Amikor megkaptam a felkérést, hogy ajánljam a Szófa olvasóinak az e-Színház egyik előadását, az volt az első
gondolatom, hogy jövök én ahhoz, hogy véleményt mondjak egy ilyen szentségről. Mert gyerek- és
fiatalkoromban, amit Erdélyben töltöttem, a színház számunkra nem egyszerű szórakozás volt, hanem valamiféle
szent rituálé. Műkedvelő színész szüleim révén a színpad világát már a babakocsiban szívtam magamba, kora
ifjúságom idején pedig tobzódtunk a klasszikus drámák, vígjátékok világában, hiszen Erdély összes
színitársulata megfordult kisvárosunkban. Orvosegyetemi éveim alatt pedig tagja voltam a legendás
Marosvásárhelyi egyetemi színpadnak, a Majomcsoportnak. Amire kitelepedtem – úgy éreztem legalábbis, hogy
– mindent láttam, és évek teltek el, amire újranéztem a klasszikusokat, és megismerkedtem a magyar kortárs
szerzőkkel és előadásokkal. Az alábbi ajánlót nem hozzáértő kritikusként, hanem nézőként fogalmaztam meg.
A Tíz eszkimó című, 2022-ben bemutatott darab a Katona József Színház színpadán friss kortárs mű, a szerző (Grecsó Krisztián), a rendező (Máté Gábor) és a dramaturg (Török Tímea) nem titkolt szándéka a közelmúlt hazai aktualitásainak bemutatása volt.
A történet kiindulópontja egyszerű: Szike (Bezerédi Zoltán), a tekintélyes onkológusprofesszor és felesége, Andrea (Fullajtár Andrea), a sikeres onkopszichiáter, valamint a professzor ikertestvére, volt úszóbajnok (Szirtes Ági) vacsorára várják Bélát (Mészáros Béla), kényszerűségből tévés celebbé vált egykori úszóedzőt, és feleségét, Katát
(Péter Kata), a válóperes ügyvédet.
A darab intellektuális szalondráma-jellegű helyzetet teremt, ám a klasszikus hagyományokhoz képest jelentősen tágítja a teret és a konfliktus horizontját. A megszokott házibuli-dráma hagyományosan a házastársi vagy párkapcsolati konfliktusokra épít – gondoljunk Edward Albee Nem félünk a farkastól című művére –, a Tíz eszkimó interakciói azonban nemcsak a személyes sérelmeket és indulatokat mutatják, hanem mai társadalmi és politikai kérdések egész sorát: a háborús konfliktusok árnyékát, a jobboldal kliséit és a közéleti feszültségeket.
Ez a tágított kontextus új dimenziót ad a műfajnak: a feszültség egyszerre személyes és társadalmi, a groteszk és az abszurd elemek így nemcsak a karaktereket, hanem a néző világát is tükrözik.
A miliő maga is eltér az elvárttól: bár az orvos és testvére többgenerációs rózsadombi család sarjai, akik szó szerint a nagypapa által a kertben elásott német katonák csontvázain élnek, a berendezés minimál stílusú, és a hófehéren fancy bútorokkal éles ellentétben pompázó óriás kalotaszegi párnákon ülnek a szereplők, a polcokon a drága italok mellett borszéki ásványvíz, a komornyik a Partiumból érkezett. Ez az anakronisztikus erdélyi motívum, ami inkább a kilencvenes évek toposzaira volt jellemző, ironikusan erősíti a professzor erőltetett jobboldali-nemzeti, erdélyi magyar identitásra építő gesztusait, és hangsúlyozza a múlt és a jelen abszurd keveredését a térrel és tárgyakkal.
Az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan a kezdeti bájcsevej hamar szurkálódássá, majd nyílt perpatvarrá fajul. A történet a legerősebb jelenetben kulminál: Kata indulatos kifakadása áttöri a felszín alatt meghúzódó képmutatás falait, feltárulnak a család elhallgatott titkai (és az eszkimók), mindenki egymás sebeit tépi, és a feszültség végre áttöri a szalonképes viselkedés falát. Máté Gábor rendezése érzékenyen mutatja, hogyan hullik le a
polgári jólét és az intellektuális fölény álarca, felszínre hozva a bizonytalanságot, a félelmet, a kicsinyességet, a társadalmi feszültségeket és a mögöttes ürességet.
