Van a BBC-nek egy éves irodalmi fesztiválja, a Contains Strong Language. Ez számomra azt jelenti, hogy ilyenkor igazán érdemes a város legnagyobb színháza, a Belgrade környékén lófrálnom, hátha összetalálkozom valamelyik költő, színész, képzőművész ismerősömmel. Ezúttal G. lett a szerencsés, aki ráadásul már el is költözött a városból, csak a fesztivál miatt jött vissza pár napra. Bejártuk a színház mindenféle titokzatos zugát, beszereztem pár verseskötetet (az egyiket, mit ad Isten, pont maga G. írta), jól kitárgyaltunk mindent, ami számít - és természetesen kifaggattam G.-t, hogy szerinte mire érdemes elmenni a rengeteg program közül.


A versek patikáját ki ne hagyd, mondta. Itt lesz a színházban holnap délután.


Így hát másnap visszatértem a tett helyszínére, megittam egy kávét a színház büféjében, Weöres Sándor Psychéjét olvastam, és próbáltam elképzelni, hogy mi a túró lehet ez a versek patikája. Lázár Ervin szólalt meg a fejemben. “Fölkopott az álla szegény csodapatikusnak, írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában-bánatában elbujdosott…” Mire idáig jutottam, elfogyott a kávé. Elpakoltam Psychét (a hátizsákba) és Lázár Ervint (a fejbéli archívumomba), feltrappoltam a lépcsőn, és az emeletre érve azonnal megláttam a versek patikáját.


Tátva maradt a szám, de komolyan. Mintha a bécsi Sigmund Freud Múzeum egyik szobáját transzportálta volna ide valaki. A fotelt, a tizenkilencedik századi irattartót, a szövött szőnyegeket és főleg a szófát - igen, A Szófát! - paraván takarta el a kíváncsiskodó tekintetek elől, sőt, a nagyon értetlenek kedvéért még azt is kiírták rá: RENDELŐ.


Tessék csak jönni, mosolygott rám a fehér köpenyes nő. Mondja el, mi a panasza, és én felírok rá valamit.

 


És tényleg ez történt. Felfeküdtem A Szófára, ő leült a fotelba, és olyan kérdéseket tett fel, amelyek egy igazi pszichoanalitikusnak is becsületére váltak volna. Bármit feleltem, szorgalmasan jegyzetelt a papírjára. Belőlem pedig dőlt a szó, ami általában nem nagy meglepetés, de ez a helyzet mégis olyan különös volt. Egyrészt öt perce láttam meg ezt a nőt, és máris többet tudott meg rólam, mint jó páran azok közül, akik évek óta ismernek. Másrészt az összes válaszom valahogy oda futott ki, hogy erről is írtam novellát, arról is írtam verset, amarról is olvastam egy könyvet… Kiderült, hogy mindketten szeretjük Kamila Shamsie-t, innen már csak egy lépés volt, hogy kiderüljön, mindketten félvérek vagyunk, nahát, pedig ki gondolná ilyen világos hajjal, hogy kik voltak az őseink. Aztán jöttek az anyáink, meg az anyáink anyái, a lap már majdnem betelt, és ekkor a nő rákérdezett, hogy milyennek képzelem el az öregkoromat.


Na, ettől aztán torkomon akadtak a betűk, elszállt minden leírt és elolvasott sor, köddé vált az összes ezerszer elmesélt családi történet a múltból. A jövőm annyira képszerűen tárult elém, hogy akadozott a nyelvem, amikor szavakká próbáltam formálni. Pasztellszínek, kandalló, házi könyvtár, puha macskák, hulló őszi falevelek és egy egész csapat ember, akik ki-be járnak, merthogy az én otthonom közösségi központ lesz, ahol éjjel-nappal tea fő, és nagy tervek, nagy művek születnek.


Arra eszméltem, hogy a nő befejezte az írást és már az irattartóban kotorászik. Megírta a receptet, átnyújtotta nekem. Mindig pörögsz, rohansz, csinálsz valamit, csóválta a fejét, úgyhogy tessék, felírtam neked pár nyugtató verset. A lap alján a kézírásával még ezt olvashattam: “teával, süteménnyel vedd be őket, és ülj odakint, fülelj, hallasz-e egy új hangot”.


Mint egy alvajáró, úgy huppantam le a rendelő melletti asztalhoz, ahol már ült egy idegen férfi. Közben megint befutott G., ezúttal egy költőnővel, aki rögtön utánam sorra került mint páciens, G. pedig odaült mellénk. Mi a fene, nézett rám az idegen, három verset kaptál? Annyit csak azok kapnak, akikkel nagy a baj! Ijedten néztem rá, ez most komoly? Erre elnevette magát: dehogyis, csak vicceltem.


Egyébként ő maga is azt hitte először, hogy viccel a felesége, amikor egyik nap azzal állított haza, hogy olyan patikát fog nyitni, ahol kemikáliák helyett versekkel szolgálnak. Naná, hogy le akarta beszélni, ahogy a többi rokon is. Ilyen még sose volt, győzködte őket Deborah, alias a fehér köpenyes nő. Talán nem véletlenül, húzta a száját Jim, a férj. De végül beadta a derekát, és elindult a vállalkozás. A csodapatika éppen oda került, ahová való: egy Bishop’s Castle nevű apró falucska mesébe illő főutcájára, Shropshire megyében. Ezek a nevek! Az öregkoromra vonatkozó kérdés párdarabjai. Mélán mosolyogtam magam elé, miközben Jim és G. barátom az irodalmi ügyes-bajos dolgaikat tárgyalták ki - és így tudtam meg, hogy Jim amúgy egyetemi professzor, a kreatív írás oktatója a Keele-i Egyetemen. Olyan, akinél nem disszertációt adnak le államvizsga előtt a PhD-hallgatók, hanem regényszöveget. (Nabasszus, hogy ilyen is van…)


Amikor pedig nem oktat, vizsgáztat vagy szöveget elemez, akkor Deborahnak segít a patikában. A konzultáció és a receptre felírt versek szolgáltatása ugyanis csak egy dolog: tartanak még gyógyszeresüvegekben tárolt, igazi kapszulákba rejtett verseket is. (Jó nehéz őket összetekerni, dohogta maga elé Jim a színházi asztalnál, de azért csillogott a szeme, amikor jött két fiatal, vettek tőle egy-egy ilyen tablettát, és lelkesen kibontogatták a verseiket.) Meg persze rengeteg apróságot is árulnak, írószert, kitűzőt, képeslapot, jegyzettömböcskét. Sőt, valahonnan szereztek egy járgányt is, amely fénykorában igazi mentőautó volt, és néha a nyakukba veszik vele az országot, hogy ott segítsenek spontán a versekkel, ahová éppen jutnak.


Azt hiszem, igazuk van. Tele a világ olyan emberekkel, akik nem is tudják, mekkora szükségük lenne egy jó pillanatban kezükbe nyomott költeményre.


Úgyhogy ha eljutsz Közép-Angliába, mindenképpen keresd fel te is Deborah Alma és Jim Sheard verses patikáját. Az se baj, ha nem tudsz angolul, biztos vagyok benne, hogy szavak nélkül is megértenek majd.


Én meg azóta mindig fülelek egy kicsit a parkok füvén, a kertek alatt, az időközben igazán ősziessé vált fák között. Hátha meghallok egy új hangot.