Számomra sokadik év novembere szól a Száraz november mozgalomban való részvételről. Ez a hónap arra való, hogy megvizsgáljuk az alkoholhoz fűződő viszonyunkat, persze, erre van, akinek szüksége van és van, akinek nincs. Így, november elején pedig szeretném először is megvizsgálni az alkohol és a művészet viszonyát. Hány és hány híres, kreatív, briliáns művészről tudjuk, hogy gondja volt az alkohollal! Senki nem születik függőnek; persze vannak elméletek, mely szerint van a függő személyiségtípus, és ez a születésnél eldől. Ennek tárgyalása azonban annyira messzire vinne, hogy inkább bele sem kezdek, hiszen akkor elkerülhetetlen lenne, hogy beszéljünk további függőségekről, melyekről azonban nem szól a száraz november. Tehát az, hogy kialakul-e bennünk a függőség, és az mire fog irányulni, a hozott genetikai adottságaink, családtörténetünk és a saját élettörténetünk valamilyen arányú, teljesen egyéni elegye. Én úgy látom, nekem ezzel van dolgom, ezért érzem azt, hogy elengedhetetlen, hogy legyen (legalább) egy hónap az évben, amikor megtartóztatom magam az alkoholtól, és azokban a pillanatokban, amikor rám tör a vágy, a sóvárgás, megvizsgáljam, hogy ez pontosan miről szól. Azt hiszem, a tudatosság a függőség elkerülésének a kulcsa. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az alkohollal, itt, ebben a kultúrkörben (vö.: zsidó-keresztény), szinte mindenkinek van dolga, mindenkinek van tapasztalata, mindenkinek van hozzá fűződő viszonya, más kultúrkörök legális drogjaihoz pedig sokszor semmi, nem is tudunk róluk. Vizsgáljuk meg hát, hogy mire is való a közös tudatmódosítás!
Mint oly sok más dolog, ez is evolúciós eredetű, az emberiség fennmaradását szolgálta (szándékosan nem az alkoholról beszélek, hanem a tudatmódosításról), úgynevezett szinkronizációs folyamat, mint oly sok más dolog az életünkben, amelyekről nem is tudjuk, hogy az. Miért ragadós az ásítás? Mert az emberi élet hajnalán azok a törzsek maradtak fenn nagyobb eséllyel, amelyek tagjainak élet- és biológiai (hogy ne azt írjam, cirkadián) ritmusa szinkronban volt. Egyszerre leszünk álmosak, együtt eszünk, az egy közösségben élő nők havi ciklusa legtöbbször szinkronban van. És akkor miért léteznek az éjszakai baglyok, azok, akik akkor élénkülnek meg, amikor sötét lesz? Mert mindig kellett őrszem, mindig kellett valaki, aki vigyáz a tűzre, riaszt, hogyha vadállat vagy bármilyen más veszély közelít, és minél nagyobb volt a törzs, annál több ilyen tagra volt szükség. Az éjszakai baglyok tehát a tűz őrzőit tudhatják (távoli, igen távoli) felmenőik között. A társasági élet, a szociális létezés egyik alapkövetelménye, hogy a társaságban együtt lévők hasonló rezgésszámon működjenek, így szinkronizál tehát az alkohol, máshol a hasis, de ha belegondolunk, a közös kávézás és teázás is ezt a funkciót tölti be. Ezt a célt szolgálja az empátia is, más helyzetének átérzése anélkül hogy azt mi magunk is átélnénk. Csányi Vilmos úgy magyarázta ezt (a régi szép, egyetemi éveimben), hogy ha menetelés közben megsérül a törzs egyik tagja, akkor legalább egy másik törzstagnak bele kell tudnia helyezkedni a helyzetébe anélkül, hogy ő maga is sérült legyen, mert így volt képes cselekvési tervet összeállítani, hogy mire van szüksége a sérült törzstagnak a túléléshez, aki így együtt tudott maradni a többiekkel. Szóval valami ilyesmi célt szolgál a közös tudatmódosítás is: kicsit elemelkedünk a valóságtól, együtt emelkedünk el, egy szintre kerülünk (leszámítva a túlfogyasztást, amikor egyesek mélabússá válnak, mások agresszívvá, megint mások a „mindenkit szeretek” állapotba kerülnek).
