Megérkezett az Új Forrás legfrissebb, júliusi lapszáma. Ezúttal is igen gazdag anyaggal van dolgunk, de most a lapszám első részére, az indián irodalom alkotásaira fókuszálok a lapszemlében. Nem igazán ismertem eddig az amerikai irodalomnak ezt az arcát, de nagyon izgalmas utazás volt, további keresgélésre buzdított.

 

A lapszám Margaret Noodin versével indul, amelyet Szilágyi Mihály fordításában ismerhetünk meg. A Higgy című, lapszámnyitó vers a közösségiség lírája. A másokkal és a világgal törődő embereket állítja előtérbe. A vers felszólítómódban, talán önfelszólító költeményként is szól, arra biztatva, hogy váljunk hasonlóvá azokhoz, akik „ámulatba” ejtenek a törődésükkel.

 

„Csiszolódj hasonfényűre.

Ismerjetek magatokra a közös víztükörben.”

 

A vers végére az identitás mint központi téma halvány körvonalai is megjelennek, közösségi identitás alakjában, amely az egymásra való odafigyelés mellett az egymásért való kiállást is magában foglalja, ennek pedig felbecsülhetetlen jelentősége van a kultúra megőrzése szempontjából is.

 

Az Üzenet neked címmel megjelent vers címzettje bizonytalan marad a verssorokon keresztül, azonban halványan, sziluettként feltárul benne a közös múlt, a „különböző világok”-ba vetett hit mint a hiedelemvilág egyik eleme, amelynek identitásképző ereje és jelentősége is van. A vers utolsó soraiban metaforikus képekben bontakozik ki a lírai én és a líra címzettjének viszonya:


„Te tagolt partvonal vagy,

és édesvizű tenger vagyok én,

avagy neked megfoghatatlan

csapongó szellem?”

 

Simon J. Ortiz ugyancsak az indián irodalom reneszánszának fontos alakja, író és költő. A Vak átok című versét Gyukics Gábor fordította magyarra. A lírai ént egy autóúton látjuk ebben a versben. Vihar tombol, a lírai én járműve mellett egy dízelmotoros teherautó kanyarogva halad, s ekkor a lírai én száját elhagyja egy káromkodás, holott jól tudja, nincs sok értelme káromkodni egy ilyen szituációban. A szájából kihulló szavak elszállnak, láthatatlanná válnak, ez pedig megnyitja az örökkévalóság perspektíváját is, a láthatatlanná válás, az észrevétlenül eltűnés és a jelentékenység vagy jelentéktelenség kérdése az emberi életet párhuzamba állítja az elillanó szavakkal.

 S

„A szavak elszállnak, láthatatlanul zuhannak

a láthatatlan pont felé, ahol

a préri és az ég találkozik.

Az út ilyen, azokban a másodpercekben,

semmi, csupán a

teremtés vakfehér

oldala. Te is ott vagy valahol,

 

apró, küszködő sejt.

Lehet, hogy érsz valamit, de lehet,

hogy nem érsz semmit.

Az öröklét egy olyan osztott idő,

amelyből a tömeg elhaladása után ki lehet lábalni.”

 

Az átok után végül a lírai én egy imát küld „a viharban Sioux Falls felé tartó / dízel teherautó nyomába”.

 

 

Szűcs Balázs Péter Kézbesítetlen küldemény címmel írt kritikát Tommy Orange Tévelygő csillagok címet viselő regényéről. Ez az írás nem csupán azért érdekes, mert megismerteti az olvasókkal az őslakosok kultúrájának és kulturális örökségek alapvonalait. Ez a regény – és így az erről szóló recenzió is – voltaképpen társadalmi, kulturális és kulturális antropológiai látleletet is a ad, amelynek fókuszában az őslakosok történelmi szerepe, mai társadalmi jelentősége és attitűdje áll. Az is körvonalazódik, hogy miért lett az amerikai őslakos diaszpóra maga a „kézbesítetlen küldemény”.