Pap Károly életműve kapcsán mi keltette fel az érdeklődését, mi az, ami miatt manapság
érdekes lehet foglalkozni a szövegeivel?


Egy egyetemi szeminárium keretében találkoztam Pap Károly műveivel, és anno azt írtam fel
magamnak, hogy ez a szerző valami olyat tud, mint Nádas Péter, csak évtizedekkel korábban.
Számomra a Pap-életműben a hagyományhoz való kapcsolódásra, a szülők és a szűken vett
közösségünk, messzebbre tekintve pedig a társadalmunk által ránk osztott szerepekre, az
önazonosság mibenlétére történő rákérdezés a legizgalmasabb. Az identitás kapcsán felvetett
problémák rezonálnak a mi korunkéival. Privilégiumnak érzem, hogy olyasmivel
foglalkozhatok, ami saját magam megértéséhez is hozzásegíthet.
Ezzel együtt kutatói szempontból nézve ezek az alkotások forrásértékűek a korszak
zsidóságának életét tekintve, hiszen nyíltan reflektálnak a korabeli, hazai zsidóságot érintő
változásokra – ez pedig egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás a harmincas években. Ez
a reflexió nem merül ki a témaválasztásban, a szerző a prózapoétikai megoldások mentén is
rákérdez saját hagyományaira: ez legerősebben a műfajok újraírásában, az Ószövetség és
Újszövetség szekularizálásában érhető tetten. Sokfelől meg lehet fogni, miben áll egy életmű
modernsége, én ezeket a megoldásokat rendkívül modernnek látom. Éppen ezért sajnálom,
hogy Pap Károly neve szinte teljesen kikerült a kánonból.
Irodalomtörténész, oktat az egyetemen, belülről ismeri a tudományos világot.

 

Irodalomtörténész, oktat az egyetemen, belülről ismeri a tudományos világot. Milyen helyzetben van a szépirodalmi kutatómunka? És mit gondol a nők helyzetéről a honi
tudományos műhelyekben?


Ha pozitívumot szeretnék említeni, akkor azt mondanám, egyre több online adatbázis,
digitális korpusz érhető el, ami jelentősen megkönnyíti a munkánkat: csak a saját példámat
említve, a Pap-életmű recepciójának áttekintése sokkal több időbe telt volna az Arcanum
használata nélkül. Egy kutatás sikeressége azonban számos más tényezőtől is függ, ezek közül
az egyik legfontosabb az anyagi forrás megléte. Az, hogy nincs megfelelő finanszírozás a
szektorunkban, kihat a kutatói munka minőségére és a kutató mentális állapotára (például
hamarabb kiégés közeli állapotba kerülhet).
A válasz második fele talán kevésbé lesz borongós hangvételű. Meglepő tapasztalat
számomra – és már diákként is az volt –, hogy míg a magyarszakon a hallgatók döntő
többsége nő, addig az oktatói karban ez az arány teljesen megfordul (a jelenség – vezetői

körökben több a férfi – egyébként általános). Az utóbbi időben azonban látok ebben némi
változást. A probléma egyébként rendszerszintű, így a változás hosszú folyamat lesz, de a
párbeszéd talán már elindult, lásd például a vitát a nemek megoszlása kapcsán a Magyar
Tudományos Akadémiában.


Szerkesztőként hogy válogat a kéziratok között? Mi az, ami az Apokrif számára egy
kortárs magyar irodalmi szövegben érdekes? Az Apokrif egyetemi lap, van ennek
jelentősége a lap életében? Mennyire tekintik dolguknak például az egyetemista olvasók
és pályakezdő szerzők megszólítását? Sok nyomtatott folyóirat kiadási nehézségekkel
küzd, lehet-e egyfajta mentőöv az internetes megjelenés? Lehet szépirodalmat olvasni
képernyőn?


