„Tartsunk egy irodalmi nőnapot!” – valahogy így lehetne összefoglalni a ma reggeli szerkesztőségi levelezésünket egyetlen jelmondatban.
A teljesség igénye megvolt bennünk, de tudjuk jól, a lehetetlennel viaskodunk: képtelenség az összes nagyszerű női szerzőt egyetlen bejegyzésben felsorakoztatni. Így a számunkra legfontosabb, a kortárs magyar irodalom területén alkotó nőkről és az ő írásaikról szól a mai, ünnepi cikkünk.
Honnan is kellene elindulni? Ezerféle megközelítésből tekinthetünk rá az írónőkre és költőnőkre, akik hosszú évszázadok (sőt, évezredek) óta formálják az irodalmat és az irodalmi kánont is. Formálják, de sokszor a bennük rejlő formálóerő nem kerül felszínre. Még mindig túl keveset beszélünk a női alkotókról, művészekről, így az írókról és költőkről is – legalábbis hazánkban mindenképpen tartható ez az állítás. Főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád ennek a szomorú jelenségnek a gyökerét a NAT-ban is felfedezni véli.
A jelenlegi NAT szerint a középiskolai anyagban egyetlen női szerző szerepel, ez pedig Szapphó. Sajnálatos ugyanakkor, hogy őt viszont sokan be akarják fóliázni. Egyébként a neki tulajdonított töredékes szövegekből nehéz volna bármilyen felróható tartalmat kiolvasni. Mindenesetre szívesen megkérdezném az illetékeseket, hogy most akkor Szapphót kötelező-e tanítani, lehet-e tanítani, vagy éppen tilos tanítani.
Ami pedig a kortárs, magyar, női szerzőket illeti, már az óraszámok aránytalansága miatt is kiszorulnak a diákok látóköréből, hiszen az egész kortárs magyar irodalomra méltánytalanul kevés idő jut. Ezért is fontos küldetés az, amit a Szófa is igyekszik képviselni: itt mindenki választhat női szerzőket is, ha úgy tetszik neki.
A Szófa igyekszik kitölteni azt az űrt, amelyet a kortárs magyar irodalom hiánya okozhat az olvasás szerelmeseiben. Valóban hiánypótló írásokkal és gondolatokkal találkozhatnak a Szófát böngészők (még akkor is, ha a hiányt esetleg csak utólag ismeri fel – hiszen sokszor épp az űr kitöltése hívja fel a figyelmet arra, hogy itt bizony űr tátongott). Ezt az űrkitöltő tevékenységünket mutatja be röviden Szalay Gergely kollégánk:
Nők nélkül mindenképpen kevesebb lenne a magyar irodalom.
A kezdetektől ott vannak velünk: Marék Veronika (mondanám, hogy bis hundertzwanzig, de az nagyon kevés lenne belőle), Janikovszky Éva, aki nem csak íróként, de kiadóvezetőként is meghatározta pár millió ember olvasmányélményeit, aztán Szabó Magda, és mind-mind a többiek.
Ha már Szófa, a magunk háza tájáról ajánlanék ezt-azt. A szívemhez oly közel álló Praenek volt egy nagyon erős száma, ahol Schillinger Gyöngyvér szerkesztőtársunknak is megjelent egy remek írása, olvassák szeretettel.
És legyen mondjuk audiovizuális, hovatovább multimédiás tartalom is, a korszak trendjeinek ütőerén tartva mintegy kifinomult ujjainkat: ajánlom becses figyelmébe mindenkinek a Szófa Műhelybeszélgetés sorozatát, de legfőképp ezt itt, Erdős Virággal (ha bőgni akarok a honvágytól, akkor vagy a Lövölde teret hallgatom meg, vagy az Ezt is elviszem magammal valamelyik feldolgozását). Ahogy mondani szokták, több ilyen tökös pasi kéne a magyar irodalomba.
Vagy éppen hallgatnivaló: Bánki Éva, szintén harcostársunk a kezdetektől.
Ja, titkos tipp: az év tetszőleges napján szabad ám női alkotók műveivel foglalkozni.
Titkos pro tipp: azért is, mert egyszerűen jók, nem azért, mert nő a szerző (esetleg ha nézőpont női, az lehet érdekes). Magunknak teszünk szívességet azzal, ha elolvassuk őket.
Most, hogy vettettünk egy pillantást a Szófa néhány rovatához kötődő női szerzőkre, egy kis kitekintés sem árt, hiszen a női szerzők számos műnemben, műfajban és témában alkotnak, lefedve és kielégítve az olvasók sokszínűség iránti igényét. Nemcsak a női irodalomról esik fájdalmasan kevés szó, de a mesék is sokszor háttérbe szorulnak, vagy legalábbis úgy tűnik, mintha alacsonyabb polcra helyeznénk, holott az irodalom gazdagságának alapvető részét képezi és sokszor különös esztétikai élményt és gondolati mélységeket is nyújt az olvasók (és nem kizárólag a gyermekek) számára, ezt támasztják alá Hacsek Zsófia (akinek nem kevesebbet köszönhetünk, mint a honlapon fellelhető irodalmi folyóiratokat, ugyanis minden hónapban ő tölti fel az összes lapszám összes írását a Szófa oldalára) nőnapi gondolatai is:
Ha mese, akkor gyerek, ha gyerek, akkor komolytalan, ha komolytalan, akkor rá lehet bízni egy nőre is. Mondja a társadalmi konszenzus (nevű ezerfejű sárkány). Én inkább azt mondanám: ha mese, akkor mélység. Igen, az, amelyikbe ijesztő, de egyben magasztos is belenézni. Mert évezredek, akár év-tízezredek lenyomatát viseli magán, hozza magával a követendőt és az elvetendőt is, és neked dobja oda a feladatot: tessék, itt van ennyi meg ennyi verzió, hát a te verziód micsoda? Mert hát nemcsak a történelmi múltba, a földrajzilag távol eső vidékekre, a nyelvek kavalkádjába húznak le a mesék, hanem a saját pszichénk legmélyére is. A belső képek, az első életévek, a legalapvetőbb, talán magunk előtt sem vállalt igényeink világába.