A professzor figurájánál különösen szembetűnő az ellentétekre alapuló groteszk. Egy többgenerációs rózsadombi polgári közegben a szalonantiszemitizmus és homofóbia finomkodó, burkolt formában szokott megjelenni, eufemizmusokban, viccekben, ironikusnak álcázott beszólásokban, nem pedig a nyílt, nyers szóhasználatban, amit itt hallunk, és ami bemutatja, hogy a kulturált külső alatt ott lapul a nyers ostobaság és a köreitől elvárt gyűlölködés, mint túlzó karikatúra. Valószínű, hogy ez a feszültség tudatos rendezői szándék: az abszurd motívum jelzi, hogy itt nem realista jellemtanulmányról van szó, hanem a valóságból kifordított, groteszk alakról.
Az előadás sajátos erénye, hogy szinte katalógusszerűen sorakoztatja fel a mai magyar közélet abszurdjait. Az ukrán háború árnyéka, a meddőségi viták, az uszodai bántalmazás ügyei, szülői kudarc, a családon belüli bántalmazás, a jobboldali-liberális szekértábor-logika, a libsizés mind előkerülnek a viták során. Elsőre talán túlzónak tűnik, hogy ennyi probléma egyszerre jelenik meg, de éppen ez a túlbeszéltség teremti meg az abszurd színház hangulatát: a valóság széttöredezett, zsúfolt, groteszk lenyomata tárul elénk. Kár, hogy a túlzott elemeket nem mindig ábrázolták kellően ironikusan; ennek következtében több potenciálisan groteszk pillanat reakció nélkül marad, és a szituációs humorra jellemző abszurd feszültség egyes pillanatokban nem teljesen érvényesül, a közönség hangulata ezért ritkábban tud feloldódni megkönnyebbülés hozó nevetésben.
A színészi játék a Katona színházához méltó rendkívül magas színvonalat képvisel, így már az első percekben gyorsan magába szippant az előadás. Péter Kata kifakadása valódi energiát robbant a színpadon, Mészáros Béla médiakarikatúrája egyszerre mulatságos és szánnivaló, Bezerédi Zoltán és Fullajtár Andrea párosa pedig pontosan hozza a látszólag magabiztos, valójában gyarló értelmiségi pár alakját, Szirtes Ági a testvér szerepében a másodhegedűst és minden titkok tudóját. A német futárt játszó Gloviczki Bernát rövid jelenete megadja a kezdőhangulatot. A darab végére szó szerint berobbanó fiatal páros, Tasnádi Bence és Pálmai Anna bemutatja, hogy az új generációval a jövő még ennél is szürreálisabb lesz, és ezt csak tetézi az inas, Vizi Dávid abszurd jelenete is.
Az online közvetítés azonban nem tudta teljes mértékben visszaadni a színházi élményt. A túl sok közelkép és a ritkán használt nagy totál inkább televíziós sitcom-hatást keltett, mintsem klasszikus színházi közvetítést, és nem mindig adta meg a nézőtéri hangulat élményét, sem a döntés lehetőségét, hogy szabadon követhessük egyszerre több szereplő gesztusait. Bár a térérzet és a közönségi jelenlét élménye részben elveszett, a szerepformálások intenzitása a képernyőn is átjött, a nézőt így is lekötötte, a figyelmet a végéig nem engedte el.
Összegzés: A Tíz eszkimó feszült, ironikus és sokszor kényelmetlen szobadráma, amelynek ereje abban rejlik, hogy nem engedi a nézőt kényelmes kívülállónak maradni. Máté Gábor rendezése érzékenyen tartja egyensúlyban a realista és abszurd elemeket, a társulat pedig a Katona legjobb hagyományához méltóan, erőteljes színészi játékával kelti életre a színpadot. Az aktuálpolitikai és társadalmi motívumok abszurd halmozása ellenére, vagy éppen azért képes érvényes tükröt tartani: groteszk módon, de rólunk szól.
Készült az eSzinház és a Szófa Irodalmi Portál együttműködésében, a fesztiválról az alábbi linken tudtok tájékozódni.
