Mécs Anna két novelláskötet után regényt írt. A Rutin a Kalligram Kiadónál jelent meg augusztus végén, és a fülszöveg szerint „egy teherbeesés küzdelmét követhetjük végig, míg a regény másik szála a már megszületett babával töltött mindennapokról tudósít”. A Gyerekzár (Scolar Kiadó) 2018-ban elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, és az imént idézett fülszöveg szerint lehetne ennek a regénynek az előzménye vagy akár a címe is.
Nagy Gerzson: De az egy másfajta gyerekzár, mint ez. Eltekintve ettől (és a kivételesen kihasználatlan szójátéktól) a két kötet között erős kapcsolódást érzek. A nyelvi játékok, a humor, az őszinteség, az ismétlések tudatos alkalmazása, a testkép középpontba állítása ismerőssé teszi ezt a szöveget. Miben más mégis? Mi volt az írói szándékod a regénnyel?
Mécs Anna: Igen, én is érzek hasonlóságot, az egyes szám első személyű elbeszélés vagy a naturalisztikus elemek miatt is. A Rutinban, úgy érzem, nem megyek el teljesen a falig. Nem úgy groteszk vagy abszurd, mint a Gyerekzár, amiben ez néha meghökkentőbb, polgárpukkasztóbb volt. Mégis, mivel regényről van szó, így a kicsit több mint kétszáz oldal végére a kis abszurdok, a kitárulkozások, a végigvonuló szimbólumok hasonlóan erős hatássá válhatnak, de valahogy finomabban. A másik különbség, ami eszembe jut, hogy a Gyerekzár a testképzavartól a toxikus kapcsolatokon és a globális felmelegedésen át a holokausztig rengeteg témát érintett száznegyven oldalban, rövid novellákban. A Rutin is sok témát behoz, de fókuszáltabbnak érzem. Célom is volt, hogy ne vesszek el a rengeteg lehetséges kiágazásban, hanem tartsam a fókuszt a főszereplőn és az ő testén.
NG: Egy nagyon őszinte, erősen (néha szinte betegesen) önreflexív elbeszélői hangot hallunk. A korábbi szövegekhez képest talán még őszintébbet, visszafogottabb iróniával. Hogyan tudtad eltávolítani magadtól ezt a narrációt?
MA: Amint szövegként gondolok arra, amit írok, máshogy kezdek írni, és távolabb is kerül tőlem. Akkor már egy konstrukció. Amikor például chaten válaszolok valakinek, hogy hogy vagyok, lehet, hogy szinte ugyanaz a tartalma a válaszomnak, mint a regényben egy részlet, mégis egészen más szavakkal. Emellett az is segített, hogy valóban fikcióvá vált számomra, amit írtam. A főszereplő különbözik tőlem, másmilyen az anyukája, másmilyen a férje, más dolgok történnek vele, és így már le tud válni rólam. Illetve, amit most az első regényemnél izgalmas volt megtapasztalni, hogy a már meglévő szövegtest, hogy ilyen kifejezően mondjam, alakítása is rengeteget távolított tőlem. Már egy szövetnek, egy testnek láttam, amit itt faragok, ott lenyesek, itt hozzátoldok, ott kicsit átszínezek. Már mindegy, mi hogy volt, mert a lényeg, hogy így egyben ez a konstrukció a legjobban működjön.
NG: Azért az meglátszik a szövegen, hogy matematikus (is) vagy: az anya fejében folyamatosan képletek pörögnek, a lehetőségeket valószínűségszámítás alapján elemzi és értékeli, és ehhez még hozzáadódik, hogy a nyelv orvosilag is szakszerű, pontos. Hogyan tudtad kordában tartani a szöveget, hogy mégis irodalmi maradjon?
MA: Próbáltam ezt a „matematikusságot” a szöveg javára fordítani, de nem túltolni. Ahogy a cím és a borító is sugallja, sok apró, ismétlődő elem veszti el aztán természetes lényegét. Ez már önmagában elég matekos. És így a szövegszervezésben is ez segített, sok elem visszatérjen, ismétlődjön, ellentmondjon, és így alkosson egy izgalmas struktúrát. Mivel a főszereplőhöz hasonlóan én is azt tapasztaltam, hogy kissé konyhanyelven szólva a „jobb agyféltekém” aktívabbá vált szülés után, ösztönösebbnek, kreatívabbnak, érzelmesebbnek élem meg magam, így attól nem féltem, hogy a matematikusság nagyon eluralkodna. Illetve ez nem is volt szándékom, inkább azt is ösztönösen engedtem, hogy megjelenjen.
NG: Számítasz esetleg arra, hogy sokan referenciálisan, vagy nem irodalmi szövegként olvassák?
MA: Biztos vagyok benne, hogy sokféle könyvként fog megérkezni az olvasókhoz. Nem mondom, hogy könnyű ezzel együtt élni, van, hogy nehezen élem meg, hogy íróként erre nincs nagy ráhatásom. A referenciális olvasat is tud néha frusztrálóan hatni, másrészt valamennyire élvezem is ezt a játékot, hogy én is vagyok, nem is. De amikor arra terelődik a szó, hogy xy ehhez mit szólt, vagy akkor ez és az tényleg úgy történt-e, akkor az tud frusztráló lenni, mert szerintem nem ez a könyv lényege, és olyankor nem szövegként tekintünk rá. De másrészt értem ezt a teljesen emberi kíváncsiságot, ami arról is szólhat, hogy a könyvön keresztül hozzám mint emberhez is szeretnének közelebb kerülni.
