Úgy döntöttünk, hogy a tavalyi, magyar költészet napjára írt közös cikkünket visszamenőlegesen hagyományteremtővé nyilvánítjuk. A hagyománnyá váláshoz szükséges kontinuitásért is mindent megteszünk: idén is készültünk költészet napi válogatással.
Csak az támaszt komoly nehézségeket, hogy a „válogatás” megköveteli a szerzőktől is a választást, nem írhatunk minden, szívünknek kedves kortárs magyar költőről, nem idézhetjük fel az összes olyan verset, amelyre gyakran gondolunk. Kákonyi Lucia is szembenézett a döntés dilemmájával, de sikerült felülkerekednie.
Kitől hozzak költészet napi ajándékot? Öt kortárs költő kötetét emelem le a könyvespolcomról. Mindannyian nők és mindegyik kötet közel áll hozzám. Újra átpörgetem a lapokat, végigfutom a verseket, bármelyikőjük tökéletes választás, de csak egy lehet.
Bárcsak több Magyar Költészet Napja lenne!
Hegedüs Kata: Spicc és nyújtott nyak1 verseskötete marad a kezemben, a többieket erős mea culpázással visszapakolom a polcra. Majd jövőre! Hogy miért pont ezt választottam? A tavalyi Ünnepi Könyvhéten első pillanatra beleszerettem. Az a fekete-fehér borító, semmi hivalkodás, egyszerű és beszédes, Székelyhidi Zsolt munkája kiválóan illusztrál. Na, és a cím! Ötletes és sokatmondó. Mellesleg szeretem, amikor a természettudósok, matematikusok és gazdasági szakemberek verset írnak, hiszen véletlenül sem a bölcsészek kiváltsága a költészet.
Hegedüs Kata közgazdász, pragmatikus szemlélettel közelíti meg a valóságot, a hétköznapjainkról ír, rólam, rólad, mindannyiunkról, félelmeinkről, szorongásainkról, elfogadásról, elengedésről. Élvezem Hegedüs öniróniáját, szarkazmusát és lendületét, ahogy ő mondja: egy versnek legyen svungja, és a végére történjen valami, aminek van tétje.2
HOGYAN ÍRJUNK VERSET
Amikor nekikészülünk a versírásnak,
hagyjuk, hogy az ihlet jól fültövön csapjon,
vagy legalább titkokat sugdosson a fülünkbe,
amitől viszketni kezd a fejbőrünk,
pont a fejünk tetején,
hagyjuk, hogy a kutya ráüljön a lábunkra,
és némi helyezkedés után szemmel tartson,
aztán mégis ugorjunk fel vizet inni, zsebkendőt hozni,
tollat cserélni, tabletet feltölteni, telefont lehalkítani,
aztán fel kisollóért és kivágni egy aprócska
bőrdarabot a köröm mellől, mert mindezek
nagy mértékben akadályozzák az ihlet suttogását,
vagy legalábbis a képességet a hallásra.
Amikor már az összes zavaró tényezőtől
megszabadultunk, szálljunk fel a hajnali
gyorsra Velence felé,
sétáljunk a lagúnák partján, etessük tenyerünkből
a sirályokat mondatfoszlányokkal, betűkompozíciókkal,
kidobott gondolat morzsákkal.
Ha már mindenünk elfogyott, igyunk egy jó olasz kávét
egy napernyő alatt és gondoljunk az otthonmaradottakra.
Nézzük egészen távolról mindennapjaink konstans
küzdelmeit, ahogy a festő szemléli összehúzott szemmel
a modelljét, annak minden tökéletlenségével.
Majd menjünk közelebb és mikrobiológusként
nagyítsuk fel egy Petri csészében a kinőtt
szőrszálakat, megnőtt anyajegyeket, a mikrobarázdákat.
Mivel még reggel van, miután mindent
gondosan megrágtunk, legalább harminckilencszer,
öblítsük le frissen facsart narancslével és
kezdjük a napot kutyasétáltatással,
utána öt perc alatt írjunk tele egy hófehér papírt
és mint aki jól végezte dolgát, szaladjunk
hétköznapjaink után.
VANNAK NAPOK
Vannak napok, amikor felkelek és nem zuhanyozom,
nem mosok fogat, nem fésülködöm.
Hagyom, hogy a szőr kinőjön a lábamon, a hónaljamon,
intim helyeken, a bajszom is láthatóvá válik.
Vannak napok, mikor lelkiismeret-furdalás nélkül
turkálok az orromban, hangosan káromkodok és
koszos kávésbögréből iszom újra, a mellé köpött
dinnyemagért nem hajolok le, a gyűrött
papírzsebkendőket sem dobom ki.
A kutyát nem viszem sétálni és nem jöhet fel az ágyra,
enni sem adok neki, mert nincs mit.
Üzenetekre nem válaszolok, úgy csinálok, mintha
nem láttam volna, Bukowskit olvasok egész nap.
Összemorzsázom az ágyat, egy órát üvöltetem
a zenét, táncolok, ugrálok, utána sírok.
