Annyi jó városregény van! A Szófa olvasói jól ismerhetik már például Bánki Éva Velence-regényét, Péntek Orsolya Pécs-regényét és N. Tóth Anikó Selmecbánya-regényét. Az a Steven Saylor pedig, aki nemrég történelmi krimisorozata kapcsán szerepelt itt a Táltosfog rovatban, egy monumentális Róma-trilógia szerzője is. A Róma, a Birodalom és a Dominus egyszerre városregény és családregény, akárcsak Edward Rutherfurd féltégla-méretű könyvei: Sarum, London, New York, Párizs… Egy magyar író, Kapa Mátyás pedig már négy történelmi regényt írt magyar városokról: Kőszegről, Ceglédről, Balassagyarmatról és a középkori Budáról.

 

Nem véletlen, hogy éppen az ő fejében fordult meg először a gondolat még 2022 végén, milyen lehetne egy igazán nagy, átfogó Budapest-regény. Olyan, amely a középkortól egészen napjainkig venné végig a város történetének sorsfordító időszakait, és amelyben Buda, Pest, Óbuda, és ha a cselekmény úgy hozza, egy-egy korabeli peremkerület is képviseltetné magát. Az apropót a 150 éves évforduló adta, az ötlet pedig, amelyet Kapa Mátyás a Történelmiregény-írók Társaságában dobott be, elsőre szédítő volt: osszuk fel a munkát egymás között, és írjuk meg szűk egy év alatt közösen a regényt.

 

Sokan jelentkeztünk, lecsaptunk egy-egy korszakra, aztán a tervezés korai fázisában elhangzott az a szó, amellyel az én kis kezdeti lelkesedésem hirtelen mindent elsöprő fanatizmussá duzzadt: legyen családregény! És valóban, egy év eleji megbeszélésen kidolgoztuk magát a családtörténetet, felépítettük a regény ívét, és megbeszéltük, mi az a néhány motívum, amelyeknek így vagy úgy, de mindannyiunk részében szerepelnie kell. Már maga a tervezés is hihetetlenül izgalmas folyamat volt: szinopszisokat írtunk és újraírtunk, egy-egy korszak menet közben gazdát cserélt, név- és cselekményötletek vetődtek fel és véreztek el. Volt, hogy estéken, aztán éjszakákon át ötleteltünk és vitatkoztunk, és ha aludni mentem, még mindig ezen pörgött az agyam, aztán beszivárgott az álmaimba, majd szép lassan az egész mindennapi életembe is ez a készülő regény…

 

…Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ez milyen kőkemény önismereti munka is lesz.

 

Tizenhatan dolgoztunk együtt valamin, ami egy idő után mindannyiunk szívügye lett, és mindenkinek volt legalább egy olyan ötlete, amelynek védelmében kész lett volna mind a másik tizenöttel szembeszállni. Ráadásul tizenhat nagyon különböző emberről van szó, eltérő életkorokról, habitusokról, hátterekről, és talán ami a legfontosabb: világnézetekről. Igen, abban a bizonyos értelemben is. Kettészakadt ország? Ugyan már. Ha kellett, az ikszet teljesen máshová húzó szerzőtársakkal öt percen belül sértettük vérig egymást, majd borultunk virtuálisan egymás nyakába: “szeretlek!”, “én is!”. Summa summarum, tizenhat igazán különböző kis univerzum kapcsolódott össze, és valahogy, egészen furcsa, hihetetlen módon, végül összeállt ebből egy nagy egész.

 

Ehhez persze nagyon kellett, hogy rögtön a kezdet kezdetén elfogadjuk: akármilyen vehemensen is érvelünk valami mellett vagy ellen, végső soron a két szerkesztő, a fejezetekért felelős Soós Tibor és az egész regény egységét felügyelő Kapa Mátyás szava lesz a döntő. “Pedig én nem szeretek embereket irányítani”, vallotta be egy ponton az utóbbi, én meg minden hozzászólásomban hangsúlyoztam, hogy a világ egyik legmakacsabb embere vagyok, győzzön meg, aki tud. (Én: ez a családnév férfiágon haljon ki, és csak a vérvonal menjen tovább! Mátyás: de ez nem jó, maradjon a családnév. Én: de Steven Saylor Rómájában is volt ilyen, és ott működött! Mátyás: de nálunk nem fog. Én: erről az új névről mit gondoltok? Mátyás: ez borzalmas, képtelenség megjegyezni. Én: de miéééért? Mátyás: értsd már meg, meg kell tartanunk ezt a családnevet. Én: nem fogsz tudni olyat mondani, ami megváltoztatja ezt a véleményemet! Nem és nem!!!! Intermezzo: egy tízperces telefonbeszélgetés. Na vajon ki győzött, a szelíd, kedves úriember, aki nem szeret másokat irányítani, vagy a világ egyik legmakacsabb embere? Lehet tippelni.)

 

Rengeteg ilyen volt. És azt hiszem, azért is lett ilyen erős ez a regény, mert a szerkesztők nyitottak voltak az ötleteinkre, mindennek megpróbáltak helyet szorítani, ami a szerkesztési elvek alapján belefért, de semminek sem kegyelmeztek, ami abból durván kilógott. Mi viszont előbb-utóbb mind elfogadtuk, hogy ezek a szerkesztési elvek rettenetesen fontosak – mert ettől lesz egységes regényünk, nemcsak egy sokadik novelláskötetünk. (Szóval igen, maradt a családnév. Mert maradnia kellett. Most már egészen tisztán látom.)

 

Azt hiszem, a folyamat végére mind igazi huszonegyedik századi írókká váltunk. Ebben a misszióban ugyanis nem volt helye a két századdal előbbről ránk maradt zsenikultusznak, a szerkesztők nem lábujjhegyen tipegtek a nagybetűs Írók körül, akiknek Minden Szava Ihletett És Hozzá Ne Merjen Senki Nyúlni. Sőt, mi magunk állítottuk a feje tetejére a saját szövegünket, ötletünket, ha a közös cél megkívánta. Az egyéni ambíciók egyre lényegtelenebbé váltak, lett helyettük csapatszellem és alázatos, kemény munka. Talán nemcsak alkotói, hanem emberi szempontból is jó lecke volt ez mindannyiunknak. Nekem legalábbis mindenképpen.

 

Az pedig hihetetlen boldogság, hogy olvasószerkesztőként már végigmehettem az összes fejezeten, és így bizton állíthatom, hogy néhány hónap múlva igazán különleges családregény kerül majd a nagyközönség elé. Ahol minden fejezet más, mert mindegyiket az írta, aki a leginkább alkalmas rá, és ahol tizenhat erős hang szól, de a végeredmény mégsem disszonáns, hanem gyönyörű harmóniát alkot.

 

Köszönjük, hogy megajándékozhatunk, te százötven éves Budapest. De azt hiszem, ez a szűk egy év nekünk legalább annyira ajándék volt, mint neked.