NG: A test (és nem elsősorban a testiség) talán a regény központi alakja. A könyv arról is szól, hogy hogyan viszonyul az elbeszélő a saját testéhez, a férje testéhez, a gyereke testéhez. Néha kívül kerül a saját testén, a saját fájdalmán is: „amikor érzem, nem tudok róla semmit sem mondani”. Ez volna a regény valódi tétje: visszakerülni a testünkbe?
MA: Vagy legalább észlelni, hogy éppen hogyan viszonyulunk hozzá. Elfogadni a folyamatos változását is – ami a könyv által felölelt időszakban tényleg drasztikus. Más méretű, más alakú, máshogy működik, otthont ad másoknak. És ezekben a formájukban is valahogy elfogadhatónak kellene látni, főleg ezekben a formájukban, ami az elbeszélőnek nehezen megy. Különösen, ha ez a test nem úgy működik, mint ahogy kellene. De ilyenkor teljesítmény felől tekint rá az elbeszélő, mintha a teste csak az eszköze lenne, és nem ő maga. Ez a megérkezés a testbe, amit a kérdésedben említesz, a könyv lezárását adja egy ódaszerű szöveggel. És ezáltal utal arra is, hogy a könyvnek is ehhez a testhez való viszonya az egyik tétje.
NG: Az elbeszélő őszinteségét újra ki kell emelnem. Mert olyan érzéseket, vágyakat is bemutat, amelyek kínosak, kellemetlenek, olykor magunknak is félünk bevallani. Az elbeszélő tisztában van és ezáltal meg is békél a saját sötét oldalával. Ettől válik hitelessé egy szöveg?
MA: Ezt lehet, az olvasóktól kell megkérdezni, de remélem, igen! Szerintem az őszinteség és a humor biztosan hozzájárul a hitelességhez. Nálam az írást ez a két elem sokszor meghatározza, és így tudok új árnyalatokat megmutatni. A visszajelzések alapján bármennyire nehéz érzések ezek, sokan megkönnyebbüléssel olvassák, és döbbenettel, hogy ez akkor nem csak bennük játszódik le így.
NG: A regény közepe felé, hiába tudjuk már, hogy összejön a gyerek, egyre mélyebbre zuhanunk a kétségbeesésbe. Ezt a szöveg időleges radikalizálódása is jelzi („így lovagolnak a tölgyek”, „spontán megfogant” stb.). A gyerekcsinálás mikor válik munkává?
MA: Szerintem nagyon hamar. Mivel sok esetben egy hosszas mérlegelés előzi meg a gyerekvállalást, a párok keresik a megfelelő időzítést, így mire a próbálkozás időszakába jutnak, már egy csomó lelki és akár testi munka mögöttük áll. Készen állnak. Innen nézve már az első aktus, ami e célból zajlik, munkaszerű lehet, még ha próbálja a pár ezt leplezni is, vagy lazítani ezen a feszültségen. Utána pedig minden hónappal bizonyos szempontból nehezebb, és projektszerűbb lesz, ami a legintimebb együttlétet változtatja feladattá.
NG: A két történetszál formailag nincs elválasztva egymástól, ez nagyon merész és vagány megoldás, de feltételezi az olvasó elszántságát. Ennyire bízol az olvasóban?
MA: Ha nem bíznék, nem írnék könyveket. Viccet félretéve ez a húzás azt is sugallja, hogy mennyire össze tud mosódni múlt és jelen, vagy hogy a két létállapot sokszor hasonló érzelmeket, állapotokat idéz elő – erre időnként rá is játszom. De mégis különböznek, ahogy az adott részletekről is kiderül pár szó, mondat után a hangvétele vagy eseményei alapján, hogy most máshol tartunk az időben. Ezzel azt is meg akartam mutatni, miként tud az elbeszélő számára is összemosódni, összefolyni sok minden, és mennyire spirálszerűen, oda-visszahatva éljük meg az életünk eseményeit.
NG: A humornak alapvető funkciója van a regényben. Szinte érezni lehet, hogy ez ösztönös. A könyv utolsó harmadában viszont mintha megérkeznénk valahova, ahol a humor már nem kell, hogy életmentő legyen, mert kezdenek a helyükre kerülni a dolgok. Jó élmény volt ezt a szöveget írni?
MA: Nagyon élveztem! Önfeledt írásnak éltem meg, ahol sokszor groteszk módon, magamat is szórakoztatva mutathattam meg létállapotokat – akár olyanokat, amik éppen szorongattak. Műhelybe is vittem a szövegeket, ami szintén nagyon nagy löketet és értékes visszajelzéseket adott. Nekem kell is a biztatás, hogy elhiggyem, másnak is értékes és érdekes, amit írok.
NG: Min dolgozol most?
MA: Félve beszélek készülő művekről, mert még nagyon alakul, és korábban volt, hogy talán túl hamar kezdtem arról beszélni, min dolgozom. Másrészt szeretek arról beszélni, hogy min dolgozom, hiszen évekig ez tölti ki a kreatív időszakaimat. Illetve jóleső tud lenni együtt gondolkodni, kapcsolódni. Úgyhogy érintőlegesen valamit mégis mondok. 2024-ben az Élet és Irodalom egyik tárcaírója lehettem – nagy megtiszteltetés és élvezetes kreatív játék volt számomra. A tárcák vége felé „megismerkedtem” egy ötvenes éveiben járó íróval, akit azóta Zsuzsannának neveztem el. Vele szeretnék még ismerkedni, és az ő történetét tovább szőni.
