2022 őszén ismertem meg mindhármukat. Szilágyi Lillával a Talált tárgyak című kiállítás megnyitóján, az ISON-ban futottunk össze, majd a Női alkotók, generációk, világlátás című eseményen beszélgetőtársak lettünk. Érdekelt a motivációja, miért fest elhagyott, tájidegen ipari objektumokat. Azt gondolhatnánk, micsoda „férfias” téma, de Szilágyi Lilla olajvásznairól árad a harmónia és a nőiesség. Aztán jött a Magyar Festészet Napja, és a XI. Női vonal kiállításon jártam a ZIKKURAT-ban, a Nemzeti Színház galériájában, ahol megláttam Osgyányi Ranvig Róza Alkotó energia című festményét és földbe gyökerezett a lábam. Újabb fiatal nő, aki munkagépeket fest, de a perspektíva teljesen más. Néhány nappal később pedig Szabó Eszter Ágnessel találkoztam a Velünk élő művészek sorozat egyik beszélgetésén, a Márai Sándor Kulturális Központban. Eszter Lillához és Rózához hasonlóan a táj, a benne élő ember és az általa megalkotott technológia viszonyát vizsgálja, de ő a „konyhán” keresztül, és minden témaválasztásában ott van egy fricska.
Honnan jöttök? Milyen indíttatással kezdtétek meg képzőművész pályátokat?
Osgyányi Ranvig Róza (ORR): Nekem úgymond könnyű volt, hisz művészcsaládba születtem, édesanyám Véghseő Klára, festőművész, édesapám, Osgyányi Vilmos, restaurátor. Gyermekkorom mindennapos témája volt a festészet, a restaurálás, testvéreimmel művész világban nőttünk fel. Minden nap megtapasztalhattuk a művészlét szépségét és árnyoldalait, tudtuk, hogy mivel jár, láttuk szüleink küszködését, ennek ellenére Sára is és én is festőművészek lettünk. A legidősebb nővérem, Bori másik szakmát választott, ő reklám marketinggel foglalkozik, nem zavarja, hogy nem lett művész, helyette a lánya lesz grafikus. Számunkra Sárával egyértelmű volt, hogy a KISKÉPZŐ-ben (Képző és Iparművészeti Szakközép Iskola) tanuljunk. Utána együtt végeztük el a Képzőművészeti Egyetem festő szakát, én Halász András, testvérem pedig Kovács András osztályában. Sára támogatása a mai napig fontos nekem.
Ozsgyányi Ranvig Róza: Alkotóenergia, 2022. Olaj, vászon, 140x100 cm.
Szilágyi Lilla (SzL): Kalandos úton kerültem abba a helyzetbe, hogy grafikus legyek és mellette fessek, mivel nem volt részem komolyabb művészeti képzésben. Járogattam ugyan a Budai Rajziskolába, illetve gimnáziumi éveim alatt egy évet Ománban éltem – az igazán szabad alkotásra ottani rajztanárom, Raymond Montoya tanított meg. Mérnöki vonalon indultam el, a Kertészeti Egyetemen tanultam tájépítészetet, aztán Hollandiában, a Delfti Egyetemen településtervezést. Dolgoztam néhány évig a szakmában, de be kellett hogy lássam, sokkal szívesebben foglalkozom a vizuális megjelenítésen, mint a tervi tartalmon. Váltottam. Grafikus lettem egy hídtervező cégnél, és mellette folyamatosan festek, főleg ipari szerkezeteket.
Szilágyi Lilla: Markológép, 2022. Olaj, vászon, 100x100cm.
Szabó Eszter Ágnes (SzEÁ): Érettségi után jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre díszlet-jelmez szakra, de nem vettek fel. Mivel nagymamám varrónő volt, öltözékekben gondolkozott, kisgyerekkorom óta figyeltem, hogyan dolgozik, szerettem a varrógép zúgását, szüleim beírattak a Vámos Ilona Ruhaipari Szakmunkásképzőbe, egy kétéves képzésre. Termelési gyakorlaton a Május 1. Ruhagyárban voltam, ahol megtanultam a mesterséget, megismertem a dizájnt, és beleszerettem a bőr anyagába és varrási technológiájába. Onnan egyenes út vezetett a KISKÉPZŐ-be, az „esti” bőrműves szakra. 1997-ben a textilvarrónő és bőrműves szakmunkás bizonyítvánnyal a zsebemben a Pécsi Tudományegyetemen a Rajz – Vizuális nevelés tanárszakot is sikeresen befejeztem. Közben a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakára jártam, mesterdiplomát szereztem, 2020-ban pedig doktori fokozatot.
