A 95. Ünnepi Könyvhét egy igencsak zsúfolt, pezsgő és olykor fullasztó közéleti térben talált bennünket. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban minden irányból ömlöttek ránk a politika különféle megnyilvánulásai, a konstans véleményformálás szituációjába kényszerítettség miatt pedig a közélet dagálya egészen ellepte a hétköznapi életünket. A kérdés (többek között) az, hogy egy ilyen túlterhelt, elárasztott gondolati és – ezt se felejtsük ki – érzelmi térben egyáltalán miként tekinthetnénk a Könyvhétre és az „ünnepi” jelzőre. A kérdés megválaszolását nem könnyíti meg az sem, hogy a hazai könyvpiac is megsínylette az elmúlt időszakok recesszió-hullámait, a könyvkiadás megemelkedett költségei pedig szűkítették a keresleti lehetőségeket. Nem is beszélve a viszonylag friss, (főként a kisebb) kiadókat sújtó akció-szabályozásról. Mégis van Könyvhét és mégis ünnepi. Lehet-e, illik-e ilyen helyzetben ünnepelni?

 

(Csütörtök délutáni beszélgetés a Kalligram Kiadó standjánál)

 

Talán az ünnep szó szinte automatikusan valamiféle magasztos, boldogsággal, vagy legalábbis örömmel teli esemény gondolatát hívja elő. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy az ünnep a felhőtlen örömről szól, a magasztossága viszont feltétlenül megvan. Ez már az ünnep sajátos időkezelésében is benne rejlik, az ünnep, akárcsak a művészet tapasztalata összefonódik az átéléssel, úgy tűnhet, hogy kiszakít az időből, de valójában inkább arról van szó, hogy sajátos módon strukturálja az időt. (Itt érdemes Gadamer vonatkozó írásaira gondolni, különösen „A szép aktualitása” című szövegre, de semmiképp sem szeretném Gadamer iránti elfogultság irányába befolyásolni az olvasók gondolatait.) A Könyvhéten is ezt tapasztaltam, mind, akik ott voltunk, időt szakítottunk a standoknál nézelődésre, a könyvek közötti célzott, vagy éppen céltalan, ám mégis eredményes keresgélésre. Időt szakítva pedig egyúttal kiszakítottuk magunkat a mindennapok szokásos menetéből. Néhány napig a könyvek iránti lelkesedés lett az időtöltés szervezőelve. Azonban mégsem szakadtunk ki egészen a mindennapokból, de más hangon szólalnak meg a hétköznapok témái, átformálta ezeket az ünnep – és valamennyire minket is.

 

Petőcz András, Lipcsey Emőke és Géczi János

 

Ugyanakkor kétlem, hogy könyvekből lehetne vagy kellene gátat építeni (szó szerint értelmezve pedig szigorúan ellenzem – több szempontból is). De mégis itt vagyunk a 95. Ünnepi Könyvhéten, méghozzá elég sokan. Miért? Menekülési stratégia ez? Egy biztonságos fészek, amely vastag falaival véd a politikai tértől? Nem. Azt hiszem, korántsem. Tapasztalataim legalábbis azt mutatták, hogy nem hagyjuk kívül mindazt, ami az elmúlt hónapok közhangulatát egészen áthatotta, de a Vörösmarty tér hangulata egészen más. Ott közösség alakul, egy olyan közösség, amit a könyvek szeretete szervez. Bár az elmúlt időszak közéleti témái fel-felmerülnek, a könyves standok között sétálva egészen más hangnemben zajlanak ezek a diskurzusok is. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez az áhított, egymásra figyelő, vitázó közélet gyújtópontja. Persze a naivitásomat mint kockázati tényezőt sosem zárhatjuk ki teljes biztonsággal. Arról viszont mélyen meg vagyok győződve, hogy a könyveknek igenis képviseleti szerepe van. Világnézeteket, társadalmi rétegeket, különféle kultúrákat, tudományterületeket és értékeket képviselnek. Ennyiféle könyv között egy kicsit mindenki hazatalálhat.

