Vázlatfüzet-interjú kapcsán három kiváló alkotóművésszel, Osgyányi Ranvig Róza festőművésszel, Szabó Eszter Ágnes intermédia művésszel és Szilágyi Lilla grafikussal beszélgettem az alkotói folyamatokról, inspirációról, terveikről, bár eredetileg a férfi és női témaválasztást céloztuk meg, az ember, a technológia és a táj kapcsolata visszatérő motívum lett a beszélgetésünkben. Azt vettem észre, hogy gondolataim újra és újra visszatérnek Lucia és a táj viszonyához. Gyerekkorom óta járom a természetet, hol könnyebb, hol nehezebb terepeken, hol alacsonyabb, hol magasabb hegyeken, barlangokban vagy sziklás területeken. Sokan kérdezik, miért teszem ki magam a viszontagságoknak, mert valljuk be, a hegyekben, a túráink során nyolcvan százalékban „rossz idő” van, és örülünk annak a húsz százaléknak, amikor nem fúj orkánszerű szél, és a nap is kisüt. Idézhetem George Mallory számomra cinikus szavait, aki azért akarja megmászni a Mount Everestet „mert az ott van”, de én valami őszintébb választ akartam. Hallgattam a három képzőművész beszélgetését, és jött a felismerés, a természetben meglévő zsebkendőnyi érintetlen világot keresem, mert talán ott van még egy hely, ahol nem lóg be villanyvezeték a tájba, nincsenek sífelvonók és műhógyártó gépek, vasaltutak vagy átjátszótornyok.

 

2022-ben úgy gondoltam, ráleltem erre a vidékre. A Covid alatt megtalált egy brit kalandtúracég, és covidbiztos túrákkal bombázott. Vágyakozva néztem útjaikat és áraikat, de végül is a kétéves bezártság után úgy döntöttem, itt az idő, most vagy soha, indulás. Csábított az elnevezés, Kajakozás, túrázás és vadkemping a norvég fjordokban. Végtelen erdők, kopár sziklaszirtek, nem tudtam ellenállni. Láttam magam a norvég vadonban, a civilizációtól távol, ahogy a napi kajakozás befejeztével szálláshelyünkre megérkezve felverjük sátrunkat, fát vágunk, tüzet rakunk, és a csillagos ég alatt megfőzzük vacsoránkat.

 

Egész nyáron erre az augusztus végi négy napra vártam.

 

 

Viking túravezetőnk a reptérről egy valódi skandináv fjordparti faházba repített, hat középkorú brit nő és egy ázsiai egyetemista társaságában; fiammal mi ketten voltunk a magyarok. Vízpart, végtelen csend és nyugalom; mintha egy skandináv filmben játszanám a főszerepet. Puritán szállás, mégis kényelmes, minden a helyén volt. A rénszarvas vacsora kulináris élménye után átvettük felszerelésünket: szárazruha, mentőmellény, vízicipő, sátor, derékalj, vízhatlan zsákok, tábori konyhakészlet, a zománc a tányérról, a bögréről imitt-amott lepattogzott, az evőeszköz kétes tisztaságú, átfutott az agyamon, hogy inkább a sajátomat vinném magammal, de hát a vadonba készülünk, nincs kényeskedés. A túravezető megmutatta minimál túlélő csomagját, minek nap mint nap tiszta póló, számba vettem legszükségesebb eszköztáramat, szomorú szívvel mondtam búcsút picire összehajtható, titánium evőeszközkészletemnek, rozsdamentes bögrémnek és tányéromnak. Szó nélkül gyömöszöltem be vízhatlan zsákomba az ütött-kopott tábori konyhaszettemet és minimál ruhakészletemet. A hozott holmim háromnegyede visszakerült a bőröndbe, amit majd akkor látok újra, amikor a kaland végén a reptérre indulunk.

