Mióta foglalkoztatja a fényképészet, a dolgok képi megjelenése?

 

Apám képzőművész volt, képek közt nőttem fel. Kimondottan nem a fotográfia vagy a képi megjelenítés érdekel, pontosabban nem érdekel jobban, mint bármi, amit szemmel tudok érzékelni. Közönségként vonz minden, ami vizuális, a képzőművészettől a filmig, és a film plakátjáig, vagy éppen az, amit az utcán látok a villamos ablakából. Hatnak rám ezek a dolgok, hagyom, hogy hassanak, sőt igénylem is, de nem vagyok művész, nem is próbálom magam ilyen módokon kifejezni. Fotózni például nagyon ritkán szoktam, akkor is határozott céllal valamilyen munkához. Ami egyre inkább érdekel, az a kép és a szöveg viszonya. Hogyan tudom magam annyira kikapcsolni, hogy ne csak a sokszor saját magam számára is megmagyarázhatatlan emócióim, reakcióim irányítsák azt, amit csinálok. Hogyan tudok a kép és a szöveg sajátosságai között tényleges kapcsolatot létrehozni vagy a létező kapcsolódásokat megmutatni.

 

Hogyan érkezett a felkérés a moaré kötet képi megszerkesztésére, és hogyan látott neki a munkának?

 

Kabai Lórival ismerjük egymást egy ideje. Közel tíz évet dolgoztunk együtt a Műút című folyóiratnál, aminek Lóri volt az irodalmi szerkesztője. Összecsiszolódtunk. Több kötetét raktam össze, és felkért a moaréra is. Teljesen másként indult a dolog, mint ami lett belőle. Szerintem neki volt egy elképzelése, melyik vershez melyik kép társuljon, de valamiért túltette magát ezen. Hogy miért, tényleg nem tudom, erről őt kellene megkérdezni. Végül én válogattam a képeket a szövegekhez. Sikerülhetett, mert egyetlen fotó volt mindössze, amiben nem értettünk egyet. Ugyanúgy kezdtem hozzá, mint a Műútnál, volt egy kupac kép, egy kupac vers, elkezdtem olvasni, meg fotókat nézni. Annyi volt a könnyebbség, hogy Lóri már megvágott fotókat küldött, azon nem volt mit töprengeni.

 

Említi, hogy a Műút képanyagát szerkeszti. Nem érezte úgy, vagy nem érzi úgy most, hogy a moaré mégis nagyon más jellegű munka volt, hiszen itt a képek lényegében egyenrangú kísérői a szövegeknek (vagy a versek a képeknek)?

 

Jellegében nem gondolom másnak, inkább a dolog tétje más. A Műútnál vannak képek, vannak szövegek, amik addig semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással. Összekerülnek egy oldalpárban, valamilyen módon együttműködnek. Senki nem kéri számon, hogy mi az a koncepció, ami mentén ezek a kapcsolódások létrejönnek, hisz ahány oldalpár, annyi lehetőség. A moarénál viszont volt egy alapvető viszony a fotók és a versek közt: Kabai Lóri. Nehezen képzelem el, hogy Lóri azért fényképezett volna bármikor, mert egy verséhez akart egy képet vagy fordítva, de költőként is, fotósként is Lóri maradt, nem bújt ki a bőréből. És ez volt a tét, hogy találjak egy olyan szerkesztési elvet, ami ezt a két fél – egy egész dolgot védhetően képviseli.

 

 

Oldalkép a moaré kötetből

 

Meg lehet fogalmazni, hogy mi volt ez a szerkesztési elv? Az látható a felületes nézőnek is, hogy nem pusztán a versek „illusztrálásáról” van szó…

 

Remélem sikerül valamennyire megfogalmaznom, mert nincs rutinom az ilyesmiben. Számomra Kabai Lóri költészete amiatt az elszántság miatt erős, ahogy folyamatosan szembenéz saját magával. Már szinte kínosan erős, amitől felszisszenek, és hanyagnak érzem magam, mert én nem figyelem magam ennyire koncentráltan. Leginkább ő saját maga „kínzó fejfájása”. Gondolom, ezzel semmi újat nem mondok, ez általában jellemző a fontos művészekre. De Lóri ezt a szembenézést úgy tudja csinálni, hogy egy tér- és időbeni koordináta rendszerben folyamatosan változtatja azt a pontot, ahonnan figyeli önmagát. Nézi magát a domb mögül, a túlpartról, a város másik végéből, az ablakból, ahogy megy az utcán, vagy éppen a hasa aljából. Ezért én is látom őt, de látom a teret és időt, ami közte és az aktuális avatárja közt van. Nekem ilyenek a fényképei is. Első ránézésre négyzetes, zárt kompozíciók, de minden képben ott ez a kiterjedés, érezni, hogy a megfigyelési pont nem állandó, változtathatók a koordináták. A folyó tart valahonnan valahová, az emberek idővel mennek tovább a dolgukra, a sarkon túl újabb házak állnak, a háztető felett ott az univerzum, a kapu mögött udvar van, a lépcsőházból lakások nyílnak, a szemét sodródik az utcán, és még sorolhatnám. Igyekeztem úgy válogatni, hogy az egymás mellé rendelt kép és szöveg koordinátái valamennyire szinkronban legyenek.

 

Elvonatkoztatva kicsit a moarétól: ön szerint mennyire fontos egy-egy kötet (vagy akár folyóiratszám) elkészítésekor a képszerkesztő feladata? Befolyásolja ez az értelmezést, vagy az olvasókat úgyis csak a szövegek érdeklik?