 

Gergely Ágnes dedikálására várva

 

 

Sándor Iván és Oravecz Imre dedikálása szintén sikert aratott,

 

ahogy Kukorelly Endréé is

 

Ha már hazatalálás, igyekszem frappánsan átkötni a hazabeszéléshez, most ez utóbbi következik: a Könyvhéten ugyanis a szépirodalom is igen nagy teret kap, dedikálások, pódiumbeszélgetések és persze felejthetetlen személyes találkozások jelzik, hogy az irodalmi élet él és élni akar. Akkor is, ha a szépirodalom forrásvidékéről, az irodalmi lapoktól épp megvonják a forrásokat. Akárcsak fentebb a könyvekről, az irodalomól is bizton állítom, hogy van képviseleti szerepe, ennek fényében Nádasdy Ádám meglátása, miszerint kívánatos lenne a leggazdagabb rétegek beemelése a kortárs magyar irodalom témái közé, feltétlenül megfontolandó. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az irodalom számos irányzata képviseltette magát az idei Könyvhéten is. A változatosság pedig engem a legtöbb esetben gyönyörködtet, jó volt látni a kígyózó sorokban hosszasan várakozó kamaszokat az Agave Kiadó standjánál, mert ez azt jelenti, hogy – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – ők is olvasnak.

 

Bodor Ádám

 

 

Darvasi László

 

 

Nagy Gerzson

 

Grecsó Krisztián

 

Különösen nagy öröm volt (számomra mindenképp, de remélem, ebben mások is osztoznak), hogy a nagyszínpadon a műfordítás-irodalom is szóhoz jutott, mégpedig Várady Szabolcs, Nádasdy Ádám, Péti Miklós, Kőrizs Imre és Esze Dóra Emma Angyalarc a máglyán / 200 éve lobog bennünk Lord Byron című beszélgetésének keretében. A Byron-írások közül a Childe Harold’s Pilgrimage című lírai alkotása állt a beszélgetés középpontjában (hogy ez a bizonyos Harold lovag-e, vagy úrfi – miként Nádasdy Ádám javasolja –, és hogy zarándokútra vagy épp utazásra tér-e, azt most meghagyom nyitott kérdésként). Ez a költemény azért is különösen releváns, mert nemrégiben lelt rá Péti Miklós arra a fordításra, amelyet Kosztolányi Dezső a Kisfaludy Társaság pályázatára készített (spoiler: a nem-nyertes pályaművek között szerepelt, de a magyar műfordítás-irodalom, úgy hiszem, igen sokat nyert Péti Miklós felfedezésével). Bízom benne, hogy nem vagyok egyedül az izgatottsággal, amit ennek a kéziratnak a megtalálása idézett elő. Mindenesetre – a magyar irodalom remekei mellett – Byron alkotását is ajánlom az olvasók figyelmébe, ez a költemény eddig az én ismeret-horizontomból is kiesett, bevallom, pedig egy hajdani angol szakos számára ez nem egy nagy dicsőség.

 

Pillanatkép Várady Szabolcs, Nádasdy Ádám, Péti Miklós, Kőrizs Imre és Esze Dóra Emma beszélgetéséről

 

 

Nem így a 95. Ünnepi Könyvhét, ami a magyar kultúra nagy dicsősége, rengeteg látogatóval, jó hangulattal, színes, számos érdeklődési kört és változatos korcsoportokat célzó programokkal és beszélgetésekkel. Még az is kiderült, hogy a futball EB és a könyvvásár igenis megfér egymás mellett, nem muszáj lemondani egyikről sem. Szóval idén is megszületett egy kis világ a belváros szívében, egy hely, ahol mindenki otthonosan mozoghat, aki szereti a könyveket. És sokan vagyunk. Nagyon sokan (ezt nem kell újraszámlálni), sőt azt is szeretném hinni, hogy jövőre még többen leszünk, nem is beszélve a közelgő 100. könyvünnepről.

 

A cikkben szereplő, 95. Ünnepi Könyhétről készült fotók Kardos Dániel munkáját dicsérik.