Szabó Eszter Ágnes: Random Varroda, 2012., Szentbékkálla.
Mindannyiótok művészetében központi helyet kap a táj – legyen az a természet vagy a város –, az ott élő ember, az általa alkotott és használt technológia. Mi inspirálja a témaválasztásotokat?
ORR: Budapesten lakom, nap mint nap utazom, körbevesznek az építkezések, és én lesem az újabb és újabb építési területeket, ahol mindig történik valami. Eltűnik a régi, és lesz helyette valami új. Fellélegzik a város. Sokan rosszallóan nézik a részben elkerülhetetlen változásokat, de én ennek a pozitív oldalát látom, és keresem benne a szépet. Izgat a teremtés előtti káosz. Megmozdul a föld, munkagépek jönnek, száll a por, széttépik a korábbi épületet, látszanak a vasbeton tartóoszlopok, lógnak ki a drótok és a vezetékek, átalakul a táj, új arányok, formák és fények keletkeznek; átrendeződnek az energiák, és kialakul egy új rendszer. Az ipari tájban kimeríthetetlen témát találtam. A félig lebontott épületnél – mint a Fontana üzletház – számomra nincs izgalmasabb, a földmunkákban az absztrakció határán megjelenő formaiság inspirál, a testek és tömbök. Egy tájkép megfestésében nem találok ekkora kihívást, a csendes vízpart fűzfával nem érdekel. Nem értek a munkagépekhez vagy az építkezéshez, az építészethez is keveset, engem az előtűnő, változatos formavilág izgat. Persze én sem vagyok a híve annak, hogy most akkor mindent romboljunk le, és mindenhová állítsunk fel egy furcsa épületet, vagy hozzuk vissza a történelmi múlt építményeit. Ami engem megfog, az nem a végeredmény, hanem a köztes állapot, ami nincs dokumentálva. Valami volt, arról tudunk, valami lesz vagy lett, arról még többet tudunk. Ilyen volt, ilyen lett, de mi történt közben? Na, én azt dokumentálom. Lillával ellentétben én félek a nagy, üres terektől, nem tudok mit kezdeni velük. A megbontott, kusza kompozíciókat szeretem, én a Tesz-vesz város generációjának gyermeke vagyok, az utolsó négyzetcentiméterig apró részletekkel töltöm meg a vásznat.
Ozsgyányi Ranvig Róza Belső erő II., 2022. Olaj, vászon, 58x58 cm.
SzL: Inspirációt az engem körülvevő világból merítek, utazásaim során akarva-akaratlanul vadászom azokat a tájképeket, amik ideálisak lehetnek egy-egy háttérnek, fotózom a felhőket és a számomra azonosíthatatlan dolgokat, növényeket, állatokat. Komoly gyűjteményem van. Útitársaim gyakran arra vannak kárhoztatva, hogy lehetetlen helyeken álljunk félre, vagy letérjünk az autópályáról, hogy körbefotózhassam a visontai hőerőművet, mert aznap érdekes formájú párafelhőket termelt. A fűzfa a tóval tökéletes, azonban az ipari tájban tökéletest találni nehéz. Utazom, és szembetűnnek a környezetből kilógó ipari létesítmények, például egy daru, ami körül ledózeroltak mindent, és földönkívüliként áll a pusztaságban, vagy egy erőmű, aminek az ábrázolása gondolkodásra késztet – Miért is van ott? –, és megalkotása kihívást jelent. Az ipari formavilág mellett az anyagok felülete izgat. Rozsdás vagy csillog? Letisztult, sima beton? Lefényképezem magát a tárgyat, vagy annak egy részletét, kiveszem valós környezetéből – a képeimen látható objektumok realisztikusak, de tematikájukban szimbolikusak –, képzeletemben alkotok hozzá egy fiktív világot. Majd megjön az ihlet és vászonra kerül a kompozíció. Szeretem légies, atmoszférikus térben elhelyezni az oda nem illő, indusztriális építményeket, a nemlétező terek üressége és idillikussága egyfajta álomvilág, elvágyódás a valóságból. Feldolgozom a jelenlétüket, próbálom elfogadni, hogy a modern táj alapvető részei, velejárói, a kompozíció részei. Átmeneti állapot? Vagy tényleg itt fognak maradni? Eddig tónusokkal ábrázoltam, jelezve az objektumok állandó jelenlétét, de a legutóbbi festményemen, ami az ISON-ban megtekinthető, piros tollal rajzoltam meg a tájban a Mátrai Erőmű körvonalait, és ezzel elmozdultam egy új kihívás, az absztrakció felé. Rózával ellentétben, én képtelen lennék leképezni az apró részleteket és betölteni a teret, egységben lefesteni mindazt, amit látok, de hát a feldolgozásban van a művész egyénisége.
