Persze, adhattam volna azt a címet is az írásnak, hogy ötszáz eurós tárca, de az félrevezető lenne az asszociációs mező miatt, milyen tárcáról van szó, voltaképpen? Arra is gondoltam, viccelődhetnék azon, hogy Vikidálnál mindig két forint a dal, de az infláció, ugye, így nálam most ötszáz euró az olvasmány (dallamtapadás 3…2…1…). Aztán arra gondoltam, megkímélem az olvasót attól, hogy már a címtől a fejét fogja, ha már a történettől egészen biztosan fogni fogja. Szóvicces hangulatomban vagyok ma, jut eszembe, hogy hívják azt a szóviccet, amelyik recseg? Szófavicc.


Nagyjából márciusban határoztuk el, hogy idén nyáron irány Szicília. Jóbarátaink vártak vendégségbe, izgatottak voltunk, hónapokig szinte csak olasz zenét hallgattunk, hangolódtunk az utazásra. Indulás előtt a szokásos dilemmák merültek fel, mennyi pénzre lesz szükségünk, vigyünk-e naptejet vagy vegyünk ott, kell-e feladott poggyász vagy elég a hátizsák. Itt jelzem, megdöntöttem az egyéni rekordomat hátizsákügyileg, mert egy egészen picike táskába sikerült bepakolnom úgy, hogy az utazás végén megállapítottam, két ruhadarab volt nálam, amelyek közül egyik sem volt rajtam. Következő utazásnál tehát következő rekord, mehettem volna kisebbel is.


Első estére foglaltunk csak szállást. Úgy határoztunk, a többit majd ott, helyben, miután eldöntöttük, hova van kedvünk menni, és mit van kedvünk csinálni. Ezt a módszert egyébként a bevállalósoknak ajánlom csak, főszezonban mindenképpen, ugyanis ezzel a módszerrel egyszer csak tengerparti szállást találtunk Szlovéniában. Csak épp tető nem volt a fejünk felett.


Mindent egybevetve úgy gondoltuk, ötszáz euró elég lesz egy nyolcnapos vakációra, így eltettük az ötszáz eurós címletet, amelyet két éve őrizgettünk, hogy na, majd, ha lehet végre utazni, akkor abból fogunk.


Nem vagyok nagyon olaszmániás, a földközi-tengeri brigádból sokkal közelebb állnak a szívemhez a franciák és a görögök is. Viszont mindig úgy hittem, Szicília más. Az nem olasz, hanem szicíliai. Azt képzeltem, hogy az a sziget romantikus, amolyan vadromantikus; maffia, keveredő kultúrák, kis Afrika-beütés, az ókori Hellasz érintése, kis kupleráj. Úgy élt a fejemben Szicília, hogy olaszos, de zabolázatlanabb hely, mint a sikkes és vidám Olaszország. Egyébként pontosan ezért szeretek utazni. Mások sztereotípiái és azoknak lebontása is szórakoztat, de a sajátjaimé még jobban.


Amikor utazom, általában megnézem a facebookos utazós csoportokat, az Utazóbázis csoportokat mindenképpen, megkérdezek barátokat, akik jártak már az adott helyen, és elolvasom, mit írt Travellina. Készítek egy hozzávetőleges (mentális) listát arról, hogy mit szeretnék látni, hova szeretnék menni, mit szeretnék megkóstolni, és úgy általában mi az, amire számítok egy adott helytől.


Egy kora reggel aztán felkaptuk a hátizsákunkat (benne a naptejjel), és elindultunk felfedezni a szigetet.
Cataniában landoltunk, a reptérről a városba érve azonnal leültünk egy kávéra — illetve nem ültünk rá, csak megittuk —, mely egészen kiváló volt. Első pillanattól élveztem a közvetlenséget, amelyet a magyarok részéről olyan ritkán tapasztalni meg. A második benyomásom, rögtön a kávé után, az volt, hogy húha, megtaláltuk Afrikát, ez itt nem kis kupleráj, hanem nagy, de végtelenül szórakoztató. Elmentünk a halpiacra, ettünk egy kiváló mozzarellatekercset, majd becsekkoltunk a szállásunkra. Megint a saját előfeltevéseimről szól, hogy itthon megguglizni sem mertem azt a szókapcsolatot, hogy gluténmentes és Olaszország. Féltem, hogy még a Google is az arcomba nevet, és lám, mekkorát tévedtem, az olasz gasztronómia messze, messze több mint pizza és tészta. A vendéglátás egyébként mindenhol első osztályú volt, egészen addig, míg szóba nem került az ötszáz eurós téma, melyről ott, Cataniában, még nem tudtuk, miért kelt mindenkiben feszültséget. Félre is tettük ezt a problémát, és belevetettük magunkat a füstölgő Etna alatt elfekvő város forgatagába. Az jutott róla eszembe, hogy ha Budapest az 1700-as években nyeri el végső arculatát, akkor ilyen város lenne.


Másnap reggel azzal kezdtünk, hogy elmentünk a postára felváltani a bankjegyet. Onnan elhajtottak minket, hogy próbálkozzunk bankban, bementünk hát a helyi Unicreditbe, ahol a kasszás hölgy dramatikus hangvétellel közölte velünk, no, no Banca d’Italia, Banca d’Italia, menjünk oda felváltani. Pantomimmel megegyeztünk abban, hogy a Banca d’Italia nincs messze, és merre kell menni.