 

Reggel vízhatlan zsákjaink kiegészültek a közös szállítmánnyal: négy napi élelem és az ivóvíz. Fiam örvendezett, jól összepakoltunk, alig van cuccunk, – hát én ezt nem így láttam –, és gyorsan bevállalta a csapat csokoládékészletének szállítását. Megnyugtató volt, bármi is történik, az energiakészlet nálunk lesz. Akkor megtanultam, hogyan pakolunk be gazdaságosan egy tengeri kajakba, sátor, hátizsák, megannyi cucc, még a túrabotom is simán befért.

 

Tükörsima vízfelületen indultunk, bár Vikingünk figyelmeztetett, hogy ez nem sokáig lesz így. A hegyekből lebukó szél erős lökései és változó iránya izgalmassá teszi majd utunkat, de egyelőre élvezzük a reggel zavartalan nyugalmát. Fényképeztük a felbukkanó fókafejeket, a vijjogó madarakat, szél formázta sziklaalakzatokat, majd kiértünk a békés öbölből. Lecsapott ránk a szél, megnőtt a tengeri forgalom, a túravezető kiadta a parancsot: nincs fényképezés, egy vonalban sorakozó, evezz tiszta erőből. Mi toltuk, ahogy csak bírtuk, és átkeltünk a fjord túloldalára, ahol a partközelben csendesebb vizeken jártunk. Forsand partjánál ebédeltünk, majd átkeltünk Lysefjord hídja alatt, és nyugodtan lapátoltuk a vizet a gránit tömbök között, kellemes öblök mellett haladtunk el, és kíváncsian vártam, hol verünk tábort éjszakára. Sűrű hínárosban, csúszós kövek között kötöttünk ki. A parton sátrak, egy másik csapat megelőzött minket. Lehangolt. Hol marad a vadon magánya, hátha holnap tovább állnak. Nem így történt. Tőlük kétszáz méterre, egy liget túloldalán felvertük sátrainkat, jöjjön a vacsorakészítés. Kedves vikingünk osztotta a feladatokat, pucoltuk és aprítottuk a zöldséget, többször rákérdeztem, gyűjtsünk-e fát a tűzhöz, hol a fejsze, ő titokzatosan mosolygott, majd a tűzrakóhely mellett beüzemelte gázfőzőjét, és egy ütött-kopott lábosban azon kavargatta a mindent bele vega főzeléket. A vacsora befejeztével elmosogattunk. Fogtuk az edényeket, a vízparton a csúszós köveken egyensúlyozva lögyböltük a tányérjainkat, hínárral dörzsöltük le az ételmaradékot és tisztítottuk ki a lábast. Már értettem a tábori konyha kétes tisztaságát, de hát civilizációtól mentes napokra vágytam. Tessék, megkaptam.

 

Összetörve ébredtem, kemény volt a sziklás talaj, egész éjjel süvített a szél, szakadt az eső. Ennek ellenére kisebb-nagyobb megszakításokkal átaludtam az éjszakát. Kikászálódtam a sátorból, hál’ istennek az eső elállt. Megnyugodtam az ébredező briteket látva, rosszabb állapotban voltak, mint én. A fjord és a kék zománcos bögrém látványa energizált. Szürcsöltem a kávét, – a Viking készítette –, nem érdekelt a lepattogzott zománc meg a kempinggázfőző. Gyalogtúra nap volt, alig vártam, hogy elvesszek a norvég erdőben, majd a nap végén kipipálhassam a bakancslistás Szószék-sziklámat. Az eredeti terv szerint bepakolunk a kajakokba, átkelünk a fjord túlpartjára, hogy hátrahagyva a hajókat, zergeösvényen kapaszkodjunk fel a hatszázhárom méter magasban elterülő, lapos gránittömbre. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a nepáli serpák által kiépített, kényelmes turistaúton közelítjük meg a sziklát, mert a zergeösvény csúszós és veszélyes az éjszakai csapadék miatt. A korai indulás ellenére már több szuszogó turistacsoport vánszorgott felfelé. Kiépítettsége dacára az út a közepesen nehéz kategóriába tartozik. A hegytetőn erős széllökések fogadtak, nem volt veszélytelen kiállni a szikla szélére, de ez a népeket nem zavarta. Fegyelmezett sorban, türelmesen várakoztak, hogy életük fotóját elkészítsék a Szószék-szikla peremén Lysefjorddal háttérben. Utálok sorban állni, főleg a természetben. Az ikonikus fotó helyett kihasaltam a szikla szélére, onnan néztem le a mélybe. Lélegzetelállító pillantás volt. Közben újabb és újabb turista hadak érkeztek, lefelé senki sem indult, kezdett elviselhetetlenné válni a helyzet, lassan kitehetik a huszonötször huszonöt méteres gránitplatóra a megtelt táblát. Nesze neked, norvég magány.