Zalka Csenge Virág életművéről számomra mindig ez a mélység jut eszembe. Merthogy ő nemcsak mesemondó, mesegyűjtő, újramesélő, mesepublikáló, hanem keni-vágja a folklorisztikát, az archeológiát, a szóban, írásban, képben, mozgóképben megkonstruált és továbbadott kultúra minden csínját-bínját. Doktori fokon is.
De nyilván a magyar piac elsősorban nem ezt az oldalát ismeri, hanem a gyönyörű, színes borítós, különleges mesegyűjteményeit. Olvassuk Zalka Csenge Virág könyveit, és olvassunk, mondjunk, csűrjünk-csavarjunk sok mesét. Mert enélkül nem megy. Főleg egy olyan társadalmi konszenzus mellett, amely szerint... na de ezt már úgyis tudod.
Egykori lapszemlézőnk, Bodrogi Csongor sokat merített az ajánlóírás időszakából, illetve természetesen korábbi tanulmányainak köszönhetően is meglehetősen tiszta képe, sőt, pontosan megrajzolt térképe van a kortárs irodalomról, s így a női szerzőkről is, ezúttal három, számára különösen fontos szerzőt ajánl:
A Szófa lapajánlójának (egykori) szerzőjeként volt alkalmam alaposan megismerkedni a kortárs irodalmi folyóiratok anyagával. Ennek alapján (is) bátran állíthatom, hogy a női szerzők írásainak átlag- (vagy legalábbis medián) színvonala semmivel sem marad el a férfi szerzőkéitől. Hadd emeljek most itt ki három nevet, egy igazi ikonét, egy nagyon sokoldalú alkotóét és egy vérbeli novellistáét.
Az igazi ikon Takács Zsuzsa, számos csodás vers költője. Emberi kvalitásairól sok mindent elmond, hogy amikor a Szófa felkérte egy játékra, azonnal kötélnek állt, jóllehet bizonyára van épp elég dolga amúgy is.
Aki nem olvasott még tőle verset, mihamarabb pótolja, élő irodalmunk egyik legnagyobbja.
A sokoldalú szerző Bánki Éva, akit van szerencsém személyesen is jól ismerni. Nemcsak az egyik legkiválóbb mai családregény írója (az Esővárosé), de költő, esszéista, irodalomtudós is, akit aligha lehetne bármilyen szokásos skatulyába gyömöszölni, mert igazi lázadóként azonnal kibeszélne belőle.
A vérbeli novellista Szvoren Edina, aligha túlzás, ha azt állítjuk, a legjobb kortárs magyar novellista.
A szövegei mintha mindig kimondatlanul hagynának valamit, csak a belső izzás és feszülés érezteti, hogy van valami a mélyben, az emberi kapcsolatok mélyén, amiről szokványos szavakkal nem is tudnánk mesélni.
Igazi boszorkánya a prózának, a szó legjobb értelmében. (Mindkét szó legjobb értelmében.)
Állandó előolvasónk, Enesey Diána, akire úgyszintén jelentős hatást gyakorol az ajánlóírás és az ahhoz fűződő felfedezésések, számára a gondolati és az érzelmi mélység az irodalmi élmények két kulcsmozzanata, az ő nőnapi „ajánlója” is a kortárs magyar irodalom három női hangját emeli ki, három költő személyében:
Nem volt egyszerű dolgom, amikor ma reggel azt a feladatot adtam magamnak, hogy ki kell választanom a kortárs magyar irodalom alkotói közül három női szerzőt, akik a legnagyobb hatással vannak rám. Csupán a mostanra heti ajánlóvá sűrűsödő lapszemléknek köszönhetően több tucat csodálatos női szerzőről tudnék írni. Dönteni viszont tudni kell, főleg akkor, ha egzisztencialistának vallja magát az ember (lánya). Végül a költészet terepén maradtam. Szlukovényi Katalin, Izsó Zita és Terék Anna azok a költők, akiknek a versei a szó szoros értelmében átjárják a mindennapjaimat. De miért pont ők?
Szlukovényi Katalin verseiben eredeti módon, sokszor szikár tényszerűségükben jelennek meg a női lét mindennapi megpróbáltatásai, a bizonytalanság és az idő múlása, ami egyszerre szorongató és felszabadító.
Lenyűgöznek a verssorokban költészetté alakuló hétköznapok.
Izsó Zita költészete különleges – vagy hadd mondjam határozottabban: egyedülálló – érzékenységgel szólaltatja meg a traumákat, fedi fel azokat az emberi sorsokat, amelyek látszólag nagyon távol esnek tőlünk, de a versek ráébresztenek: közelebb vannak, mint hinnénk.
Izsó Zita hangot a magánynak is, miközben fürkészi a különféle „magányok” közötti kapcsolódási pontok lehetőségeit.
Terék Anna lírájában pedig az vonz a leginkább, ahogyan a fájdalom (nem ritkán a múlt fájdalma, a sajgó emlékek), a félelem, a szenvedély és sok esetben a remény kontrasztokban kiteljesedő harmóniában egyesül.
Éljenek tehát a nők, olvassuk és becsüljük meg a női szerzőinket is, hiszen rengeteg értéket képviselnek és számos irodalmi kinccsel ajándékoznak meg bennünket.