Szilágyi Lilla: Heraklion típusú villanyoszlop, 2022. Olaj, tus, 40x60cm.
SzEÁ: Az én munkáim nagyon személyesek és az életmódomból fakadnak, illetve az életmódom és a technológiai apparátus harmóniájából, vagy éppen konfliktusaiból. Nem ábrázolom a technológiát, hanem szimulálom, illetve használom, vagy belehelyezem magam egy technológiai helyzetbe, mint például az űrkutatás, vagy a technika használata, vegyük például a varrógépet vagy a DJ pultot vagy akár az indukciós rezsót stb. Ez mint "szórakoztató elektronika" jelenik meg körülöttem és a művészeti munkámban; a popkultúra részeként. Ezzel kicsit kilógok a nagy munkagépek látványai közül, de ami a közös bennünk, az a táj szemlélése. A varrógépem és a táj kapcsolata, vagy a főzés a tájban, egyáltalán az ember és technika a tájkép részeként. Én kiviszem a tájba az abszolút hétköznapi tevékenységet, és persze ez meg is felel a bográcsban főzés hagyományainak, de a globális felmelegedés miatt tavaly nem volt szabad tüzet gyújtani, és ezért indukciós bográcsban kellett főzni egy eseményen, szóval a környezet változásával a hagyományok is változnak, és egyre nagyobb technikai apparátust viszünk ki a természetbe ugyanúgy, amikor a varrógépemmel napelemet használtam a tájban. Persze a lábbal hajtós varrógép még megfelelőbb lenne!
Szabó Eszter Ágnes: Nomád Art Care/ Utcai Segtség Nyújtás projekt, 2009., Bécs, Cafe Melange fesztivál.
Különböző nézőpontokból ábrázoltok hasonló tartalmakat. Róza (ORR) a megszületés előtti káoszban mutatja meg a teremtőenergiát, Lilla (SzL) robosztus munkagépeket, ipari létesítményeket ragad ki valós környezetükből és idilli tündérvilágban festi meg azokat, Eszter (SzEÁ) pedig kiviszi a háziasszonyt a „konyhájával,” a rezsójával, a varrógépével a végtelen tájba. Izgalmas látásmódok, súlyos kérdések, erős kontraszt és feszültség. Hogy látjátok a táj és a művész kapcsolatát?
SzEÁ: A művész a környezetére reflektál, egyik felünkkel egyszerű életet próbálunk élni, másrészről meg igyekszünk alkalmazkodni a 21. századhoz, az ökológiai helyzethez, a megváltozott éghajlati viszonyokhoz, újabb technológiákat használunk, újabb és újabb „szkillekre” (készségekre, adottságokra) van szükségünk. A háziasszonyoknak követni kell a kor éppen aktuális technológiai „csodáit”. Miközben aktivitásunknak köszönhetően minden kapavágás egy szög a bolygónk koporsójában. 2012-ben a varrást kivittem a tájba az Én kis falum pályázat keretében. Napelemmel működött a varrógép, bárhol fel tudtam állítani, bekerült a gép a tájba. A talp és a gépház között van egy „monitor”, ott halad az anyag, és a gép mögött ülve onnan látjuk a világot és az alkotás folyamatát. Én csak „pöcögtetem” a feszültséget, humorosnak tűnő helyzetekben fogalmazom meg a kritikát, de amikor egy fiatal nő lefesti a hatalmas munkagépeket a tájban, feszültséget gerjeszt, nagy különbségeket ábrázol. Ezért tartom fontosnak Róza és Lilla munkásságát.