Aztán mégis kiviszem sétálni a kutyát,
de pizsamában, csak egy kardigánt veszek fel.
Majd szedret eszek a bokorról, paradicsomot a földről,
roszog a fogam alatt. Végül mégis kiülök
a teraszra és hagyom, hogy a napsugarak,
a paradicsom eszembe juttassák
a két meggyfa közé kikötött függőágyat,
amiben a nyarakat töltöttem, mikor még
menni akartam, világot látni és bárkit
beengedtem volna, ha kopog.
CSIGANYÁL
csiganyál vagy
rád gondolok
se fekete, se fehér
rád gondolok
két csuklás közt
megráználak
de minek
rázzak egy
üres csigaházat3
Szalay Gergely is a bőség zavarával szembesült, de végül – tőle nem is szokatlan módon – két Erdős Virág-verset és ezek megzenésített verzióját ajánlja most olvasóink figyelmébe, néhány személyes emlékkel elegyítve.
A héten egészen sokat kell versekkel foglalkozni (többet, mint máskor, töredékét sem annak, amit egy költő tenné), ennek megfelelően nem igazán tudok egy verset (vagy költőt) megnevezni, aki abszolút egyedüliként eszembe jutna. József Attila nyilván, de ez eléggé olcsó megoldás a jeles nap alkalmából. Valamiért Erdős Virágnak két verse is kerülget. Illetve két dal, Erdős-szövegre, mind a kettő szerepelt Rájátszás-lemezen.
Ezt is elviszem magammal és Van egy ország. Pedig nem is vagyok különösebben politikus hangulatomban, de ezeket minden körülmények között szeretem. Az egyikhez kötődik egy kedves barátom is, akivel a dalt együtt hallgattuk élőben egy napfényes délutánon (ott volt a közönségben Andrassew Iván is, akinek a szakállánál csak a szíve volt nagyobb). Mivel Gábor azóta már elment (állítólag; nem kívánom tudomásul venni, és afféle Schrödinger embereként részemről él, amíg nem látom az emléktábláját Pécsen, ahova pont ezért még egy darabig inkább nem is megyek, hahh, Gabi, jól kiszúrunk a világmindenséggel), Iván is, szóval az amúgy sem verbunkos hangulatú dal nekem még sokkal többet jelent.
A Van egy országnak ezt a változatát különösen szeretem. Bár meglehetősen magyar (illetve a fúvósokkal kákáeurópai, de akár tetszik, akár nem, több bennünk a hasonlóság, mint a különbség), amikor egy futóbolond, akit egy Michael Moore-filmben is túlzásnak éreznénk, éppen egyszerre dolgozik egy világválságon és a harmadik világháború előkészítésén, valahogy még sokkal érvényesebbnek érződik.
Jövőre próbálok valami vidámabbat keresni.
Hacsek Zsófia ezúttal kedvenc kortárs magyar költője, Gergely Ágnes 2003-ban írt versét idézi fel, s a verssel együtt Hameln városához kötődő élményeit és emlékeit is, amelyek a hamelni patkányfogó történetéhez fűződnek. Zsófi költészet napi gondolatai remekül megmutatják, mit is jelent más soraiban meglelni azokat a szavakat, amelyeket mi magunk is hosszasan kerestünk.
Egész pontosan 2003 óta járok rá a hamelni patkányfogó történetére (na ez az igazi urban legend). Akkor jártam ott a városban, tizenkét évesen, követtem az útra festett patkánysziluetteket, mint a többi turista, és kaptam kis patkányfigurát, amelynek az volt a fő érdekessége, hogy kenyérből készült, de nem étkezési, hanem polcrakitevési céllal. Kenyérnipp. Később próbáltam megírni a saját verziómat erre a témára, de még nem voltam hozzá elég jó, többször is lerajzoltam, bár az meg aztán sose ment, és nonstop hallgattam az ABBA The Piper című dalát. Él a fejemben egy ilyen furulyás ember, néha elő is bukkan, de ilyesmiről nem lehet anélkül beszélni, hogy halálra ne rémítenénk vele a környezetünket, tehát vegyük inkább úgy, hogy most se beszéltem róla. Teltek az évek, és egyszer csak szembesültem vele, hogy kedvenc kortárs magyar költőm, Gergely Ágnes éppen 2003-ban írta A hamelni furulyaszó című versét. Ráadásul a DIA-n bárki bármikor olvashatja.
(…)
„Akkor ötezer.” – „Mennyi? Hogy?
Idegen vagy, ne itt nyihogj,
fogd, itt van ötven, épp elég.
Eridj, te kocsmatöltelék.”
„Herr Bürgermeister, megbocsát,
nem őriztünk együtt libát.
Nincs kocsma, hol fölképzene
e messziről jött népzene.”