Az Apokrif szerintem a legdemokratikusabban működő irodalmi folyóiratok egyike. A
szerkesztőség együtt szavaz a beérkezett szövegekről, tehát a prózarovat vezetőjeként nem
egyedül válogatok, hanem minden mű közlését vagy éppen visszautasítását megelőzi egy
beszélgetés a többi szerkesztővel. Többféleképpen gondolkodunk az irodalomról, és azzal,
hogy közösen vitatjuk meg a beérkezett anyagokat, el lehet kerülni azt, hogy az egyéni
preferenciák mentén szerkesszünk. Ebből következik, hogyha megnézi valaki a
lapszámainkat, láthatja, hogy teljesen vegyes a felhozatal, nem a minőség terén, hanem abban
a tekintetben, hogy különböző forrásvidékekről származó írásokat közlünk. Talán kicsit
egyszerűen hangzik, de a mérce az, hogy jó-e az adott szöveg, működik-e, vagy szerkesztés
után működhet-e. Ilyenformán, válaszolva a kérdésre, nincs állandó szempontrendszer arra
nézvést, hogy mitől lesz érdekes az Apokrif számára egy beküldött mű.
Annak ellenére, hogy az Apokrif országos terjesztésű folyóirattá nőtte ki magát, továbbra is
van jelentősége annak, hogy egyetemi lap. A kezdetektől fogva cél a kezdő, egyetemista
szerzők támogatása, a bizalom megszavazása olyan alkotóknak, akik még nem publikáltak
más fórumokon. Nemcsak a szerzők, hanem a szerkesztők esetében is jelen van az
egyetemünkhöz való kötődés. Két ELTE-s hallgató, Nyerges Gábor Ádám (aki jelenleg is a
lap főszerkesztője, én csak helyettesítem ezen a poszton) és Török Sándor Mátyás alapították
a lapot Fráter Zoltán egyetemi docens segítségével, aki sokáig felelős szerkesztőnk és spiritus
rectorunk volt; de a szerkesztők között több doktoranduszt, doktorjelöltet és egyetemi oktatót
is találunk. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy jelenleg a Hallgatói Önkormányzat pályázatai
révén tudjuk biztosítani a lap működését. A magyar irodalmat folyóirat-irodalomnak tartják, részben emiatt is lehet egyfajta hierarchizálás a papíralapú lapok és az internetes portálok között. Számos folyóirat igyekszik
fenntartani a papíralapú működést – még ha ez nehézségekbe is ütközik –, mert ehhez kapcsol
értéket. Ezzel együtt látszik egy olyan tendencia is, hogy egyre több fontos orgánum ismeri
fel, hogy szükséges az online jelenlét (is) az olvasók eléréséhez. Hogy teljesen leváltja-e majd
az online a printet, nehéz megjósolni. Az Apokrifnak szinte a kezdetektől fogva létezik egy
online felülete, az Apokrif Online, ami ugyan közöl a nyomtatott folyóirathoz köthető
tartalmakat, de emellett saját profilja van, nem csak tárhelyként szolgál. Továbbá a Szófával
való együttműködésünk keretében online is olvashatók a lapszámaink, tehát mi nem
zárkózunk el az internetes megjelenéstől (azonban a print megjelenést nem szeretnénk
feladni). Szerintem lehet képernyőn szépirodalmat olvasni, közhelyesen fogalmazva, a rohanó
életmódunk talán ennek kedvez (nem kell könyvtárba/könyvesboltba menni stb.). Viszont
hosszú távon ez az olvasási szokásainkat is megváltoztatja: befolyásolja, hogy milyen
hosszúságú és típusú szövegeket tudnak befogadni a már így szocializálódott generációk.


Mennyiben van, vagy éppen nincs, létjogosultsága az irodalmtörténeten alapuló
irodalomoktatásnak, mind a köz-, mind a felsőoktatásban?


Vannak pro és kontra érvek mindkettő mellett. Szerintem itt szétválasztandó a közoktatás és a
felsőoktatás kérdése. A közoktatásban a kronológiai alapú oktatás mellett szól, hogy a
különböző irodalmi hatásokat, tendenciákat, változásokat talán jobban végig lehet követni
egyfajta kronológiai sorrendben. Azonban nem biztos, hogy pont azok által a „régi” művek
által szeretik meg a gyerekek az olvasást, amelyekkel először találkoznak (sok esetben pont az
ellenkezője történik). A cél pedig ez lenne, nem? A felsőoktatásban némiképp más a helyzet,
ide – remélhetőleg – már olyan hallgatók jönnek, akik szeretnek olvasni, és valamelyest
tudják is elemezni, értelmezni az irodalmi szövegeket. Nyilván itt is némiképp behatárolt a
képzés, hiszen vannak egymásra épülő tárgyak, előfeltételek és ajánlott félévek, de mégis
szabadabban választhat a hallgató.