Azért kell komolyan venni, ha ilyesmit kérdezek, mert nálam ez olyan, mintha azt kérdezném, mi lenne, ha mégis inkább balerina lennék. Lehetetlen. Vágynék rá, de lássuk be, lehetetlen. Miért gondolkodtam el ezen mégis?
Igen egyszerű a válasz. Halálosan irigylem a költőket. Halálosan. A szavakból olyan együttállást hoznak létre, amelynek jelentésmezeje van, vagy érzelmi töltete, és jelentése nem kell, hogy legyen. Ehhez képest ott vagyok én, a jelentésmegszállott, aki képtelen kiadni a kezéből írást úgy, hogy nemcsak jelentése, de tartalma, sőt, indoklása van, valójában azt hiszem, még mindig ott tartok, hogy minden egyes írásom újságcikk vagy szakmai tanulmány, csak nem szakmai szókészletet használok.
Mi lenne, ha verset írnék?
Persze ez nálam azt is jelenti, hogy írni csakis kipihenten tudok nekiállni, kipihenten és higgadtan, nem tudok úgy írni, hogy álmos, vagy fáradt, vagy másnapos, vagy dühös vagyok. Minden írás egy gondolatmenet. Minél nagyobb terjedelmű, annál összetettebb kell hogy legyen, még akkor is, ha az egy történet vagy mese, logikus módon el kell jutnia A-ból B-be. Most ezt valahogy meguntam. Nem, nem untam meg. Nem működnek úgy a kognitív képességeim, mint kellene.
Mi lenne, ha verset írnék?
Mert felemésztenek a hétköznapok, magas a vérnyomásom, változik az időjárás, ettől nem is annyira magas, mint inkább ingadozó. Szerintem utoljára hónapokkal ezelőtt voltam írásra alkalmas állapotban. A Táltosfog pedig komoly dolog. Nem lehet csak úgy bármit. Napokig, néha hetekig is gondolkodom, miről lenne jó írni, milyen téma mozgat, mi az a téma, amelyet ha megírok, az nemcsak nekem lesz érdekes, hanem ne adj’ Isten másnak is, és mi van, ha az a más, aki elolvassa, még kap is valami olyasmit, ami előtte nem volt neki, vagy aminek örül. Ha két percnyi jó érzést, hát akkor azt.
Mi lenne, ha verset írnék?
A versírásban borzalmasan megriaszt, hogy az általam oly nagyra becsült érvelés, logikai kohézió és információhalmaz nem eszköz a létrehozáshoz. Valami sokkal misztikusabb, mágikus dolog a vers, persze ismerek olyat is, aki erre azt mondaná, túlgondolom, de legalább a saját nézőpontomból igazam van. Mintha a versek kiröhögnének, és azt mondanák: ebben a világban, a mi világunkban nincs hatalmad.
Mi lenne, ha verset írnék?
Persze nem arra gondolok, hogy nekiállnék tökéletes rímképlettel verset írni, mert annál már tényleg balerina is előbb leszek. De szabadverseket. Olyan kortársat. De nem, én olyat sem. Pedig sok minden foglalkoztatott a napokban, minden témát elvetettem, Táltosfognak nem jó. Aztán ma bandukoltam hazafelé, azzal a biztos tudattal, hogy amint megérkeztem, le kell ülnöm írni, mert mert. Mert csak. Nem dőlne össze a világ, ha nem tenném meg, de az enyém egy kicsit igen.
Mi lenne, ha verset írnék?
Szóval, tartottam hazafelé, és arra gondoltam, hogy már tavaszillatú a levegő (pfejj), megláttam egy bokrot, amin éppen a szemem láttára nyílt ki az első virág, aztán láttam egy elhagyott fél pár kesztyűt, amitől szomorú lettem. Meglátogattam anyukámat, kaptam tőle egy adag salátát, a kedvencemet, meg egy adag epres krémtúrót, szóval finomságokat, és azon törtem a fejem, a virág, a félpár kesztyű, a céklás saláta és az epres krémtúró mégis hogy állhat össze tárcává, vagy legalább esszévé. Szóval, visszatérve a szöveg elején feltett kérdésre. Miért gondolkodtam el ezen? Mert egy pillanatig komolyan elhittem, hogy ebből fogok tudni írni prózai szöveget. Kerestem az összekötő elemeket, az öntőformát, amiben ezek a szubsztanciák homogénné tudnának válni, de nem találtam. Tehát arra jutottam, sehogy, ebből sehogy nem lesz próza. Ebből verset kéne írni, csak hát azt nem tudok.
Nem fogok verset írni.
De ha valaki az utolsó bekezdésben felsorolt események halmazából tud, az megkapja a következő Táltosfog-időpontomat, publikáljuk az írást. Még egyszer: tavaszillat, első virág a bokron, fél pár elhagyott kesztyű, céklasaláta és epres krémtúró (házi).
Természetesen helyet hagyok a rovatszerkesztő vétójának.