(…)
Azonban – ahogy ezt Szalay Gergő írása és a benne szereplő két Erdős Virág-líra is felmutatta – a költészethez nem csupán a személyes megélések terepén lehet kapcsolódni, hanem a társadalmi jelenségeket felmutató verseken keresztül mélyebben megérthetjük a társadalmat, amelynek tagjai vagyunk és a bennünket körülvevő világot is, felfedezve a mindennapiság jelentőségét. Bodrogi Csongor egy olyan költőről ír, akit aligha kell bemutatni a magyar olvasóknak, és akinek a verseit átjárja mindaz, amit a társadalomért, egy élhetőbb és igazságosabb országért tesz. Szerkesztőtársunk így látja Kukorelly Endrét, az ő közéleti tevékenységét és költészetét, valamint e kettő kapcsolódási pontjait:
Kukorelly Endre nemcsak költő: író is, esszéista, debattőr, társadalmi ügyekért kiálló, azokat fölkaroló, azokért aktívan tevő polgár, politikus, íróiskolát működtető irodalmár, citoyen, ember, magyar, és így tovább. Ez a sok minden (választott, megélt, megtelített identitás) mintha el is takarná olykor, milyen nagy költő. Még nagyobb, mint amilyen író. A regényeivel szemben vannak fenntartásaim; a lírikus előtt leborulok. Hadd hozzam most egy olyan versét, amelyben minden ott van, ami a fönt fölsorolt identitáselemekben is: csak épp – sűrítve. Tíz sorban egy egész társadalom, sőt egy egész világ.
A szomszédban egy
A szomszédban egy idősebb
nő lakik. Minden nap megnézi
az adást. Végig megnézi.
Amikor vége az adásnak,
meghallgatja a Himnuszt. Mindig
meghallgatja a Himnuszt a
műsor után, amióta
közvetítik. Aztán még nézi
egy ideig az órát. És
néz kicsit a sercegésből.
Végezetül Enesey Diána mesél röviden arról, hogy mostanában milyen nagy horderejű olvasmányélményeket nyújtott számára a kortárs magyar líra, miközben azt is igyekszik felmutatni, mennyiféle hangon szólhatnak hozzánk a verssorok.
Továbbra sem az erősségem az ilyesféle választás, úgyhogy megpróbálom a lehető legrövidebben összegyűjteni a kortárs magyar költészettel kapcsolatos, az utóbbi néhány héthez kötődő élményeimet. Az első ilyen egy vers-felidézés, nagyjából két héttel ezelőtt sétálás közben eszembe jutott Falcsik Mari Keresetlenül című versének utolsó néhány sora – ezt a dallamtapadás jelensége nyomán hívhatnánk verstapadásnak is:
„de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból”.
Elő is vettem a 2004-es, Sanzon nehéz időkben című kötetet (amelyben a fent említett írás is megjelent), és a verseiben újra felfedeztem az élet sok-sok szegletét. Aztán persze nem maradhatott el a 2006-os Változatok a szabadságra sem, ismét fellapoztam, és megint a szabadság ezernyi arcának újabb és újabb vonásait láttam meg benne. Számomra ez a szabadság könyve.
Viszont muszáj néhány szót szólnom a szó szoros értelmében legfrissebb versélményeimről is, amelyek egy újonnan kiadott kötethez kapcsolódnak. Április 4-én, a tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválra jelent meg Horváth Florencia csodálatos verseskötete, a Hiátus, amely arról mesél, mit is jelent az élet alakulására és alakítására nézve a gyász mint ősélmény, mennyi benső vívódás útján lehet felnőni, ha túl korán kell felnőtté válni és milyen elemi erővel tud hatni az anya hiánya is az énformálásra. Bár a versekben megjelennek a gyász stációi, sokkal inkább a veszteségen és a hiányon átszűrődő tanulságok, az emlékekkel folytatott párbeszéd és a fel-felvillanó, transzcendens felé forduló, megértésből és elfogadásból fakadó remény mozgatja a verseket, meg persze a szavak és az anyanyelv ereje. Úgy tűnik, nincs nyugvópont, de talán épp ez a lényeg: a beforrhatatlan hiánytól nem lehet szabadulni, de az anyanyelv kapaszkodó – még a kimondhatatlan is szavakba önthető általa.
„[…] Történjen bármi, ez marad, ezt kaptam kézhez, markolom,
mint kapaszkodót, ki adta, távolról figyel, aki rám bízta, talán
nem is hitte soha, végül tényleg csak ennyi, végül, ami érdekelni
tud, ami miatt képes vagyok bemocskolódni, az a tiszták által
fecsegésre használt nyelv. Elhajítani képtelen vagyok, ha
megtenném mégis, bumerángként szállna hozzám vissza.”
(részlet a Mégis vissza című versből)
Bízunk benne, hogy ez a kis válogatás olvasóinkat is arra biztatja, hogy a számukra kedves versekhez visszatérjenek, vagy épp újakat fedezzenek fel.
[1] Hegedüs Kata: Spicc és nyújtott nyak Parnasszus Könyvek, Új vizeken sorozat, Budapest, 2024.
[2] Országút: A matematika megfoghatóbbnak tűnt: Bakonyi István interjúja Hegedüs Katával
[3] A verseket a szerző engedélyével illesztettük be a cikkünkbe.
