Elfogult vagyok, ezzel illendő kezdenem. Egyrészt egy ideje van szerencsém ismerni Luciát, akit úgy emberileg, mint szakmailag nagyra tarto… Ehh. Szeretem őt és az írásait is. Ezen kívül van valamelyes rálátásom a témára is. BNO: F84.50. Ha valaki nem értené, örüljön. Ez a Star Wars-droid nevének is beillő kód nagyjából az autizmust jelenti. Az autizmus spektrumzavar egy bizonyos részét, pontosabban, nagyjából mondjuk azt, amit Asperger-szindrómának hívtak, míg ki nem derült, hogy Asperger doktor nem volt kellőképpen kritikus a hitleri eszmékkel kapcsolatban, és több haláleset is kötődik (áttételesen) a nevéhez. Németországban, ahol élek, ez elég ahhoz, hogy többet ne emlegessék a nevét. Maradunk a spektrumzavarnál, ami jobban meg is ragadja az autizmus leglényegét: hogy nincs neki ilyenje. Meglehetősen sokdimenziós tünetegyüttes, különböző területeken, különböző mélységekben. Két dolog biztos csak ezzel kapcsolatban: nem teszi könnyebbé az életet, és nincs hozzá egyértelmű használati utasítás. (Harmadik: nem, általában nem olyan, mint az Esőemberben. Inkább az Ifjú Sheldont ajánlanám, vagy akár Kondor Vilmos Második magyar köztársaságát.)
Székelyhidi Zsolt fotója
Ja, igen: nekem is van ASD-vel diagnosztizált gyerekem. (BNO-ról itt nem volt szó, de Németország nagyon kényes bizonyos adatvédelmi dolgokra, ilyenek a diagnózisok is. Meg nem annyira a kódokra koncentrálnak, hanem az ezekből fakadó feladatokra.)
Szóval, elfogult vagyok a szerzővel és a témával is. Ennek megfelelően kicsit óvatosan kezdtem olvasni Lucia regényét: nem tudtam, hogyan fogok rá reagálni. Szerencsére jól, még olyat is találtam benne, amit nem annyira szerettem. Ahhoz képest sikerült objektívnek maradnom.
Ja, egyébként nagyon jó.
Mégiscsak ez a lényeg, a könyv jó. Olvastatja magát, érdekes, lehet a szereplőknek drukkolni, nem fest sem szebb, sem csúnyább képet a valóságosnál: nincs ábrándos rózsaszín köd, sem nyomorpornó. Az általa személyesen ismert történet alapján elmesél egy másikat. Hasonlót, de mégsem ugyanazt. (Nyilván, akadnak ennél sokkal keményebb, megrázóbb, felkavaróbb, szomorúbb esetek is, de szerencsére ilyen is van. Ez ahhoz képest egészen sima ügy.)
Mégis, az ahhoz képest pozitívan kifutó történetben itt-ott felsejlik, milyen nehézségekkel jár az auti élet. Mit jelentenek a gyerek sajátosságaiból fakadó hétköznapi kihívások, mennyire nehéz az iskolai élet, mennyire megnehezítik a gyerekek mindennapjait mások szülei, és mennyi múlhat egy-egy pedagógus emberségén.
(Ez az, amihez nem tudok igazán saját tapasztalatból hozzászólni: én már Németországban lettem apa, és rengeteg segítséget kapunk a rendszertől magától. Vannak ugyanakkor ismerőseink, akik azért hagyták ott Magyarországot, mert annyira nagyon magukra voltak hagyva ebben az élethosszig tartó küzdelemben. Mindenesetre az, amit olvastam, sajnos nem növelte a honvágyamat.)
Van itt minden: ostoba és előítéletes iskolai közösség, mutatóba lelkiismeretes pedagógus, drága, és Magyarországon valamiért el nem fogadott nemzetközi iskola, és egy olyan is, ahol a különleges gyerekek is boldogulhatnak. Hiba abban a Mátrixban, ahol a legjobb esetben is csak megtűrik az autista diákokat, de támogatást, segítséget, fejlesztést nemigen kapnak.
Király Farkas borítója Bánki Éva ajánlójával
Szerencsére a szereplők teljesen életszerűek ahhoz, hogy mindezek ellenére a didaxis ne merüljön fel. Nem rág a könyv semmit a szánkba, csak megmutatja, mi történik – a vonatkozó következtetés levonása már a mi feladatunk marad. Háromdimenziós, élő, lélegző figurák, valószínüleg nem függetlenül attól, hogy a történetet egy valós család ihlette (még ha nem is az ő krónikájuk, ezt érdemes szem előtt tartani). Senki sem tökéletes, de nem is szörnyű: olyanok, mint mi. Az apa lelkes, kitart, de kamionsofőrként nincs mindig otthon, amikor kellene, a gyerek ismeri a tehetségét és a diagnózisát is (még barátnője is lesz, ami az én olykor kicsit aggódó szívemnek külön jó hír), az anya mindent megtesz, zokszó nélkül adja fel álmait, de az én ízlésemhez mérten túlságosan is hajlik az ezotériára.
Ez az a bizonyos nemtetszik rész. Fel-feltűnnek az Elixír magazinban őshonos elemek, de szerencsére egyáltalán nem uralják el a történetet (sőt, még az anya gondolatait sem, pedig rengeteg szélhámos lovagolja meg az aggódó szülők ilyetén reményeit), tudnak kiegészítő, színesítő elem maradni. Ráadásul nem titkos manifesztumról van szó, ezek a gondolatok nem a szerzőhöz, hanem a szereplőkhöz kötődnek: az édesanyának fontosak ezek a más dimenzióból származó vigasztaló üzenetek, és így már nem is tudok annyira neheztelni miattuk. Mindenkinek kell valami, amibe belekapaszkodhat a nehéz percekben. Ráadásul ezek miatt még macskák is kerülnek a sztoriba, amivel ennél sokkal komolyabb berzenkedéseimet is el lehetne csitítani. A szereplők lesznek ezzel hármabb dimenziósak, vagy hogy kell ezt szépen kifejezni.
A könyvet gyorsan el lehet olvasni: nem terjengős, oldalszámra sem ijesztő (sőt, én akár még többet is elviseltem volna belőle), a szövegnek remek a sodrása, könnyen lehet menni vele, és az egészet belengi egyfajta szerethető derű. Nem viccel azzal, amivel nem kellene, de nem is akar túl sötét lenni. Visz magával, és olvasóként nincs ez ellen semmi kifogásunk.
Ajánlani nyilván mindenkinek jó szívvel lehet, de hogy a közhelyveszélyt csökkentsük: az érintetteknek egyértelműen érdekes, de azoknak is, akik szeretnék a témát jobban megérteni (azt hiszem, ez a jó kifejezés: jobban érthetővé válik minden a szereplőkkel könnyen kialakuló személyes kötődés okán, ami részemről sokkal jobb, mint ha megismerésről lenne csupán szó), és azok is szeretni fogják, akik csak úgy olvassák.
Merthogy ez (a Szófán elsősorban és mindenekelőtt ez a fontos) egy jó könyv.
Ide kattintva olvasható egy részlet a könyvből,
Itt pedig egy villáminterjú a szerzővel.
