat, mégpedig elsősorban azért, hogy az imént említett funkció ne csak az archiválás, a kultúramentés legyen, hanem a katalizálás, a kultúraközvetítés, valós időben és minél szélesebb körben. Ha ez sikerül, az valamiféle anyagi biztonságot is jelent a lapoknak – körbeértünk tehát. A támogatásnak, valamint az olvasók és a piac felé törekvésnek együtt kellene megtartania és formálnia a hazai folyóirat-struktúrát. Hogy ez miként érhető el, különösen print lapok esetében, egy szépirodalmat egyre kevésbé olvasó és elszegényedő társadalomban, arról minden szereplőnek gondolnia kellene valamit. A felelősség közös.
Nagyítóval kell keresni a magyar irodalmi életben a női szerkesztőket. Mit gondol, miért van ez így?
Akkor homályos a lencse. :) Tele van az irodalmi élet jobbnál jobb női szerkesztővel, sőt főszerkesztővel, kiadóvezetővel Dávid Annától Tönkő Veráig, Torma Máriától Turi Tímeáig, Nagy Boglárkától Vonnák Dián át Nagy Gabrielláig, Toldi Veronikáig, Péczely Dóráig, a FISZ-könyveket szerkesztő Gondos Mária Magdolnáig… Vagy elég csak arra gondolni, milyen karakteresen és invenciózusan alakította át a Magvető világirodalmi portfólióját Orzóy Ági és a néhány éve világirodalmi szerkesztőként odakerülő Rostás Eni. Csak azért hagyom abba a példasorolást, mert máris besétáltam az erdőbe, és bajban vagyok: valakit – sokakat – mindenképpen kihagyok. Pedig tényleg annyi fontos szakembert mondhatnék még! Kiváló gyerekkönyveseket is, és aztán tovább: irdatlan munkát végző korrektorokat, tördelőket, grafikusokat, fordítókat, sajtósokat. Szóval a nők jelen vannak, ha keresni kell őket, az viszont baj. Ez részben persze abból adódik, amiről korábban beszéltünk: a szerkesztői munka alapvetően láthatatlan és takart jellegéből – ez így van rendjén. Bízom benne, hogy a megbecsültségük nem fog azon múlni, kilépnek-e a kulisszák mögül.
