Takács Zsuzsa versei

A szeptemberi Alföld Takács Zsuzsa verseivel kezdődik, ahogyan ez az ajánló is. Takács Zsuzsa költeményei igazán őszi hangulatúak, témájuk mindenekelőtt a végesség, mintha az elmúlás előszobájában toporognának, de a múltidézés és a múlt és jövő közötti kapcsolat fürkészése is fontos témájuk. A Közlemény című vers a saját elmúlást vetíti előre, de mégis retrospektíve, harmadik személy szájába adja a halálhír szavait, míg a Milyen kutya vonyít? című költemény más halálát és a végességgel való szembenézés nehézségeit (olykor lehetetlen voltát) dolgozza fel. 

Leginkább mégis A játékos című költemény ragadott magával. Mindannyian játékosok vagyunk, játékosok, akik időnként vereséget szenvednek, végső és „nyilvánvaló” vereséget is. De mégis jétkosok vagyunk, a játéknak tétje van, tétje van az életnek is és minden szerepünknek, amelyekből nem zökkenhetünk ki. A játékos nem adja fel, nem mutat gyengeséget, még akkor sem, ha reményei odavesztek. A legbenső kétségbeesés és reményvesztettség nem ül ki az arca, nem tükrözi a tekintet, merev határt húzunk a benső és a külső világ közé:

„tekintetünk mímeli mégis az ön-

magunkba vetett bizalmat”

Hát így élünk, így játszunk.

 

 

G. István László: A hegy körül

G. István László verse különös útleírás, egy életút leírásaként is olvasható. Valóság és elképzelés, lehetőségek és álmok keverednek a versben. Vajon melyik tekervényes út vezet fel a hegyre? Valóban hegy-e az, amit annak látunk? Felérve véget ér-e az utazás? Van-e végcél, végpont, létezik-e betelesülés? A hegyre felérve megpillantjuk-e azt a bizonyos csillagot, s ha igen, mondhatjuk-e, hogy rátaláltunk vagy csak elménk vetíti elénk, amit látni vágynánk? Vajon rálelhetünk-e épp alkalmas időben hegyre vagy csillagra? Ilyen kérdéseket vet fel G. István László verse. 

 

 

 

Győrffy Ákos: Körbeér

Győrffy Ákos verse a magány és a veszteség súlyos kérdéseit és az élet körforgását foglalja magában. A saját magány és a másik magánya lehet talán a legfontosabb kötelék két ember között:

„(...) arra gondoltam, hogy elérni a másik magányáig ugyanaz,

mint elérni a saját magányomig. Hogy a legszorosabb

közelség egyetlen, édes gyümölcse nem más,

mint a másik magányának tudomásulvétele és elfogadása.

Ennél mélyebb közösség nincs.”

A két versszakból álló vers második, rövidebb szakasza egy barátról szól, aki nemrég vesztette el az édesanyját. Talán épp általa fedezte fel a lírai én a magányból eredő közösséget, az elmúlásból fakadó mély magányosságban. A vers címe pedig a barát édesanyjának életéből őrzi meg a kezdő- és a végpontot, mert hamvai abba a folyóba kerülnek, amelynek partján született. A magányok találkozása pedig a baráttól való elbúcsúzás és a hazatérés között történik, ha nem is félúton, de még a hazaérkezés előtt, mielőtt a saját magány átvehetné az uralmat.