Talán nincs olyan ember, akiben ne merülne fel élete során legalább egyszer, de inkább többször: „Mikortól nevezhetem magam […]-nak?” Vannak, akik arra esküdnek, hogy a papír teszi az embert, így tehát ha nincs az adott területen okleveled, bizonyítványod, diplomád vagy akármilyen más plecsnid, akkor nincs jogod […]-nak nevezni magadat. Mások ennél megengedőbbek, és azt vallják, hogy a sok év tapasztalat vagy a mindent elsöprő nyers tehetség akkor is számít, ha az illetőnek sosem volt része az adott területen semmilyen formális oktatásban. Hiszen ha valaki jó abban, amit csinál, akkor hadd nevezze már magát […]-nak. Na igen, feleli a harmadik hang, de keres vele pénzt? Mert ha nem, akkor ha fejre áll, akkor sem lesz profi […], hiszen a […]-ság nem a szakmája.
És persze van az a kifejezetten radikális vélemény, melynek képviselői azt vallják, hogy életed minden pillanatában az vagy, amit akkor éppen csinálsz. Én most például író vagyok, mert éppen ennek a Táltosfognak a szövegét pötyögöm be a gépbe. De pár órája még énekes voltam, mert ma este énekelt a kórusunk. Ha elültetek pár virágot, akkor kertész vagyok, ha elmegyek sportolni, akkor sportoló. Erre persze joggal hördül fel egy csomó ember, hogy hol vagyok én sportoló egy Egerszegi Krisztinához képest, aki tizenévesen érmeket nyert, vagy énekes egy Miklósa Erikához képest, akinek csodálatos, képzett hangja van?! És persze nekik is igazuk van, hiszen attól még, hogy bizonyos tevékenységeket rendszeresen végzek, nem lesz mindegyik az identitásom alapja. Sok minden van, amit szeretek ugyan csinálni, de nem vagyok benne különösen jó, és/vagy nem tudok rá elegendő időt szánni, és/vagy sosem tanították meg a szakmai fogásait, és/vagy (az előzőektől nem függetlenül) sose jutna eszembe, hogy éppen ezzel akarjak pénzt keresni.
Joggal hihetnéd azt, kedves Olvasó, hogy a harmincas éveimnek lassacskán a derekára hágva már nem érnek ilyen téren meglepetések. Merthogy nem is olyan régen még én is ezt hittem. Tudtam, mi tesz igazán boldoggá (az írás és a kutatás), és valami hihetetlen szerencse folytán úgy is alakult az életem, hogy velük tölthetem a legtöbb időt, belőlük lettek a fő-fő tevékenységeim, az alapjaim, a sikereim. Partra szállhatnék, levonhatnám vitorlám…
…De hát nem úgy megy az. Merthogy ez a 2025-ös év valami olyasmit hozott, ami miatt most már komolyan meg kellett kérdeznem magam: „Mikortól nevezhetem magam […]-nak?”
Mostanában a munkanapjaim jelentős részét azzal töltöm, hogy átszerkesztem a disszertációm azon részeit, amelyeket már egyszer megírtam, csak hát az első verzió nem lett még annyira jó. A konzulenseim kicsit félve közölték velem ezt nemrég, hiszen tíz emberből kilenc valószínűleg idegösszeroppanást kap, ha megtudja, hogy a megírt szövegével kell tovább dolgoznia. Hiszen azért került oda az a mondat, mert annak ott van a helye. Mi az, hogy bővítsem ki, daraboljam fel, tegyem át múlt időbe, aztán helyezzem át a másik fejezet végére, ezt az egész szakaszt meg dobjam ki?! Meg is lepődtek, amikor én csak annyit mondtam a kritikáik hallatán, hogy semmi gond, hiszen tudom én, hogy a szövegekkel pont így kell bánni. Átírni valamit kegyetlenül nagy munka, óránként olvad le tőle az ember agya, és kérdőjelezi meg a saját gondolkodását, akár még a józan eszét is; de pont ezért sokkal izgalmasabb, nagyobb kihívás, mint csak simán írni, és a végeredmény nemcsak magasabb minőség, de érzelmileg is sokkal többet ad. Hiszen ez az a verzió, amelyikben már tényleg benne van a vér, a verejték, a könnyek. Meg az a rengeteg (valós és virtuális) tinta.
Mindezek után a leolvadt agyamat megpihentetem egy kicsit, majd ülök is vissza a géphez, mert vár az irodalmi szerkesztés. Véletlenül úgy alakult, hogy négy idén megjelenő könyv impresszumában is az én nevem szerepel majd a szerkesztő titulusa mellett. A Buda & Pest című tizenhat szerzős regénynek annak idején olvasószerkesztője voltam, de a nagy sikerre való tekintettel írunk hozzá egy előzményregényt is. Ennek a szerkesztését Soós Tibor ezúttal nem vállalta, mert ő az ókori Egyiptomban játszódó kalandregény-trilógiájának befejező kötetén dolgozik éppen – amelyről már tavaly megbeszéltük, hogy ha meglesz, én leszek a szerkesztője. Így viszont a Buda & Pest előzményregényt ezúttal nemcsak írom, hanem szerkesztem is. Ezzel párhuzamosan három ismeretterjesztő barátnőm, Fodor Marcsi, Budai Lotti és Zubor Rozi is belekezdett egy közös könyvbe, és hogy ki ne maradjak a buliból, engem kértek fel szerkesztőnek – és akkor már Lotti hozzácsapta az önálló kötetének kéziratát is, mert miért ne. Hát így jött össze ez a négy szerkesztendő könyv.
Ebből van, amit már megcsináltam, van, ami még nagy erőkkel (és időkkel) zajlik, és van, ami majd még jönni fog – de egy biztos: mások szövegeivel molyolni legalább olyan izgalmas kihívás a számomra, mint a sajátommal. Éjjel-nappal pörög az agyam, válaszokat keres a felmerülő kérdésekre, kihívásokra, hogy erősebbek legyenek az érvek, izgalmasabbak a cselekményszálak, hitelesebb a nyelvi regiszter, logikusabb a felépítés… Márpedig ha mindez ekkora teret hasít ki most éppen az életemből, akkor azt hiszem, kimondhatom, hogy szerkesztő vagyok. Nem feltétlenül „profi” szerkesztő, hiszen sosem tanultam a szakma fogásait, nem ez a fő foglalkozásom, és idegent eleve nem is vállalnék, csak barátokat.
De mindenképpen szenvedélyes szerkesztő. És azt hiszem, ez annyira látszik és érződik, hogy talán még a legszigorúbb ítélkezők sem vitathatják.
