A kapuzár jelzett. Feleszmélt. A rendelő konyhájában ült, előtte egy bögre tea. Hogy került ide? Nóra próbálta felidézni az elmúlt egy óra történéseit. Érzi-e a vádlijában a lépcsőmászás erőfeszítését? Busszal jött? Azzal szokott. Igyekezett egy emléket előásni. Várnia kellett a buszra, vagy rögtön jött? Ült, vagy állt rajta? Elképzelte, milyen lehetett volna az ide vezető út. Sem a teste, sem az agya nem emlékezett. Kiverte a víz.
Megszólalt az ajtócsengő. A kliens, fiatal, sovány nő állt az ajtóban. Nóra fáradtan leült az ablak előtti fotelba, a nő a szemben lévőbe. Ha besütött az ablakon a nap, a fiatal nő csak a kontúrját látta pszichológusnak, ahogy most is.
– Kedves Ildi, hogy érzi magát a múlt alkalom óta? – vágott bele a Nóra.
Ildi ránézett.
– Az élettársam olyan furcsa. Jobban szeret a fiammal lenni, mint velem. Mintha nehezére esne a férfi-női intimitás, ha érti, mire gondolok.
Nóra bólintott. Figyelme az elmúlt egy óra szakadéka fölött körözött. Nem engedhette meg, hogy belezuhanjon. A fülbevalóját piszkálta.
– Van gyereke az élettársának?
– Igen, hasonló korú, mint az én fiam. Válásuk után az anyja elvitte Angliába.
Ildi elhallgatott. Nóra se szólt, engedte, hadd gondolkozzon a másik. Neki hirtelen a munkahelye jutott eszébe. Ami néhány hónapja beteg-barát klinika lett. Az emberek mellén ott virít a kitűzőjük. A főnökén Dr. Kiss József, alatta pszichiáter. Kollégája Lisztes Péter, pszichoterapeuta. Hollóházy Jolán, takarító. Jolán tartott felé a folyosón, kezében vödör. Nem a nevét pillantotta meg a kitűzőjén, hanem azt, hogy Hashimoto thyreoiditis. Az egyetemista gyakornok lányén, aki elsuhant mellette, Anorexia nervosa. A főnöke üdvözölte, a badge-én a Szenvedélybetegség szót látta. A kollégája mellén pedig a Bipoláris szó fityegett. Maga felé fordította a saját kártyáját, és azt a két szót olvasta, amivel eddig nem akart szembesülni: Disszociatív zavar. Megszédült. Jelen kell lennie.
– Elhallgatott – mondta.
– Bocsánat, kicsit elkalandoztak a gondolataim.
– Ki tudná hangosítani őket?
Ildi bátortalanul kezdte. Nóra erősen koncentrált rá. Remélte, nem jut eszébe semmi.
Telefoncsörgést hallott. Majdnem felugrott, hogy felvegye. Rájött, a rendelőben nincs telefon, a sajátját pedig lehalkította. Ildi beszélt. Nóra elhatározta, nem veszi fel. Mégis megszólalt egy hivatalos, női hang. Kelemen Nórát keresem az Irgalmasrendi Kórházból. Megrázta a fejét, meg akart szabadulni a hangtól.
– Nem ért egyet?
Nóra a hosszú évek alatt megtanulta felidézni a kliensek által elmondott utolsó három mondatot.
– De, teljesen jól látja a helyzetet. Az élettársa az ön fiával kompenzálja a veszteséget, amit a saját f ia elutazása okozott neki.
– Tényleg? És akkor most mit csináljak?
– Jelezze neki, hogy a partnerkapcsolatukban társként is számít rá, nem csak apaként.
Elhallgattak. Nóra előtt egy ráncos kéz jelent meg, ahogy erőtlenül integetésre emelkedik. Nem bírom, gondolta. Disszociatív amnéziám van, meg emlékbetörések. Mint gyerekkoromban. Azután. Hogyan fogok tudni így dolgozni?
Megszólalt az óra.
– Letelt az időnk. Van valami, amit befejezésként mondani akar?
Vajon neki mi lenne a badge-ére írva a klinikán?, gondolta Nóra. Erősen koncentrált a nőre, aki felvette a táskáját, felállt, lesimította a szoknyáját. Dependens személyiségzavar.
– Jövő héten várom! – búcsúzott.
Ildi az ajtóból visszanézett.
– Ma olyan furcsa volt. Mintha… nem lett volna teljesen jelen.
Nóra a cipőjét bámulta.
– Ma reggel meghalt az édesanyám.