A múlt héten a nyugati filozófia tradícióihoz és kortárs témáihoz, problémáihoz kötődött a versajánló, most a keleti filozófia felé vesszük az irányt, mégpedig az Új Forrás legfrissebb lapszámával.
Rabindranath Tagore indiai költőt aligha kell bemutatni, Villányi G. András frissen publikált fordításai viszont még közelebb hozzák az olvasóközönséghez a szerzőt és gondolkodót. Két verset emelek most ki, mindkettő szorosan az „Én” tematikájához kapcsolódik, identitáskérdéseket hoz felszínre, de metafizikai mélységekbe is alámerül. Az Én című költeményben a lírai én saját énjét fürkészi, pontosabban azt a folyamatot, amelyen keresztül megtalálta azt az átfogó Ént, „ki mindenüvé elér”. Kezdetben úgy vélte, az énje őbelé láncolva van, már mindig is hozzá tartozik, elszakíthatatlanul, megmásíthatatlanul, eleinte csak ezt a véges ént ismerte fel magában:
„Hittem, belém láncolták,
nevetésbe fűzték és könnybe,
munkámba, játékomba.
Elhittem, ő az énem,
ki halállal ér majd véget.”
Azonban a gyönyör és a megélt szerelem megkérdőjelezték ennek az énnek a primátusát, kérdésessé tették azt, hogy valóban fogékony lehet-e egy véges én olyan földöntúlinak tetsző élményekre, mint amilyen a szerelem átélése. A lírai ént ezek a kérdések indították további keresésre, mígnem magán túl rálelt arra az énre, aki befogadója lehet a legnagyobb gyönyöröknek és a legmélyebb megéléseknek is. Igaz, némi áldozattal jár ez a megtalálás, jelesül a véges én elvesztésével:
„Ezt az „én”-t magamon túl leltem
partján egy tündöklő tengernek.
Innét tudom,
korlátaim közt nem lehet ő fogoly.
Önmagam elvesztve találok rá
túl téren és időn.”
Ám a véges énre is újból rálel az, aki megtalálta ezt a végtelen, mindenütt jelen lenni képes ént (vagy nevezzük inkább „Én”-nek?), hiszen benne, ebben a „Legfelső Egész”-ként értett énben talál magára az ember:
„Ülök és tűnődöm:
viselve annyi formát, annyi nevet,
küszöbét átléptem
számtalan születésnek, halálnak.
A Legfelső Egész, a magában teljes,
ki átölel múltat s jelent
benn lakozik az Emberben.
Benne találom önmagam –
ő az „én”, ki mindenüvé elér.”
A Messziről című Tagore-költeményben, amely ugyancsak Villányi G. András fordításában jelent meg, szintén a felszíni, a hétköznapi felfogásban szereplő véges én és a valódi, maradandó Én kontrasztja bontakozik ki. A véges én csupán sodródik, ide-oda lökdösik a végesség hullámai, az idő és a gyötrelmek sebeket ejtenek rajta. a lírai én a messzeségből kémleli a felszíni ént, a távolságot pedig az idézi elő, hogy saját magától távolítja el ezt a sodródó, sebezhető ént. Jóllehet a valódi, háborítatlan Én is távolinak tűnik, mégis vigaszt nyújt.
„Ez az ››Én‹‹ nem való magam;
Háborítatlanság a mélyem
Holtak folyamán nem sodródik.
Szabad; epedés híján
A béke maga, fénnyel teli –
Őt kémlelem a messziségből.”
Halmosi Sándor versei is a keleti gondolkodás nyomvonalain haladnak, a Már két hete című vers egy szerelmi történet aktuális fázisától indul: a lírai én már két hete nem beszélt azzal, akit szeret. Bár a szerelem perspektívájából szemlélve rettentő hosszúnak tűnhet a két hét mosolyszünet (vagyis beszédszünet), a lírai én ezt az időtartamot „a buddhák több százezerszer / milliószor milliárdszor miriád kalpájához” hasonlítja. A kalp önmagában is mérhetetlenül hosszú időt jelent, az univerzum élettartamának feleltethető meg, a sokszorosítása pedig csak erősíti a végtelenség érzését az olvasóban. Az örökkévalóság mérhetetlen jelentősége és a végesség jelentéktelensége adja a vers kontrasztját, a véges dolgok relatívvá válnak, a vágyak is semmivé alakulnak a „Legszabadabb” szemszögéből, az örökkévalóság nézőpontjából. Azonban ez a semmi még nem jelenti a teljes értékvesztést, a végességben is megjelenik a kalpa, szóköz formájában, a kimondhatatlanság tényleges alakot sosem öltő, mégis felismerhető alakjában:
„az énsemmim is és egy kis fény, ami felfedett
jobb válladra hull, és akárhányszor is keresnéd
fel a Legszabadabb A Világon Tathágatát,
azt a kis, olykedves semmit keresnéd folyton
a túláradó bölcsességben, pedig az ént ki sem
lenne szabad ejteni, és nem is teszi a szó,
az érintés, a rádgondolás, hanem hát ez a kurta,
néhány ezer kalpás szóköz a versben, amit nem
én írok, mert nincs én, nem te olvasod, mert
nincs te, és amiről még a Legszabadabb sem tud”