SzL: Egyetemista korom óta foglalkoztat, hogy az ember alkotta tájak és formák, mérnöki precizitással tervezett szerkezetek tájsebek vagy vizuális értékek. Izgat az „Idegeneknek belépni tilos” tábla mögött elterülő misztikus és funkcionális világ. Színhasználattal és fényviszonyokkal érzékeltetem a feszültséget az idegen objektumok és a táj természetes realitása között. Sok képem nem is feltétlenül ad magyarázatot a témaválasztásra, inkább csak kérdőjelek maradnak bennem és a szemlélőben is. Próbálom valószerűtlen helyzetekben megtalálni a szépséget. Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg tájidegenek-e? Mindenütt jelen van a technológia, egy villanyoszlop, egy felsővezeték, egy munkagép, de akár a kultúrtájat is vizsgálhatjuk, szántóföldek, szalmabálák, energetikai akácfaültetvények vagy más energianövények; folyamatos munkálkodás vesz körül minket. A tájidegen objektumok a környezetünk szerves részei lettek, próbálok barátkozni velük, megbékélni az emberiség jelenlétével a természetben, mint tájépítész koromban azzal a megrendeléssel, hogy rovarokat vonzó, virágos növényeket véletlenül se tervezzek az Indianapolis agglomerációjában élő házaspár előkertjébe, nehogy szúrós szemmel nézzenek rájuk a szomszédok.
ORR: Mindig változásban vagyunk, önmagunk és a környezetünk is alakul. Ipari tájképeimen a látványos átformálódás izgalmas jelenségeit keresem, és ez szimbolikusan vonatkozik a bennünk lezajló eseményekre is. Traumák, gyógyulások, átlényegülések, a bensőnk megerősítése, teremtés, alkotás – fontos motívumok, amiket megtalálok az indusztriális témavilágban. Hiszen benne vagyunk minden valónkkal, mindannyiunkat érint, ha akarjuk, ha nem, mert az általános átrendeződés folyamatos és elkerülhetetlen. Ebben találom meg a szépséget újra és újra.
Hogyan látjátok a férfi és női téma sztereotipizálását? Állíthatjuk-e, hogy a munkagépek férfias témák, míg a varrógép vagy a főzés kihelyezése a tájba az női téma?
SzEÁ: Tele van az ország a munkagépekkel, a város különböző pontjain daruk nőnek ki, jelzik a stratégiát, itt fejlesztés folyik, kérem, fontos helyszínekké vállnak, napnyugta után világítanak. Miért ne érdekelné a nőket? Igaz, az építkezéseken férfiak dolgoznak, nehéz fizikai munkát végeznek, de ami ott történik, az az egész társadalomra kihat. Jó lesz ez az ott élőknek? Mert ahol megjelenik egy munkagép, ott totális átrendeződés következik, ami minket, nőket ugyanúgy érint, nincsenek különbségek, ugyanúgy megráz minket is, örülünk vagy felháborodunk, és jó, hogy két fiatal művész, Róza és Lilla ezeket a folyamatokat, mozgásokat vizualizálja. A munkagépek hozzátartoznak az életünkhöz, környezetünkhöz, a tájhoz, ma már az a furcsa, ha nincs semmi. Volt egy projektem a kilencvenes években. A Kisföldalattit újították fel és végigfúrták az Andrássy utat, ahol laktam. Megfigyeltem, hogy a légkalapács ugyanolyan mozgást végez, mint a varrógép tűje. A hangjuk is hasonló, óriási, fülsüketítő zakatolás. Készítettem egy videót, és párhuzamba állítottam az aszfalttörő légkalapács, valamint a varrógép munkáját. A varrónőség komoly géphasználatot és műszaki tudást igényel. A nagyipari varrógépnek, ami a két-háromcentis bőrt is átvisz, van lóereje, dübörgése, kezelése fizikai erőt igényel, úgymond nehéz férfimunka, de én évekig dolgoztam rajta a Május 1. Ruhagyárban, és élveztem, hogy ipari géppel dolgozhatok. Nekem az alkotáshoz való viszony számít, nem a férfi-női alkotói sztereotípia. Én az alkotáson keresztül szemlélem a dolgokat, a különbség, hogy én nem ábrázolom, hanem használom azokat. Ezért lényeges az újabb és újabb „szkillek” elsajátítása, hogy ki tudjam fejezni azt, amit gondolok, reflektálni tudjak a képalkotás különböző módjaira: mi az, ami időt álló, és mi az, ami nem.
„A falvédő a varrógépemen át tekintett fiktív táj. A gépen keresztül megnyíló lehetséges világok képe.” – mondja Szabó Eszter Ágnes.
Szabó Eszter Ágnes: Haiku II., 2019.. Textil falvédő, 90x70 cm.
ORR: Mivel én az átalakulást festem meg, ebben benne van a születés és a teremtő energia áramlása is, úgy gondolom, hogy ez igazán feminin téma, és a robosztus, maszkulin munkagépek ábrázolásával válik teljessé az alkotás. Egyébként egy daru vagy egy munkagép is lehet könnyed és nőies, Lilla olajvásznai ezt jól bizonyítják. A környezetünk sokrétű és bonyolult, nem gondolom, hogy elhatárolhatunk férfi és női témákat, az alkotás komplexitása, a folyamata és az eredménye a lényeges.