 

Az természetes, hogy a szöveg otthonosabban viselkedik egy nyomtatott oldalon, mint a kép. Egy művészi elhatározásból készült vizuális alkotás teljes valódiságát soha nem tudja visszaadni a legigényesebb nyomdai termék sem. Még a monitor sem. Viszont hathat egymásra szöveg és kép. Erősíthetik egymást, együtt új fókuszt nyithatnak az értelmezéshez. A jó képszerkesztésnek talán ez a jellemzője leginkább: anélkül, hogy befolyásolná az összetevőkben rejlő lehetőségeket, egy olyan réteget hoz létre, ami a kép és a szöveg összekapcsolása előtt nem létezett. Egyébként, szerintem, a képszerkesztés már akkor is működik, ha az olvasó komfortosan érzi magát, nem találja erőltetettnek, zavaróan mesterkéltnek az oldalakat.

 

Mennyire kíséri figyelemmel a többi irodalmi lap képi világát, lát-e bizonyos jellemző tendenciákat? Hogy érzi, mennyire van megbecsülve ez a szakma az írók, költők, szerkesztők körében?

 

Azt látom, hogy a legtöbb folyóirat igyekszik szebbé tenni a megjelenését, nagyon jó borítók születnek, egyre elegánsabb, modernebb belívek, de az még mindig nem általános, hogy a vizuális művészeteket a szövegekkel egyenrangúan akarnák az oldalak szerves részévé tenni. Persze idő kell ehhez, lehet, hogy még az út elején járnak. A szerkesztőknek a saját rovatuk a fontos, az ott megjelenő szövegek, a szakma is arra reflektál. Kell nekik egy kis noszogatás, hogy a képet ne valami szükséges rosszként kezeljék, ami elveszi a helyet a betűktől, hanem valódi tartalmi elemként tekintsenek rá. Úgy vélem, ha a gondolkodásukban ez a változás elindul, az már a megbecsülés jele. Nekem még fontos szerkesztőségen belül az autonómia is, és azt megkapom. Ehhez a tevékenységhez szerintem elengedhetetlen. Nem esne jól, ha meg akarná valaki szabni, hogyan lássak, gondolkodjak. Arról, hogy a szerzők miként vélekednek erről a dologról, nem tudok mit mondani. Kötet szinten még nem volt ilyen munkám a moaré előtt.

 

 

Oldalpár a Műút folyóiratból

 

Vajon az internetes megjelenések egyre nagyobb elterjedésével átalakul a képszerkesztő munkája is? Ön csak nyomtatott oldalakon dolgozik, vagy a neten is?

 

Fordított sorrendben válaszolok: jelenleg nincsenek internetes munkáim. Az első kérdés viszont elég fogós, pedig reméltem, hogy túl vagyunk a nehezén. A folyóiratoknál már egy ideje megy ez a dilemma: print vagy online. Engem nem zavar, ha nem hagyományos módon olvasok, a könyvolvasóm jó barátom, de azt tudom, miért szeretek nyomtatott kiadványokon dolgozni. Amennyire látom, a weboldalakat előállító szoftverek egyelőre közel sem adnak akkora szabadságot, mint a kiadványszerkesztő- és grafikai szoftverek. Nem kezelik úgy a szöveget, nem úgy rajzolnak, valamennyire lekorlátozzák a gondolkodást. Bár nagyon szeretem a webdizájnokat, több nagyon jól kinéző portált ismerek a kulturális térfélen, azok mégiscsak sablonok. Úgy értem, valakik megtervezik, létrehozzák, és a következő fejlesztésig vagy dizájnváltásig megszabják vele az oldalon végezhető munkát. Ezzel szemben én lapszámról lapszámra változhatok és változtathatok. Megoldás lehet, ha a dolgot úgy kezelem, mintha nyomdára dolgoznék, viszont a végeredmény egy lapozható, letölthető formátumban felkerül a netre. Ezzel csak annyi a bajom, hogy a különféle kijelzők korában kicsit olyan, mintha valaki multiplexben és telefonon egyformán élvezhető filmet akarna forgatni. Összegezve: fogalmam sincs, mennyire és mi módon alakul át a képszerkesztés. Az igények és a technológia majd eldöntik.

 

Igen, a Szófán megjelenő folyóiratoknál mi mindig megőrizzük a nyomtatott lap eredeti formátumát, hiszen tudjuk, hogy nem véletlenül vannak éppen úgy tördelve, ahogy. De vajon van még jövőjük a nyomtatott lapoknak? Mit gondol erről mint magánember és mint képszerkesztő? Mit vesztenénk velük, ha eltűnnének?

 

Gondolom, amíg azok jelen vannak, akik beletartoznak a mostani folyóirat-kultúrába, addig ezek a lapok megmaradnak. Az új generációk majd kitalálják, merre tovább. Ez evolúció. Ki fognak alakulni azok a technikák, amik lehetővé teszik, hogy az interneten ne csak illusztratív módon jelenjenek meg a képek. Átmenetnek el tudom képzelni, hogy egy lap nagyrészt online működik, és időnként előáll egy reprezentatív nyomtatott kiadással. Ilyenre már eddig is többször volt példa. Mit vesztenénk a nyomtatott lapok és könyvek eltűnésével? Kevesebb por lenne a lakásban. De nem tudom. Túlságosan közel vagyok ehhez a dologhoz, hogy erre válaszolhatnék. Az alkotóelemek maradjanak meg. A képek lógjanak falakon, a szövegek legyenek digitálisan elérhetők. A képszerkesztők neve amúgy se szokott fennmaradni, azzal nem veszítünk sokat.