Mintha civil tévedt volna a színpadra. A sötét térben, melyben mindössze három tárgy: egy kerek és egy szögletes íróasztal, valamint egy festőállványra helyezett Rorschach-tintafoltteszt világlik fel, a felerősödő kúpfényben egy fiatal nő ül, jellegtelen öltözékben. Ahogy ül, az arca, fojtott idegességtől meg-megremegő hangja érezteti a nézővel: kellemetlen helyzetben érzi magát, feszélyezett. Ami egy színdarab szereplőjétől meglehetősen szokatlan: bemutatkozik. „Üdvözlöm önöket. Kozmutza Flóra vagyok.” Ebben az alig pár másodpercnyi, szándékosan „unprofesszionálisra” vett jelenetrésszel már meg is ragadja a darab saját címszereplője karakterének lényegét: Flóra, a „nagy költők múzsája”, valójában egy „civil” a művészi térben, egy minden feltűnést és legendásítást kerülni kívánó ember, aki akarata ellenére került a magyar irodalom reflektorfényébe.
Kiváló érzékkel ismerte fel Sipos László Márk, a szövegkönyv szerkesztője, egyben a darab rendezője és József Attilája, hogy Kozmutza Flóra, pontosabban Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól című emlékirata izgalmas dramaturgiai lehetőségeket hordoz magában. Egy jelenetekbe ki-be lépkedő, jelenetekből időnként kibeszélő narrátor (Flóra - Mari Dorottya) figuráját, egy, a fősodrában már-már levélregénnyé váló szöveg színpadra való adaptálásának kiaknázandó lehetőségeit. A színpadon Flóra mellett két figura: József Attila (Sipos László Márk) és a több karaktert, de leghangsúlyosabban Illyés Gyulát megformáló Domokos Zsolt. Jelenlétük állandó, a világítástechnikai megoldások azonban időnként eltüntetik őket.
A magyar irodalomtörténet híres szerelmi háromszögét már sokszor, sokféleképpen és sokféle szándékkal jelenítették meg színpadon vagy filmvásznon. Alázatos és egyben bátor megoldásnak tartom Sipos László Márk részéről, hogy a szövegkönyv alapjául Kozmutza Flóra visszaemlékezését választotta, a színpadi szöveget mértéket ismerő kihagyásokkal és betoldásokkal alkotta meg. Alázatosnak, amiért nem saját nézőponttal rukkolt elő, görcsösen megérteni és értelmezni akarva a történetet, hanem a tanúkat szólaltatja meg. Bátornak, amiért bízott a színház erejében, abban, hogy egy erős előadás az értelmezés munkáját nagyvonalúan a befogadónak ajándékozhatja. Hiába ugyanis, hogy a főszereplő Flóra, hogy a történet az ő emlékezetének vezetésével bomlik ki: a levelei és versei révén megidézett József Attila túlnövekszik az elmeséltségen, főszereplővé válik, ahogyan a ritkábban megszólaló Illyés Gyula is a maga igazsága felől lesz megismerhető (a darab Illyés vonatkozó verseiből és visszaemlékezéseiből is idéz).
A történet nagy vonalakban talán mindenki számára ismert. Kozmutza Flóra 1937 februárjában, a költő halálának évében ismerkedik meg József Attilával. József Attila a tartózkodó nőt addig ostromolja szerelmével és házassági szándékával, hogy a nő elhatározza, hozzászoktatja szívét a költő terveihez. A szándékból azonban sosem lesz valóság, először Flóra súlyos betegsége, majd József Attila tébolya és végül öngyilkossága emészti fel az amúgy is gyenge lábakon álló, közös jövőt vizionáló terveket. Illyés Gyula, aki pár hónappal korábban „látta meg” Flórát, s akinek első házassága éppen válságba sodródik (majd válással végződik), fel-felbukkanó, de állandóan visszafojtott vonzalomként van mindeközben jelen Flóra életében. Eközben azt látjuk, Flóra és József Attila között heroikus küzdelem folyik a szerelemért, holott az egyikük a szívével, a másikuk az eszével tudja, pontosan tudja, hogy a másik fél iránta való szerelme nem valódi. Hiszen a szerelem olyan bizonyosság, amit semmiféle módon nem lehet sem magunkból, sem másból előcsikarni. (Sem pedig elfojtani.) A kérdés már csak az, nemes cselekedet-e vagy pedig (ön)csalás, ha mégis legalább megpróbáljuk.
De a tanulságkeresés helyett térjünk rá a színészi teljesítményekre. Üdítő élmény mindhárom színész természetes, teatralitást nélkülöző játéka, a versek is olyan sallangtalanul, őszintén szólalnak meg, mint az élőbeszéd. Ez nagy erény. Mari Dorottya (Flóra) kiválóan tartja az arányt a narrátori (kívülálló, „civil”) és főszereplői szerepkör ötvözetében. Szerepmegformálása reális, az általa megformált már-már elviselhetetlenül fegyelmezett karakter egy pillanatra sem hajlik el a „legendás múzsa” vagy egyéb közhelyek irányába. Domokos Zsolt játéka magával ragadó, könnyed, az ő jelenléte képvisel némi humort a darabban. Hol Illyés Gyulaként, hol Ignotus Pálként, hol a költő pszichiátereként „ölt alakot”, ami zavaró is lehetne, ha játékával nem különítené el élesen, időnként (jólesően) komikusi harsánysággal a karaktereket. Ami pedig Sipos László Márkot illeti, régen láthattunk ennyire szerethető József Attilát, talán legutoljára a ’89-es Eszmélet című négyrészes tévésorozatban, a fiatal Röhrig Géza alakításában. Sipos László Márknak annyiban van nehezebb dolga, hogy nagyobb ívet játszik, a beteg költőt is meg kell formálnia. Még nem tudtam eldönteni, erénye vagy hibája az alakításnak, hogy a megtébolyult, Flórát fojtogató József Attila sem igazán ijesztő. Sipos László Márk nem azonnal hengereli le a nézőt, a karaktere finoman, jelenetről jelenetre bomlik ki, válik egyre emberibbé, megejtően szeretetre méltóvá. Abban a jelenetben, amiben a két rivális költő a szanatóriumban, utoljára találkozik, Sipos alakítása egészen katartikus.
Nem mehetünk el szó nélkül a színpadi látvány és a zene mellett sem (látványtervező: Ferenczi Zsófia, zeneszerző: Bánki Mihály). Az a capella zenei aláfestés, a minimalista jelmezek, díszletek és kellékek nem terelik el egy pillanatra sem a figyelmet az erős emberi, színészi jelenlétről. Számos nagyszerű megoldást itt nem említve ki kell emelnem a létra csodálatos metamorfózisát az utolsó jelenetben, melyben középre állítva két szára a párhuzamosan futó sínpárok perspektivikusan összetartó egyeneseit, a létra fokai a talpfákat láttatják egyszer csak a szemünk előtt.
Ez nem egyszerűen letisztultság, ez tiszta költészet, a látványvilágban is.
Készült az eSzinház és a Szófa Irodalmi Portál együttműködésében, a fesztiválról az alábbi linken tudtok tájékozódni.
