Az utazás az egyik legfontosabb és legjobb dolog az életemben – természetesen csak az írás után. Ideális esetben a kettő egyszerre történik, utazom és megírom az élményeimet, ez azonban az utóbbi két évben lényegében lehetetlen volt, azt hiszem, nem kell részleteznem, miért.

 

Ahhoz mérten, hogy mennyit utaztam már életemben, kimondottan rosszul tájékozódom, már-már vicces, hogy mennyire, illetve ott tájékozódom rosszul, ahol bármiféle logikai alapja lehet a tájékozódásnak, de erről később. Az a fajta vagyok, akiről azt mondják, hogy ha becsukja a szemét, és megpördítik kétszer a tengelye körül, már nem talál haza.

 

Életem legnagyobb – vagy legalábbis legjelentősebb – részét az első kerületben éltem le, számomra a mai napig a Naphegy és a Krisztinaváros a világ közepe. Egyetemre is a budai oldalra jártam, a húszas éveimben Pestre nagyjából csak kirándulni jöttem át, aztán igyekeztem minél gyorsabban visszaiszkolni a Duna nyugati partjára.


Ezen kirándulások többsége persze mulatozási célt szolgált, évfolyamtársaimmal általában a hetedik kerületet vettük célba. Szinte mindig este jöttünk, sötét volt, mire idekeveredtünk, meg, hát, na, a jókedvünk is egyre szélesebb lett, ahogy róttuk az utcákat, és látogattuk a kocsmákat. Így történhetett, hogy éveken át komolyan meg voltam győződve arról, hogy az Akácfa, a Kertész, a Wesselényi, a Klauzál, a Király, a Dohány és a Nagy Diófa utca olyanok, mint a Roxfort lépcsői, mindennap máshova vezetnek, ahogy éppen a kedvük tartja. Néha helyet cserélnek, néha merőlegesek egymásra, néha párhuzamosak egymással, teljesen kiszámíthatatlan, hogyha a Klauzál utcáról a közepe táján lekanyarodom jobbra, akkor az a Wesselényi utca lesz, vagy az Akácfa, vagy bármelyik, a fentebb említettek közül.


Tisztára, mint Alíz Tükörországa, elindulok valahova, és még véletlenül sem ott kötök ki, ahol szerettem volna. Megjegyzem, ezekkel a képességekkel néha gyötrelem, néha viszont kimondottan szórakoztató messzire, például Hongkongba utazni.

 

 

Aztán úgy hozta az élet, hogy két éve itt lakom Klauzáliában. Lassan szoktam meg a kerületet, egy darabig bosszankodtam, hogy igazam volt, nemcsak a pesti éjszakában, de a pesti dolgos nappalok során is időnként fogják magukat ezek az utcák, és helyet cserélnek. Aztán mégiscsak megszoktam. Kiszámítható lett, majdhogynem unalmas. Már nem cserélgetik az utcák a helyüket, én pedig gépiesen rovom a hetedik kerület utcáit. Ez lett az otthonom.

 

A kiszámíthatósággal gyerekkoromban nem volt bajom, azóta viszont kimondottan igénylem, hogy időnként olyan helyekre utazzak, ahol aztán tényleg eltévedhetek, és nem azért, mert amúgy képtelen vagyok tájékozódni, hanem azért, mert bárki eltévedne. Persze jogos lehet a felvetés, hogy akkor Krisztinaváros miért nem lett soha unalmas számomra, erre nem tudom a választ (ott még eltévedni sem tudok).