 

 

Kora délután értünk vissza vadkempingünkbe, jöhet a lazulás. A vízparton ülve merengtem, amikor barbár üvöltés verte fel a norvég csendet. Manchesteri túratársam, aki mellesleg menő könyvelő, megmártózott a fjord, – hanglejtéséből ítélve – nem túl meleg vizében. Vikingünk a partról biztatta, hogy lélegezzen közben, úgy könnyebb. Én is kedvet kaptam a csobbanáshoz, végtére ez lenne a második nap fürdés nélkül, nem akartam még egy büdi napot tartani. Izzadt technikai pólómat magamon hagyva, hadd tisztuljon, a sűrű hínároson keresztül beúsztam. A sós víz pezsgett körülöttem, bizsergette a bőrömet, feltöltött. Kényelmesen úszkáltam az öbölben, bámultam a gránit sziklatömböket, élveztem a napsütéses norvég délutánt. Olyan volt, amilyennek elképzeltem. Estére túravezetőnk meglepetést ígért. Csak nem tüzet rakunk? De nem, jobb mulatság várt ránk. Éjszakai kajakozásra készültünk. Koromsötétben, fejlámpáinkat kikapcsolva eveztünk ki az öbölből a fjordba, és akkor megtörtént a csoda. Ahogy lapátoltuk a Lysefjord (jelentése: Fény-fjord) vizét, mintha ezer és ezer szentjánosbogár tört volna fel a mélyből, és árasztotta el a víz felszínét. A vízben élő foszforeszkáló planktonok, ha helyet változtatnak, vagy hozzájuk ér valami, fluoreszkáló fényt bocsájtanak ki magukból. Biolumineszcens víz, állítja a tudomány, mágia, mondja az ezotéria. Lehet, hogy a Fény-fjord nem is a világosabb színű gránittömbökről kapta a nevét, hanem világító vizéről? A régmúlt egyszerű népei mivel magyarázhatták a látványt? Ha egyáltalán éltek világító algák azokban az időkben, mert valószínűleg a felmelegedésnek és a környezetszennyezésnek köszönhetik létüket.

 

Túránk utolsó napján esőben bontottunk tábort, és ismét a Szószék-sziklát vettük célba, de most a fjord felől támadtunk, vízről közelítettük meg a függőleges sziklafalat. Hosszas evezés következett szembeszélben. Turistahajók jöttek-mentek, mi feltartott lapátokkal pózoltunk, ők lázasan fényképeztek. Bátrabb túratársaim felálltak a kajakokban, úgy köszöntötték a fotózókat és a Szószék-sziklát, engem meg hatalmába kerített a búcsú hálával keveredett szomorúsága. Menni kell, pedig maradnék, fájt visszatérni a civilizációba. Jó néhány órás evezés után táborhelyünkön újra körülültük a túránk alatt soha meg nem gyújtott tűzrakó helyet, és emlékeztünk az együtt töltött néhány napra. Tábori felszerelésünkkel újra megpakoltuk hajóinkat, majd nekivágtunk a hazaútnak, hogy felvegyük bőröndjeinket és elbuszozzunk Stavangerbe. Táborhelyünk túlpartján, tízpercnyi evezés után kikötöttünk. A norvég kajakos cég birtoka volt átellenben, és a parkolóban vártak csomagjaink. Bármikor idesétálhattunk volna egy tisztacserére.

 

Mi ez? Ámítás? El sem hagytuk a civilizációt?