In the Pantomime season I never fell flat,

And I once understudied Dick Whittington's Cat.

 

Ti tudjátok, ki az a Dick Whittington? Én még akkor sem tudtam, amikor 2009-ben megnyertem a középiskolámban rendezett angol nyelvű szavalóversenyt, pedig ki is mondtam a nevét. T. S. Eliot versét, a Gus the Theatre Cat címűt kiáltottam ki aznap a világba; igazi hattyúdal volt ez, egy visszavonult gyerekszínész utolsó nagy dobása, aki eddigre már évek óta nem volt színész, és csak pár hét választotta el attól, hogy többé gyerek se legyen. Csoda, hogy a mai napig édesbús emlék számomra ez az Eliot-szöveg? Na, ebben szerepel többek között a fenti két sor, amelyek Weöres Sándor fordításában így hangzanak:

 

Pantomimban se maradtam hoppon,

Voltam macskád, ó, Dick Whittington!

 

Akkoriban egyáltalán nem zavart, hogy a szöveg brit kulturális referenciáit nem tudom mihez kötni. Sőt, ez még adott is neki valami plusz misztériumot. Egy ismeretlen világ ismeretlen neveit és szavait mondtam ki, de közben csupa magyar darab, szerep, színházi élmény járt a fejemben. Így hát a pantomime szóra se kaptam fel a fejem, hiszen a mi iskolánkban is volt pantomimcsoport, a drámatanárnő szervezte, akinek a mozgásszínház volt a specialitása. Hát nyilván valami ilyesmire gondolt Eliot is. De tény, hogy azon már tizennyolc évesen is elgondolkodtam, mi lehet az a pantomime season. Aztán arra jutottam, hogy nem tudom, de nem is fontos.

 

Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni az Egyesült Királyságban fogok élni, és ez a távoli, enigmatikus világ a mindennapi betevőm lesz.

 

Én fotóztam, nem a színházasok.

 

Egyébként a pantomime annyira őrült műfaj, hogy békaember is simán lehetett volna benne, de oké, az pont nem volt. Patkányember viszont igen: szegény srácot az első sorból hívták fel a színészek a színpadra, hogy együtt marháskodjon velük, de ahhoz képest jól bírta a gyűrődést. És volt rengeteg csillogó szemű kisgyerek, akiket a szüleik azzal az előre megfontolt céllal ültettek a közönség soraiba, hogy egy extravagáns transzvesztitát nézzenek, meg azt, ahogy a férfinak öltözött nő a szerepe szerint beleszeret a nőnek öltözött nőbe. Közben elhangzott pár fingós poén, aktuálpolitikai utalás, és két színész, a Komikus meg a Dáma, jól összekente tejszínhabbal egymást, illetve a közönségből felhívott srácot is, bár őt azért előzőleg beleburkolták valami esőkabátszerű anyagba. (Lefóliázták, haha.)

 

Úristen, mi ez.

 

Na ez a brit pantomime. A világ egyetlen szeglete, ahol ez a szó nem mozgásszínházat jelent, hanem középkori vásári komédiát, a commedia dell’arte és a farce közeli rokonát. Ennél hitelesebben semmi sem őrzi annak az időnek az emlékét, amikor a karnevál novemberben kezdődött, a karácsony meg egy őrületesen nagy buli volt, ahol minden a feje tetejére állt, mindenki lehetett önmaga ellentéte, és mindent ki lehetett hozni a sötétből a fényre. Merthogy a pantomime season az maga a karácsonyi időszak. És ki tudja, hogyan, a britek ezt az egészet átmentették a középkorból napjainkig.

 

Coventry központi színháza, a Belgrade jó pár pantomime-ot tart a repertoárján, és amióta itt lakom, hol ezt, hol azt tűzik műsorukra karácsony körül. Van saját verziójuk az Égigérő paszulyból, a Csipkerózsikából, a Hamupipőkéből, a Szépség és a szörnyetegből, és még ki tudja, hány hasonló tündérmeséből, ugyanis a műfaj egyik sajátossága, hogy valami nagyon széles körben ismert alapműre épül. Dick Whittington pont kivétel, hiszen ez nem tündérmese, és maga az alaptörténet nem is lenne ismert, ha éppen a pantomime műfaja nem tette volna halhatatlanná. Sikerült tehát, idén először, véletlenül pont a legpantomime-abb pantomime-ra beülnöm.

