Mohácsi Árpád: Mégis kinek az árulása?
Múlt és Jövő, 2023, Tatár Sándor fordítása
Leo Perutz művei különösen alkalmasak arra, hogy az ember belefeledkezzen a történetbe, kizárja a külvilágot, és csak az olvasásra, a történetre koncentráljon. A német nyelven író, XX. századi osztrák szerző történelmi regényeket írt, a műveit a közelmúltban Tatár Sándor fordította magyarra.
Leonardo Júdása különleges helyet foglal el az életműben, mert több mint egy izgalmas történelmi regény. Persze olvasója válogatja, hogy ki mit tart érdekes történelmi regénynek. Engem a történelmi hűség, vagy az izgalmas cselekmény, ami megtörtént vagy megtörténhetett volna, nem hoz önmagában lázba, bár ifjúkoromban sok ilyet is elolvastam, de ez inkább a történelemtudomány iránti érdeklődésemnek volt köszönhető, és nem a szóban forgó könyvek esztétikai értékeinek. Mostanság inkább az érdekel, hogy van-e valamilyen áthallás, feszültség a könyv kapcsán felmerülő történetek között. Vagy egyszerűbben fogalmazva, a múlt ilyen-olyan eseményei hordoznak-e áthallásokat a jelenre nézve. Hogy én olvasóként a múlt történeteit olvasva tudok-e másként gondolni a párhuzamokat felhasználva a saját jelenem problémáira. Ilyen értelemben nekem a múlt nagyon is a jelenről szól. Leo Perutz Júdásában pedig hirtelen több idősík is megelevenedik, és az az izgalmas, ahogyan ezek az időszálak összefonódnak, és magyarázzák egymást.
Leo Perutz
A történet Leonardo korában játszódik Milánóban, Az utolsó vacsora című képen négy évig dolgozott, 1495 és 1498 között. Perutz regénye nagyjából ekkor játszódik, illetve a történet epilógusa vagy lezárása pár évvel később. A képet magát sokféleképpen, egyébként elég önkényesen is szokták értelmezni. A kép egy adott pillanathoz kapcsolódik, amikor Jézus kijelenti, hogy: „Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem” (Máté 26:20-35 Revised Hungarian Bible). Leonardo alkotásának egyik legnagyobb rejtélye, hogy nem lehet tudni, ki a Júdás. Ennek fényében meglehetősen furcsa megoldás, hogy a könyv borítóképe kiemeli az egyik figurát, és ezzel a kiemeléssel azt sugallja, hogy ez a figura volna Júdás. Pedig éppen az a kérdés, hogy ki az áruló. Mert a csoportból bárki lehet az. Leonardo szeretett az alkotásaihoz feljegyzéseket készíteni, az egyes alakoknak saját személyiséget kölcsönzött. Tulajdonképpen mindig nyitott szemmel járt, és gyűjtötte a mozdulatokat, arckifejezéseket és különböző helyzeteket, amelyek segítettek neki abban, hogy a figurák, a jelenetek minél hitelesebbek legyenek. Nyilván arról van szó, hogy egy-egy ilyen ellesett mozzanat csak kiindulási pont volt a műalkotáshoz, de mégis egy ilyen apró valóságdarab volt az egyes attribútumok ihletője. Érdekes megfigyelni, hogy Perutz íróként átveszi ezt az alkotói módszert, és olyan kocsmai és utcai jeleneteket, beszélgetéseket ír le, amelyek a képzeletem szerint kapcsolódnak egy-egy ilyen valóságból ellesett mozzanathoz. Ezek a minden olvasó számára ismerős valóságdarabkák pedig élővé, átélhetővé teszik a könyvet. Joggal mondhatja az olvasó, hogy ilyen kocsmát én is ismerek, a barátokkal és alkalmi ismerősökkel én is pont így beszélgetek a kocsmában. A festmény témája, Jézus kijelentése, az egész festmény műalkotásként egy elvont és allegorikus kérdést fogalmaz meg. A kérdés elvontságát mintegy ellenpontozza a valóság, amelybe most már bevontuk az olvasó jelenét is. Leonardo keresi a maga „Júdását”. Vagyis azt az embert, aki az arcát kölcsönözhetné a festményen lévő figurának. Ehhez pedig egy igazi, valóságos árulót kell találni. De nem olyat, akinek az árulása apró csínytevés, mert ő nem lenne hiteles modell, neki olyan ember kell, aki a létező legnagyobb árulást követi el, amit ember elkövethet. Na, de ki az? Itt van köztünk. Ez azért elgondolkodtató. Ki lehet az áruló? És miről ismerszik meg az az ember, aki képes elkövetni az árulások árulását? Ezért jó, hogy az eredeti festményen nincs megoldás, bárki lehet a szó legszorosabb értelmében Júdás. Perutz regényében az a legjobb, hogy nem hangzik el ez a kérdés ilyen szájbarágósan. Az olvasó felteheti magának, hogy ki az, de maga a regény egy cseppet sem didaktikus. Van egy érdekes, eredeti cselekmény, amelynek a hátterében ott ez a kérdés, de a regény felszínen olvasható története nem erről szól, hanem szerelemről, barátságról – és árulásról. Talán annyit elmondhatok, hogy Leonardónak a látókörébe kerül végül egy személy, akinek az arcát használni tudja az alkotásához, vagyis talál egy jó kis árulót.
