A hónap elején már megjelent Enesey Diána versajánlója az Alföld szeptemberi számából, most pedig azt is megmutatja, hogy mi ragadta legjobban magával az Alföld Madách Imrét középpontba helyező készült szakaszából:
Gyürky Kata : Az ember tragédiája – újratervezve (Beszélgetés Márton Lászlóval és Tasnádi Istvánnal)
Az Alföld Madách-szakasza számos megközelítést tartalmaz. Néhányat mutatok csak be ezek közül, de mindenekelőtt azt, ami számomra a leginkább izgalmas volt.
Ez pedig Az ember tragédiája – újratervezve címen megjelent beszélgetés, amelyben Gyürky Kata kérdezte Márton Lászlót és Tasnádi Istvánt a 2020-ban megjelent, színházi adaptációnak szánt, Az ember tragédiája 2.0 című kötetükről. A beszélgetést nem csupán az teszi érdekessé, hogy megismerhetjük belőle a szerzők gondolati világát, amely az irodalmi újratervezési munka hátteréül szolgált, hanem az is, hogy Gyürky Kata rendkívül felkészült kérdező, minden egyes kérdéséből kitűnik, hogy milyen jól ismeri és milyen mélyen érti az újraírt darabot (is), ám ennek ellenére képes úgy kérdezni, hogy nem ad egyszersmind választ, vagyis a mély megértés mellett megfér a kíváncsiság és a szerzők gondolatvilága felé irányuló érdeklődés is.
A beszélgetésen keresztül bepillanthat az olvasó a kulisszák mögé, sőt, az újraírás folyamatába is: megtudhatjuk, hogy miképp lehetséges az, hogy írók laza együttműködéséből egy nagyon is koherens színdarab lásson napvilágot. Azonban nem csupán a végeredményt ismerhetjük meg, hanem a munkamódszert és az írás folyamatának főbb elveit is. Fény derül arra, hogy miért ragaszkodatak a szerzők az eredeti forma megtartásához. Ebből pedig az is kitűnik, hogy nem csupán a tartalom, de a forma is egyfajta bázist jelentett számukra az újraíráshoz. Olyannyira, hogy Márton Lászlóban fel sem merült, hogy elszakadna a jambusoktól, Tasnádi István szerint pedig a hétköznapitól eltérő dikció, amely a forma megtartásából fakad, játékosságot kölcsönöz az előadásnak.
Ám nem csupán a forma, hanem a szimbolika, a tartalom és a központi motívumok is jelentős szerepet töltenek be a beszélgetésben, kiderül, hogy miért épp az emlékezés a központi motívum és az is, hogy ez a fogalom miképp köti össze a történelmet és a disztópikus jövőt.
Megismerhetjük a dilemmákat is, amelyek az újarírást övezték, valamint a Jó és Gonosz közötti határelmosódás problémáját is tematizálja Márton László. Tasnádi István pedig azt is megvilágítja, hogy milyen morális, a klímaválságot és a klímaszorongást is érintő olvasatai vannak az újraírt Tragédia jacht-jelenetének.
Végül pedig Márton László elmeséli, hogy milyen utólag írni egy szerepet, egy konkrét színészre (akit korábban egy másik darabban látott, de az ott játszott karakter ellenpólusát kívánta ábrázolni) úgy, hogy a kiegészített verziót olvasva érthetetlennek tűnjön, miért nem volt benne eredetileg ez a szereplő (jelesül a délfrancia színben az idősödő prostituált, akinek Picasso korábban ügyfele volt).
Egyéb csemegék:
Máté Zsuzsa tanulmánya Az ember tragédiájának eszmetörténeti és filozófiai rétegeit mutatja be, alaposan és érzékletesen, túlmutatva a megszokott, hegeli filozófiára épülő értelmezésen. A vélt (vagyis az alkotásból kiolvasható) és a valós filozófiai hatástörténeti szálak egyaránt megjelennek a tanulmányban. A metafizika, a morálfilozófia és valamelyest az életfilozófia ösvényein kalauzolja az olvasót Máté Zsuzsa, az úticél pedig egy mélyebb és rétegzettebb megértés.
Béres Norbert tanulmánya a Madách elbeszéléseiben megjelenő nőreprezentációkat veszi górcső alá. Ez az írás azért is nagyon fontos, mert Madách Imre ritkán emlegetett, kissé elfeledett elbeszéléseit éleszti fel, mégpedig kortárs téma köntösébe bújtatva. A tanulmány gondosan elemzi a 19. század nőképét, felmutatva a fizikum, a biologikum és a lélek működése között vélt összefüggések rendszerét, amely elgondolás kétségkívül Madáchra is hatással volt. Ugyanakkor rámutat a patriarchális berendezkedés kétarcúságára, a privát és a nyilvános szféra között húzódó feszültségekre, valamint arra, hogy ezek miként hathattak a női lélekre. Egy-egy idézetet kiemelve, szövegközpontúan vizsgálja a szerző, hogy miért lehetséges azt mondani, hogy Madách ábrázolásában a nőalakok némiképp meg is feleltek a korszellemnek, de mégis élt bennük „gyakorta a szokatlan iránti elragadtatás”, amely el is tereli őket a normalitástól.