És épp ez a nagyon veszélyes abban, hogy az alkohol kiemel a valóságból. Mértékkel ez csodálatos lehet, mértéktelenül pedig kimondottan veszélyes. És itt akár gondolhatnék a nemrég elhunyt Matthew Perryre is.
Itt pedig rákanyarodhatunk arra a témára, hogy vajon a művészek miért kimondottan problémásak ebből a szempontból. Nem mindig, nem állítom, hogy minden zseniális művész függőségi problémákkal küzd, de jelentős részüknél fellelhető ez a motívum. Miért? Mert a túlzott fogyasztás sokszor traumareakció. Alkotásra, kreativitásra pedig legtöbbször azok az érző emberek hajlamosak, akiket a trauma sokkal mélyebben érint, mint erősebb, vagy inkább más idegrendszerű embertársainkat.
Gondoljunk Hrabalra, a nem kívánt gyermekre, aki élete végéig, már sikeres művészként sem tudta megemészteni, hogy őt nem akarták. De ha keletre nézünk, oly sok tönkrement életet látunk, művészeket, akik annak ellenére voltak képesek az alkotásra, hogy rendkívüli módon függők voltak. Gyakran előforduló hiba, hogy a trauma alatt valami szörnyűt, retteneteset értünk, pedig nem szükségszerűen az. A trauma olyasmi, aminek bekövetkeztekor a személyiség még nem volt elég érett ahhoz, vagy nem voltak eszközei ahhoz, hogy ott és akkor, amikor történt, a helyén kezelje. Trauma lehet egy társadalmi közeg is, állami berendezkedés, gondoljunk a sok-sok kiváló orosz alkotóra, Jeszenyinre, Viszockijra vagy Arkagyij Szevernijre, koruk híres dalnokaira, akik szervezete elkeserítően korán adta fel a küzdelmet az alkohollal szemben. (Itt szeretném megjegyezni, hogy Tolsztojról igen-igen tévesen keringenek olyan legendák, hogy nagyivó volt. Nem! Az ő egyetlen függősége a fekete tea volt. Attól, hogy valaki orosz, még nem feltétlenül vodkafogyasztó, sőt, nem feltétlenül van problémája az alkohollal.)
De nem is kell annyira messzire menni! Nézzük csak meg a nagy nyugatosokat. Gondoltunk-e már arra, hogy például Ady művészete milyen lett volna az alkohol- és gyógyszerfüggősége nélkül? Mert borúsan látta az életet, menekült a szerekhez, de ha nem így látta volna, vajon megszülettek volna-e azok a versek, melyek a magyar irodalom halhatatlan művei? Vagy gondoljunk Krúdyra, Weöres Sándorra, Pilinszky Jánosra vagy akár a nemrégiben eltávozott kabai lórántra.
Az alkohol mindig fontos dolog lesz a világnak ebben a szegletében, majdnem elkerülhetetlen része a társasági összejöveteleknek. Láthatjuk ezt például abból is, hogy Petőfi Sándor a bordalaival futott be, mikor ő maga nem is volt alkoholfogyasztó, de ott motoszkál valahol a fejemben Csokonai is, láthatjuk hát, mennyire hosszan nyúlik vissza a borozás hagyománya a magyar kultúrában (Bánk Bán bordaláról nem is beszélve). Egészen biztosan hosszan lehetne még sorolni a magyar kultúra borhoz, alkoholhoz kötődő remekeit és személyeit.
És hogy miért írtam, hogy az alkohol ellenére is képesek voltak alkotni? Mindig csodáltam azokat a személyeket, akik számára az alkohol dopping, folyékony ihlet lehet, mert számomra épp az ellenkezője. Ahogy sokan alkohollal menekülnek a valóságtól, és épp ezért tudnak alkotni, számomra épp a valóságtól való elszakadás jelenti magát a kreatív sivatagot. Erre is egy Száraz november kapcsán jöttem rá. Valamint arra is, hogy az alkohol is csak olyan, mint bármi más ebben az életben: ahányan vagyunk, annyiféleképpen viszonyulunk hozzá. A közös csak az, hogy majd’ mindannyian viszonyulunk.
