Néhány napja a Vicolo Mori 11 lépcsőházában ültem, fejem felett Franco, Giuseppe, Luigi és Lauri vitatkozott. Intenzíven eszmét cseréltek. Vitatkoztak, persze az olaszok ezen a déli részen olyanok, mintha mindig vitatkoznának. Amíg egyáltalán semmit nem értettem a nyelvből, az, hogy „zacskót kér-e, beolvassa a hűségkártyáját, huszonkét euró, további szép napot” pontosan ugyanúgy hangzott, ugyanolyan intenzíven, mint a „megcsaltál, te átkozott boszorkány, pusztulj innen, elátkozom az összes utódodat”. Mostanra legalább addig eljutottam az olasz nyelvvel, hogy tudom, kell-e valakinek féltenie az életét.

 

Ez a konkrét eset úgy tört ki, hogy Angelo (aki nem volt jelen a lépcsőházban) mondott valamit Lucának (aki szintén nem volt jelen), ez az információ Luigihoz már torzulva jutott el. Luigi összecsődítette a srácokat a Piazza Santa Annán és felpaprikázva vonultak hárman a Vicolo Mori felé, hogy igazságot tegyenek. A – vélt – sértett fél, Franco, és két hűséges barátja, Lauri ellen. Mi meg Laurival – egy amerikai és egy magyar – ott pislogtunk a lépcsőházban, miután bekopogtak a felpaprikázódott jó emberek. Félórányi intenzív vitatkozás (részemről intenzív pislogás) után fény derült mindenre. A vita eleve nagyjából úgy hangzott, hogy nem ott voltál és nem akkor és nem azzal, akivel, hanem valahol, máshol, mással, máskor. És akkor ő azt mondta, hogy te azt mondtad, hogy mi azt hisszük, hogy te úgy tudod. No, szóval ennyi sok konkrétum elhangzása után, miután tisztázták a helyzetet (miszerint senki nem csinált semmit ott, ahol épp nem volt),  épp annyira jókedvűen távoztak ezek a bolondos emberek vissza a kocsmába, a PIazza Santa Annára, mint amennyire felpaprikázódva érkeztek.

 

Hát lehet ezeket nem imádni?

Minden jó, ha a vége jó, Lauri, az amerikai barátnőm és szállásadóm megállapította, ebben a városban túl sok ideje van a férfiaknak, pletykálnak, ármánykodnak, nem kirívó eset.

 

Hogy miért is hajítottam bele a kedves olvasómat egy brazil olasz szappanopera kellős közepébe? Nos, mert nagyjából én is így csöppentem bele. 2022-ben látogattunk először Szicíliába, már akkor azt írtam, itt mi ingatlantulajdonosok leszünk, nos, ezt az ígéretet be is váltottam. Tavaly ilyentájt aztán vettem egy mély levegőt, épp volt egy kis felesleges pénzünk, ami kevésnek sok, soknak kevés, és megvettem a házat. A Házat. Amit Palazzinának hívunk, persze vicces, mert ez olaszul csak annyit tesz, épület, de magyarul olyan romantikusan cseng, hogy a ház neve attól a pillanattól kezdve Palazzina, hogy a kezemben tartottam az adásvételi szerződést. Minden egyes alkalommal, mikor a Palazzináról fogok írni, lábjegyzetbe odateszem ezt a szöveget, mert lesz még róla szó, az biztos. Ki ne olvasná szívesen egy végtelenül elhúzódó felújítás történetét, a minden várakozást felülmúlóan bonyolult olasz bürokrácia kis sztorijaival megspékelve? Na, ugye.

 

Miért éppen Szicília és Termini Imerese?

Igen, itt kezdtem (kezdtünk, de a másik felem egyelőre Pesten rendezi a dolgokat) új életet. Apám viccelődött azzal, hogy nem tetszett a maffiafőváros, amelyikbe születtem (Szentpétervár), így választottam egy másikat lakhelyemnek (Palermo a legközelebbi nagyváros). Mindig nagyon vágytam a tengerhez. Nehezen tudom megmagyarázni a tengerhez és a szigetekhez való vonzódásomat, tekintve, hogy életem legnagyobb részét Budapesten töltöttem. Lehet, egyszerűen arról van szó, hogy tengernél születtem és szigeten, ezért vonzódom a tengerekhez meg a szigetekhez, persze az is lehet, kalóz voltam előző életemben.

 

A mindennapjaimat amerikaiak között élem, nem tudok nem mulatni azon, hogy a közvetlen kis környezetem, csapatom, megfordította a migráció irányát és az Egyesült Államokból Szicíliába költöztek. Felújítok, nyelvet tanulok, próbálok beleszokni egy olyan környezetbe, amelyiknek a mentalitása rettenetesen távol áll attól, amit ismerek. Közben nem győzöm csodálni ezt a kisvárost, aminek a történelme annyira régi, hogy a magyarok ősei még el sem indultak az Urálon túlról, amikor ez a város már itt volt.

 

És mi lesz Pesttel?

Nem adom fel, nem költözünk ide végleg, nem emigrálok.  Egyszerűen az van megírva a születési képletemben (jelentsen ez bármit is, az anyukám mondta, neki hinni kell), hogy nekem sok helyen kell laknom és folyton úton kell lennem. A kis lakásunk Budapesten továbbra is vár, mindig ott lesz, valamint nem szándékozom még egy augusztust itt pácolódni, köszönöm, örülök, hogy ezt túléltem. Majd ha elfáradok a fel-alá rohangálásban, közlöm, hogy változás állt be. Addig is, kedves olvasóim, kalandra fel, a következő epizódban az olasz építési jogszabályokat fogom elemezni, ne maradjatok le, rém izgalmas lesz!