SZL: Bizonyosan van gondolkodásmódbeli különbség férfi és női alkotási folyamat között, de ezt inkább egy átmenetként látom. Az alkalmazott grafikában egyértelműen vannak nőies és férfias arculatok, vizuális megjelenítések attól függően, hogy ki a célcsoport, de ez is egy hatalmas általánosításon alapszik. Ami talán ideillő téma, az a színek társadalmi sztereotipizálása – ezzel bizony egyáltalán nem vagyok kibékülve. Nagyon sanyarú sorsa van a rózsaszínnek, alig lehet használni. Illetve nem egy focicsapat kavart már bele a terveimbe, mert eltulajdonította ezt vagy azt a színt, amit a megrendelő látni se akart.
Mi a legaktuálisabb esemény szakmai életetekben?
ORR: Sokan mondták, hogy szülsz és abbahagyod a festést. Egy támogató férjjel és egy segítő nagymamával élem a háromgyerekes édesanyák mókuskerék életét – házimunka, óvoda, gyerekprogramok –, de folyamatosan inspirálom magam az alkotásra, ami hozzátartozik a lelki egészségemhez. Ad hoc festek, mivel csak néhány órám van az alkotásra. Fejben előfestek, fotózom a témákat, gazdag képgyűjteményem mellett bőséges az ötlettáram is. Belépek a műterembe, feltornyosulnak az alkotói folyamatok, árad az instant energia, koncentrált állapotban gyorsan festek, felvázolom, következő alkalommal újabb réteget teszek rá, van, hogy két képen is dolgozom egyszerre. Jelen pillanatban a legnagyobb alkotói kihívás számomra, hogy olyan monumentális formában tudjam ábrázolni a mondanivalómat, mint amilyen monumentálisak a választott témáim. Korábban nem mertem nagy vásznakon dolgozni, például 160x120-ason, most ezzel próbálkozom, és két pici képemet megfestem nagyban, valamint folytatom a Fontana üzletház bontásának témáját. Február 24-én, Fóton, a Vörösmarty Művelődési Ház Szalkay termében nyílik ötödik önálló kiállításom, tavasszal pedig az Ady 25 Galériában egy csoportos kiállításra készülök.
SzL: Kísérletezem. Új ötlettel szeretnék továbbmenni, tervrajzokat szedek szét apró részleteire, majd újra összerakom az olajfestményen. Például, sötétkék térre rajzolt terveken a méretjelölőket, egyéb tervi jeleket, különböző vastagságú vonalakat felbontom és újra megalkotom. Minimál tájképeimen próbálkozom tollal vagy kifestővel kompozíciókat létrehozni. Nagyon örülnék, ha egyszer kiállításom lehetne a FUGÁ-ban vagy a KÉK-ben – mindkettő építészeti közösségi tér, – de erről még nem tudok konkrétumokat mondani, ez egyelőre csak egy megvalósulásra váró álom.
SzEÁ:A napokban is zajló, legaktuálisabb esemény felkészülésünk a 2023 őszén megrendezésre kerülő I. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennáléra, ahová beválogatták Bíró Annával és Fajgerné Dudás Andreával közös, Budapest gyümölcsfáit feltérképező projektünket. Bíró Anna, intermediás művészhallgató már feltérképezte a 11. kerület összes termőfáját, Fajgerné Dudás Andreával pedig tíz éve szedjük a gyümölcsöt Budapest köztéri termőfáiról és közterületen dzsemet főzünk belőle, ez a Common Jam néven ismert projektünk. A termőfákat feltérképező tervünk meghívást kapott a Balatorium kulturális és művészeti programba. Ez azt jelenti, hogy a fővárosi gyümölcsfák mellett a Balaton part termőfáit is elkezdjük felfedezni. Végül térképet, applikációt készítünk, kampányokat, szimpóziumokat tartunk, sétákkal, beszélgetésekkel folytatjuk tevékenységünk integrálását a művészetbe. Emellett 2022 decemberében Csíkszeredán, az Új Kritérion Galériában nyílt meg az Otthonka, édes otthonka című életmű-kiállításom, amit szeretnék Magyarországon is bemutatni.
Sok sikert és terveik megvalósulását kívánom a művészeknek az olvasók, valamint a Szófa szerkesztői nevében.
A cikkben és a borítóképen szereplő reprodukciók © az egyes szerzők.
