Számomra az egyik legizgalmasabb műfaj a krimi, különösen a nyomtatott verziója. Ez amolyan coming out, hiszen nem magasművészetről beszélünk, a krimi a szépirodalom határán úgy létezhet, hogy néhány nagy alkotó miatt megtűrik a jelenlétét. De lehet, ezt csak valamiféle kisebbségi komplexus és sznobság keveréke mondatja velem.
Írtam már Edgar Allen Poe-ról az alkohol kapcsán, abban az összefüggésben, hogy pszichiátriai-addiktológiai kutatások értelmében (ld.: Gerevich József) azon nagyon kevés alkotók egyike, akinél az alkohol hozzátett, nem pedig elvett az életműből. Valószínűleg az alkoholos, lidércnyomásos rémálmok nélkül sosem született volna meg a krimi mint műfaj. Persze, lehet, hogy előbb-utóbb valaki feltalálta volna, hiszen ez olyasmi – mármint a krimi klasszikus dramaturgiája –, ami valószínűleg mindig is létezett a kollektív tudatban, mégis, Poe Az ellopott levél című elbeszélését tekintjük a krimi ursprungjának, és alighanem máig az egyik legtökéletesebb darabja is. Nem tudok úgy gondolni arra a szövegre, hogy ne borzongjak meg, mennyi a rejtély, mennyi az izgalom egy alig pár oldalas szövegben! Az ember egyszerűen abba sem bírja hagyni az olvasást, és akárhányszor újra átfutom, újabb és újabb részletek jelennek meg, mintha addig ott sem lettek volna.
A másik nagy kedvencem Gabriel García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, melynek az esszenciáját a mai napig is keresem. Hogy lehet valami ennyire izgalmas, ha már az elején tudunk mindent? Mintha Márquez a legelején elspoilerezné, aztán bebizonyítaná, hogy valójában a műfaj a történetmesélésről, az egymást követő események ok-okozatiságából áll, szinte lényegtelen, hogy mi az eredmény, pontosabban az lényegtelen, hogy ismerjük-e, vagy sem. Hogy az izgalmat nem az váltja ki, hogy leleplezzük a titkot, hanem hogy megfigyeljük, hogy milyen lélektani folyamatok viszik az embereket ilyen vagy olyan irányba. Mert a jó krimi a legritkább esetben szól a gonosz leleplezéséről.
Én olvasni szeretem jobban a krimit, nem nézni, ezért direkt nem is térek ki például Columbo hadnagyra, mert ha a mozgóképes verziót is elemezni vágynám, nos, azt hiszem, akkor ez az írás olyan hosszú lenne, hogy azt nem bírná el az internet.
Nem véletlenül hoztam szóba Columbo hadnagyot. A jó krimi egyik legfontosabb eleme a zseniális és kissé különc nyomozó, egy olyan figura, aki képes átlátni a nagyon bonyolult szálakat, aki végtelen jó emberismerő, és akiről ritkán hiszik el, hogy nem futóbolond. Aki nemcsak a gaztettre derít fényt, de bebizonyítja, hogy az ő eszén nem lehet túljárni. A krimi valójában az elme győzelme, a jó nyomozó nem más, mint a józan ész és a logika partizánja, a sztereotípiák és előítéletek kihívója és legyőzője. Minden olyan kvalitás ott van a jó nyomozóban, amely számomra mindig, már gyerekként is nagyon vonzó volt.
Nem tudok pontosan visszaemlékezni, mikor született meg a fejemben a gondolat, hogy író akarok lenni, de arra pontosan emlékszem, hogy krimit akartam írni először. Agatha Christie-t és Arthur Conan Doyle-t olvastam akkoriban, egyiket a másik után, az általános iskolai mindennapjaimat is úgy éltem, hogy azt képzeltem, nyomozó vagyok. Bárcsak megtalálnám a kis zöld füzetet, amelybe leírtam első soraimat!
A kedvencem Hercule Poirot volt, de nem akartam egy az egyben lemásolni a figurát, így belegyúrtam valamennyit Sherlock Holmes jelleméből is, aztán gondoltam egyet, és úgy döntöttem, a figura legyen nő. A sokak által bolondnak gondolt kis belga, és a szótlan brit, ugye-ugye, hogy szinte kötelező a csodabogárság a nyomozóknál? Arra emlékszem, hogy a hangulatfestés nagyon könnyen ment, ugyan akkor még nem jártam Londonban, de úgy véltem, krimi, igazán jó krimi sehol máshol nem játszódhat, csakis a ködös angol fővárosban. Aztán amikor megvolt a karakter és a hangulat, elkezdtem kínlódni. Jó, jó, de mire derítsen fényt? És azt hogyan tegye? Mi történt egyáltalán? Akkor jöttem rá, hogy krimit, valószínűleg, visszafelé kell írni. Emlékszem, ahogy bámultam a papírlapot, és szinte szuggeráltam ezt a kalapos, ballonkabátos, zseniális franciát (micsoda eredetiség! Belga mégsem lehet, de ahhoz, hogy olyanokat mondogasson, hogy mon ami, meg ma chéri, ahhoz muszáj volt franciául beszélőnek lennie), hogy bökje már ki, hogy mi történt és hogy jött rá. Életemnek ebben a szakaszában úgy döntöttem, olvasni sokkal könnyebb, mint írni. Jobban belegondolva életem jelenlegi szakaszában is így vélem.
Sokféle megoldása van a krimialkotásnak. Az egyik legutóbbi olvasmányom Bánhidi Lilla Sorsod Borsodja, amely egy izgalmas krimi, de annál valójában sokkal több. Szerelmeslevél Miskolcnak. Néha nem tudtam eldönteni, valójában melyik elem a fontosabb, de azért a mérleg nyelve mégiscsak a nyomozás felé billent. Nyilván, mást fognak mondani a Miskolcról rég elköltözött barátnőim, amint elolvassák a kötetet. Ami nekem érdekes és informatív volt, az számukra az otthon. Ami nekem néha kicsit túl sok és túl érzelgős, az számukra a nosztalgia. Viszont hihetetlenül szurkoltam a nyomozónak, aki teljes mértékben eleget tesz az általam eddig vázolt kritériumoknak.
Kukorelly Endre szavaival, amelyekkel az olvasó figyelmébe ajánlja Böröczki Csaba Salomé nem szeret senkit című kötetét: „Az ember (itt: író, e sorok írója) sokszor gondol arra, milyen jó volna krimit írni." Erre én is sokszor gondolok, de egyelőre elvetem.
Pedig annyi mindent tartogat a műfaj. A Salomé nem szeret senkit olvasása közben sokszor elbizonytalanodunk, valóban krimivel van-e dolgunk. Az elemek megvannak, de nem világos, mi után nyomoz a főszereplő, Schneider, és a rejtélyes nyomozó, Závodszky. Ráadásul atipikus a történet, hiszen a nyomozó ebben a történetben csak mellékszereplő, vagyis úgy tűnhet. A történet végén koppanunk egyet, és rájövünk, itt bizony maga az olvasó a nyomozó. Ennél többet pedig nem is árulok el a kötetről, mert akkor lelőném a poént, és bujkálhatnék valami zseniális nyomozó elől.