A mentális térkép különös dolog. Ha szóba kerül, mindig elmesélem azt a történetet, amikor először találkoztam egy orosz ismerősömmel, kint, Oroszországban. Megkérdezte, messze van-e a Balaton Budapesttől. Mondtam neki, hogy igen, messze, 100 kilométernél is több. Nevetett, hogy az nincs messze. Majd megkérdezte, tudom-e, mi van messze. Vlagyivosztok, az van messze, mondta. Meg azt is, amikor egy debreceni barátnőm még csak pár hónapja élt Pesten, és már nagyon gyanakodva kérdezte, hogy mi milyen messze van, hány perc gyalog. Aztán egyszer csak közölte velem, hogy teljesen kiakasztó, hogy van a rendes öt perc meg a pesti öt perc, a pesti öt perc az inkább húsz, de minimum negyedóra. Mint elérni a Blaháról az Oktogonra, gyalog.


Nos, valami ilyesmi kavar lehet a szicíliaiak fejében, mert az „itt van, alig 500 méterre” az legalább két kilométer, az „innen a második sarok” az pedig legalább negyedóra gyaloglás. Szóval, nem tudtuk, mekkora körzetben kellene keresni a Banca d’Itáliát, és harminckilenc fokban annyira nem is volt kedvünk ilyen küldetésekhez, így fizettünk mindenhol kártyával és utaztunk tovább Szirakúzába.

 

 
A Termini

 

Szirakúza! Indulás előtt ezt a várost akartam látni a leginkább. Vespázó Alessandrókra és Lorenzókra számítottam, gengszterekre (a romantikus fajtára, az esengő szemű, fájdalmas tekintetű szép maffiózó), és ahogy Travellina ígérte, főtéren kártyázó idős bácsikra, mondjuk Diegókra és Matteókra. Ezen kívül erkélyen teregető Sophia Lorenekre, esténként a kapuban ücsörgő házaspárokra, akik széles gesztikuláció kíséretében beszélik meg a nap eseményeit. Ehhez képest egy turistagettót, egy Disneylandet találtunk, drága boltokkal és kínai szuveníresekkel.


Ortigia Szirakúza óvárosa. Az építészete lenyűgöző, ez pedig tipikus szerencse a szerencsétlenségben történet. A szigetet 1693-ban nagyon erős földrengés rázta meg, Olaszországban ez volt a valaha volt legerősebb földrengés, a Richter-skála szerint 7,4-es erősségű. Az épületek nagy része romba dőlt. Ez éppen prosperáló időszak volt a sziget életében, spanyol fennhatóság alá tartozott, II. (Aragóniai) Károly volt a király, aki pompás barokk stílusban építtette újjá a megrongálódott épületeket. Az ember a száját is alig tudja becsukni csodálkozásában. A pompás főtéren pedig megtaláltuk a Banca d’Italia pompás épületét is. Azon tanakodtunk, vajon így értette-e Cataniában az unicredites hölgy, hogy nincs messze onnan. A bankjegy felváltásával azonban nem jártunk sikerrel itt sem. Szállásadónk, Tony meg is jegyezte, hogy szent habakukk (nem egészen így), nem tud visszaadni ő sem, és hogy igen, ez gond, ez volt már gond egy hónapja is. Hümmögtünk, jó lett volna tudni, akkor hogyan oldódott meg.


Második nap Szirakúzában kimentünk Ortigián kívülre is, bár épp sziesztaidő volt, de úgy sejtettem, a modern városrészben több Szicíliát találnánk, mint a történelmi óvárosban. Sajnos több időnk töprengeni nem volt, várt ránk Termini Imerese és a barátaink, a sziget északi partján.


Nem vártam sokat ettől a kisvárostól, ha nem az ismerőseinket látogatjuk meg, eszembe nem jutott volna erre vetődni. Mekkora hiba lett volna! Itt, ugyanis itt találtam meg azt a Szicíliát, amelyet annyira kerestem. Épp csak megérkeztünk, és ott is volt. Hatalmas ribillió volt az utcában, a környék lakói kiabáltak és szaladgáltak fel és alá, bombola, bombola, ezt kiabálva. Így lett az első olasz szó, amelyet megtanultam, éppen a bombola, mely nem jelent mást, mint gázpalack. Mennyivel jobban hangzik, hogy bombola, mint az, hogy gázpalack!


A riadalom oka is kiderült, gázszivárgás volt. A helyzet persze megoldódott, nem robbant fel semmi, mi is megnyugodva telepedtünk le a teraszra, ahonnan nagyon szép panoráma nyílt a városkára és a tengerre. Itt tudtuk meg, hogy voltaképpen a Szicília, amelyet kerestem, végig ott volt a kezemben, pontosabban a tárcámban. Miért nem akarták sehol felváltani az ötszáz eurós címletet? Mert a szicíliai maffia időközben átalakult, a turizmus túl nagy biznisz ahhoz, hogy teljes Ortigiákat maffiaszékhelyekre pazaroljanak. Mert való igaz, még akár 15 évvel ezelőtt is, nem volt veszélytelen küldetés besétálni Szirakúza Ortigiájába. Vespázó, fájdalmas tekintetű Alessandrókat ma már ne keressek az utcán. Nyugati befektetők és részben az utcai kereskedők összefogással kiseperték őket, a maffia felsőbb szintekre költözött, például euró ötszázasok nyomtatásával foglalkoznak. Ha ezen a szigeten ötszázasod van, nincsen pénzed, foglalta össze Molly, a vendéglátónk.


Termini végül akkora szerelem lett, hogy el is határoztuk, itt mi bizony ingatlantulajdonosok leszünk, még ha évekbe telik is. Lehet hozzánk jönni majd nyaralni, Szófa-előfizetőknek tíz százalék kedvezmény!


Az ötszázas pedig visszatért velünk. Palermóban még egymásra néztünk, egy másik Banca d’Italia kapujában, hogy bemenjünk-e, megpróbáljuk-e felváltani, de arra jutottunk, ő már útitárs, a szívünkhöz nőtt, nem tudnánk megválni tőle.