Nem szoktam kitérni a recenziókban a szerző életrajzára, de itt most kivételt teszek. Perutz utolsó regénye a Júdás, a könyv posztumusz jelent meg 1959-ben. Azért gondolom, hogy van ennek jelentősége a regény értelmezésben, mert a Júdás egyfajta összegzésnek tekinthető, ha úgy tetszik, művészi hitvallásnak. És nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Perutz a saját életében bekövetkezett legnagyobb árulás elkövetőjét is keresi ebben a regényben. És akkor mindenki elgondolkozhat egy kicsit, hogy mi is lehetett ez.
Ráadásul nem is csak az a kérdés, hogy ki a Júdás, hanem az is, hogy hogyan lesz valakiből Júdás, mert ahogyan nagyon sok mindenné, Júdássá is válik az ember. Perutz regénye voltaképpen ennek a Júdássá válásnak a leírása. Nagyon fontos, hogy apró lépésenként haladunk ezen az úton, nem egyszerre válunk azzá, hanem egy hosszú folyamat végén. Ráadásul a regénybeli Júdás nem is veszi észre, hogy Júdássá vált. Ő azt hiszi, hogy igaza van, hogy jogos érdek szerint jár el. Nem is érti, hogy hogyan tekinthetik őt, éppen őt, mások Júdásnak.
Az vele a baj, hogy nem képes megérteni, hogy az életünket szabadon alakítjuk, hogy a kezünkbe kell venni a saját sorsunkat. Hogy nem szabad félreértett társadalmi szabályok miatt elárulni a szerelmünket. Hogy nem lehet igazunk, ha nem tudunk szeretni. A főhős képtelen arra, hogy önálló személyiséggé váljon, autonóm döntéseket hozzon, és ezért félresiklik az egész élete.
Feltűnő, hogy a szerelmi szál a regény leggyengébben kidolgozott része. Behaim és Niccola szerelme magából a szövegből nemigen következik, érthetetlen, hogy mitől támadt ez a nagy vonzalom kettejük között, sokszor együtt vannak, de semmi érzékiség vagy testiség nincs a leírásokban, mintha a szerző túlságosan szemérmes volna.
Az öreg uzsorás alakja feltűnően hasonlít Shakespeare Shylockjára, a lánya, Niccola kicsit olyan, mint Jessica, illetve az apa-lánya kapcsolat is eléggé hajaz a Velencei kalmárban megírt kapcsolatra.
A regény egyik legérdekesebb figurája Mancino, akinek ihletője Villon volt, Perutz itt közölt tőle egy-két verset, amelyeket akár Villon is írhatott volna, de végül nem ő írta meg őket, hanem Mancino néven Perutz. Tatár Sándor a magyar Villon-fordítások felhasználásával, leleményesen fordította le ezeket a sorokat.
A regény nyelvezete emelkedett, de nincs annyira megemelve, mint a XX. századi nagy német elbeszélők nyelve, egyszerűbb is olvasni. Lefordítani viszont egyáltalán nem lehetett könnyű. A korszakhoz kapcsolódó szakszavak magyarítása külön fejtörést okozhatott. Ilyenkor a fordító nem restellte lábjegyzettel segíteni az olvasót a megértésben. A mindentudó narrátor az elbeszélést gyakran megszakítja direkt párbeszédekkel, ami jó tesz az olvashatóságnak. A párbeszédekhez fűzött kommentárokban azért visszaköszön a német elbeszélésekben megszokott irónia.
Perutz Leonardo Júdása című regénye, Tatár Sándor kiváló fordításában, olvasmányos, fordulatos könyv, igyekeztem nem lelőni a poénokat… Érdemes továbbgondolni a regényt, és elképzelni azt a bizonyos jelenetet Jézussal az asztalnál. Segítségként mutatom a képet.
Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora
Leo Perutz (1882 – 1957) művei magyarul Tatár Sándor fordításában:
Az Utolsó Ítélet mestere (Der Meister des jüngsten Tages) – Jelenkor, Pécs, 2011
Éjjel a kőhíd alatt (Nachts unter der steinernen Brücke) – Gondolat, Budapest, 2018
Szent Antal tüze (St. Petri-Schnee) – Gondolat, Budapest, 2018
A svéd lovas (Der schwedisce Reiter) – Múlt és Jövő, Budapest, 2022
Leonardo Júdása (Der Judas des Leonardo) – Múlt és Jövő, Budapest, 2023
A festmény fotójának forrása: Készítette: Leonardo da Vinci - High resolution scan by http://www.haltadefinizione.com/ in collaboration with the Italian ministry of culture. Scan details, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3032252
Leo Perutz portéja: Deutsches Exilarchiv 1933–1945 der Deutschen Nationalbibliothek, Nachlass Leo Perutz, EB 86/094