 

Richard Whittington tényleg létezett, London polgármestere volt a késő középkorban, és valamiért a halála után sok évvel népmesehős lett belőle. Azt kötik a nevéhez, hogy a Londonba érkezése idején teljesen ellehetetlenítették az életet a patkányok, neki viszont volt egy macskája, így hivatásos patkányirtóként megcsinálta a szerencséjét, meggazdagodott és még politikai hatalomhoz is jutott. Ennek valószínűleg semmi történelmi alapja nincs, de olyan jó kis helyi legenda, és annyira jól passzol a középkori vásári komédia műfajához, hogy a kettő egyesülése valahol törvényszerű volt.

 

A színházasok fotózták, nem én.

 

Ennyit a történetről. De hogyan jelenik ez meg a színpadon? Bármilyen hihetetlen, ennek a bohókás, komolytalan műfajnak a lehető legkomolyabban vett és a végsőkig tisztelt szabályai vannak. A díszlet színpompás, őrült, túlburjánzó, de ami mindig ugyanolyan benne, hogy a színpad nézők felőli bal oldala a “jó” színtere (tehát csupa szemet gyönyörködtető dolog van odafestve), a jobb pedig a “gonoszé” (ez meg sötét, baljós és gusztustalan). Tehát a “Jó”, aki általában tündér, dzsinn vagy hasonló csodalény, mindig balról jön, a mese “Főgonosz” karaktere pedig mindig jobbról. Utóbbi esetben a közönség mindig hangos búúúúzásba kezd, ami szintén pantomime-alapszabály. Ez a megszemélyesített Jó és Gonosz (e darabban a London harangjait megszólaltató Jótündér és a világuralomra törő Patkánykirály) pedig egy rakás további típusszereplő által vívja a maga örök harcát.

 

A kalandok főhőse a Fiú karakter (itt ez maga a címszerep volt, Dick Whittington), akit, ez is fontos szabály, mindig egy férfiruhát viselő fiatal nőnek kell játszania. Ez a Fiú minden esetben beleszeret egy Lányba (itt Alice Fitzwarren, érdekes módon a valós Whittington feleségét tényleg így hívták), aki viszont női ruhát visel és sztereotipikusan passzív. A Lány apja a Patriarcha (itt Fitzwarren városatya és céhmester), aki jellemzően valami gazdag ember vagy uralkodó, és akinek sokszor az a szerepe, hogy akadályokat gördítsen a szerelmesek elé.

 

Mindig van egy Komikus is, aki amellett, hogy a cselekményben is kap ilyen-olyan szerepet, leginkább mégiscsak a közönséget nevetteti, kiabáltatja, tapsoltatja, bevonja a történetbe. A szerintem legzseniálisabb karakter pedig egyértelműen a Dáma, aki az a bizonyos középkorú transzvesztita férfi, fantasztikusan kreatív, színes, izgalmas ruhakölteményekben és sminkekkel. A Dáma és a Komikus duója a pantomime igazi fénypontja, és ennek is megvannak a maga kötelező elemei, úgymint a tortás jelenet, a közönség énekeltetése, vagy amikor be kell kiabálnunk, hogy OTT VAN MÖGÖTTED!, vagy az, hogy a darab vége felé felhívnak néhány gyereket a színpadra, és velük is elbolondoznak, énekelnek, táncolnak egy kicsit.

 

 

A színházasok fotózták, nem én.

 

Hát hanyatlik ez a nyugat, mit ne mondjak. Már vagy egy évezrede hanyatlik. A középkor óta nézik a gyerekek a nőnek öltözött férfit meg a férfinak öltözött nőt. Karácsonykor. Hát micsoda rettenetes, iszonyatos, szentségtörő dolog ez?!

 

Mindenesetre én könnyesre röhögtem magam.