A fura az, hogy a világnak épp azon a pontján voltam egészen biztos abban, hogy melyik utca merre visz, ahol ezt tényleg, és egyáltalán nem lehet tudni: Fezben, Marokkóban. A fezi medina szűk sikátorok és bazárok végeláthatatlan hálózata, egyszerre mindig csak egy sikátort látunk, előttünk, mögöttünk a sárgás-szürke falak, a magas házak között az ég épp csak felsejlik, állandó a félhomály. Szinte várjuk, hogy mikor esik ki valamelyik sikátorból egy repülőszőnyeges csóka, vagy mikor jelenik meg Ali Baba. A barátságos helyiek minden turistának segíteni próbálnak, mutogatják, hogy „that way, that way” a vicces csak az, hogy nem kérdezik meg, hogy amúgy mi a cél. Én pedig valamiért olyan otthonosan mozogtam ebben a labirintusban, mintha világ életemben ott laktam volna.

 

Az izgalom, amit az utazás vált ki belőlem, semmihez nem hasonlítható. Nekivágni a világnak egy hátizsákkal, tervek nélkül, a véletlenre bízni magunkat, nem tudva, hol hajtjuk álomra a fejünket aznap, a kedvenc hobbim lett, vagy talán több is hobbinál, függőség. Pedig gyerekkoromban tényleg nehezen viseltem el, hogy időnként összecsomagoltuk a bőröndöt és odébb mentünk közel kétezer kilométerrel, majd vissza. Szükségem volt az állandóságra, ezt pedig igen sajátos módon teremtettem meg magamnak: olvasással. Az olvasás, a könyvek lettek az otthonom, ha egy könyv megtetszett és kellően otthonosnak éreztem, többször is elolvastam. Többször? Nagyon sokszor. Olyan is volt, hogy a végére értem például a Tüskevárnak, és rögtön kezdtem elölről, sőt, olyan is, hogy amint szóba került, hogy Nancsi néni összepakolja Tutajos bőröndjét a visszaútra, nem is olvastam tovább, azonnal visszalapoztam az elejére.


Nem tudom, összesen hányszor olvashattam el a Tüskevárt és a Téli berket. Nagy haverom volt Robinson Crusoe is, Lassie útját hazafelé vagy hússzor elolvastam, Mándy Iván Robin Hoodja rendszeresen jött velem Pétervárra, és a Váratlan utazásból ugyan a sorozatot is szerettem, de a könyveket sokkal jobban. Mindenhol velem voltak a képzelt barátaim. Ha izgultam, ha rossz kedvem volt, ha magányosnak éreztem magam, fáradt voltam, vagy egyszerűen csak nem úgy történtek a dolgok, ahogy vártam volna, már menekültem is hozzájuk.


Minden idők abszolút kedvence pedig Alíz lett, valamiért a Tükörországi kalandjait jobban szerettem, mint a Csodaországiakat. Ezt a két kötetet megvettem németül, angolul és oroszul is, még a nyelvtudást is segítenek frissen tartani. Nagyon, nagyon sokat köszönhetek ezeknek a könyveknek.

 

Az ember persze változik, mostanra megértettem, hogy annyi mindent szeretnék elolvasni, hogy akkor sem érnék a listám végére, ha most valaki garantálná, hogy 120 éves koromig fogok élni (és látni fogok még akkor is, hogy olvassak).


Ahogy gyerekkoromban, most is az olvasás a mentsváram. Utazás hiányában az olvasás visz most más élethelyzetekbe, más tájakra, más emberek életébe, vagy egyszerűen csak menekvést jelent a valóságból.


Így változik az ember, ami egykor az otthonosságot hozta az életembe, az most a világ megismerésének helyhez kötött formáját. Emellett pedig, továbbra is, eltereli a figyelmemet a jelenről, hogy a világ szénája nem áll éppen nagyon jól. Ez nem struccpolitika, nem dugom a fejemet homokba könyvekbe, de pihentet, kikapcsol és feltölt. És miért is jó a magyar kortárs irodalom? Mert sokszínű, mert friss, mert mai, mert rólunk, a mi életünkről szól. Olvassunk kortársirodalmi folyóiratokat minél többen, mert segít elmenekülni a zord valóságtól, vagy legalábbis egy kis szünetet tartani vele. Tudok is egy kiváló weboldalt, ahol egyszerre kilenc folyóiratot érhetünk el, online…