Haász János verseskötetek után novelláskötettel jelentkezett. Az Apám óriás lesz több okból is izgatta szerzőink fantáziáját, így ezt a könyvet is elolvastuk ketten. Alább Hacsek Zsófia (H.Zs.) és Szalay Gergely (Sz.G.) benyomásait olvashatják. A könyv már megjelent, ha felkeltettük érdeklődésüket, szerezzék be nyugodtan!
H.Zs.: Szegény jó Bächer Iván nem is tévedhetett volna nagyobbat, amikor a 2000-es évek elején idejétmúlt műfajnak nevezte a tárcát. Igaz, akkor még nem lehetett látni, mennyire megváltoztatja majd az internet az olvasási szokásainkat, és milyen sokféle úton-módon lehet majd személyes hangú prózával betörni a könyvpiacra. Aki nem rögtön nagyregénnyel kezd, az előtte esetleg blogger volt, vagy irodalmi lapokban publikált, de egyre többen érkeznek napilap vagy magazin hasábjairól is. Haász János közöttük is érdekes jelenség, ugyanis az interneten sokkal inkább újságíróként van jelen, mint íróként. Nincs Wikipédia-oldala, sem adatlapja valami írószervezet honlapján, viszont van sok száz cikke a Telexen. Sokkal inkább tűnik “rendes” újságírónak, mint szépírónak, még úgy is, hogy a Telextárcák rovat indulása az ő nevéhez fűződik.
Sz.G.: Meg hát persze a Telextárcák előfutára is, egy másik nagy portálon, még a Telex létrejötte előtt, hogy a kereskedelmi tévék reklámgyanút kínosan kerülő fogalmazásmódját idézzük. Haász elsősorban valóban talán újságíróként és szerkesztőként ismert (na nem mintha ez baj lenne: egy jó szerkesztő értékével sajnos a nagyközönség még így is kevésbé van tisztában, mint az indokolt lehetne), de az irodalom is számon tartja (a Szófán elérhető lapokban is lehet találkozni írásaival: tessék nyugodtan keresgélni). Meg persze költőként: mi is nagy élvezettel forgattuk legutóbbi verseskötetét, a Mire felnövünk-öt. Az tehát nem volt meglepetés, hogy a szerző tud írni, és jó az ízlése. Izgalmas legfeljebb az lehetett, hogy a rövid, svédgyerekvers jellegű szövegek után mennyire tud nagyobb lélegzetű prózával előrukkolni. Az izgalom feleslegesnek bizonyult: ezek a történetek (tárcák, novellák) ugyanolyan jók. Műfaji szálazgatásokba kellő elméleti felkészültség híján nem mernék belemenni, meg hát megértőbb (anyám szerint konformista) alkat vagyok: ha a szerző és a kiadó szerint ezek novellák, én nem vitatkozom. Bächer világa is más kicsit, de ez lehet egyszerűen a szerzők közti különbségek következménye is.
H.Zs.: Az interneten itt-ott fellelhető szűkszavú életrajzok éles kontrasztot alkotnak a legújabb kötet, az Apám óriás lesz szövegvilágával. Ha Haász csak tárgyilagos nyelvezettel híreket fogalmazna, valószínűleg senkit sem érdekelne, hogy hol született (Gyulán), hányban (nem derül ki — 1974, csak ki kellett várni /SzaG/), kivel él most (feleségével és két gyermekével) és hol (Budapesten). Viszont mivel a tárca fontos ismérve, hogy tele van valóságos, vagy legalábbis annak tűnő elemekkel, hirtelen Haász, a magánember is reflektorfénybe kerül. Van egy olyan gyanúm, hogy a tárcák és úgy általában a vallomásirodalom valahol mélyen ugyanazt az igényt elégítik ki, mint a bulvárlapok olvasása, a valóságshow-k nézése vagy akár a szomszédaink kukkolása. Belelátunk valakinek a magánjellegű dolgaiba, ami pont azért olyan izgalmas, mert tudjuk, hogy nem ránk tartozik.
Sz.G.: Ez azért nem annyira új jelenség, az irodalom mindig is művelt ilyesmiket. Hogy egy tizenkilencedik századi orosz házasságtörő nő élete alapvetően mennyire érdekes, egyéni habitus kérdése. Ha a címe Anna Karenyina (ha már van újabb fordítás), akkor már érződik: az egy mondatos alapszituáció magában még nem jelent semmit. Érdekesebb játék azon gondolkodni, hol húzódik a fikció és a valóság határa, ha érdekel minket az ilyesmi egyáltalán. Én itt is hajlamos vagyok megengedően együtt mozogni a szerzőkkel: elfogadom az általuk megteremtett világot koherens valóságnak, és viszonylag ritkán próbálom megfejteni (legutóbb Gerlóczy Márton esetében tettem erre rövid kísérletet, de mivel még azokat a szereplőket sem sikerült felismernem, akikről tudtam, letettem erről is). Nyilván, ezekben a történetekben sokkal több a megtörtént eseményekre rímelő elem, mint mondjuk A Gyűrűk Urában, de azt is készséggel elfogadom, hogy nem minden szava „igaz” a szó szigorú történeti értelmében. Az viszont, hogy mi történt meg Haásszal, mi az ismerőseivel, és mi a nettó kitaláció, tulajdonképp nem érdekel (erről talán Grecsó Krisztián tudna mesélni, akit a Pletykaanyu megjelenése után nem különösebben kedveltek odahaza, hogy diplomatikusan fogalmazzunk). A könyv főszereplőjével ezek történtek meg, és kész.
H.Zs.: Az Apám óriás lesz fülszövege ugyan “egybefüggő történetté összeálló novellákat” ígér, én azonban ennek mindkét részével vitatkoznék. Először is, szerintem ezek nem novellák, hanem tárcák, és nemcsak azért, mert néhány meg is jelent a Telextárcák rovatban (elvileg novella is megjelenhetne bárhol), hanem a fent említett alanyi ihletettség miatt. És hogy egybefüggő-e a történet? Attól függ, honnan nézzük. Abból a szempontból tényleg, hogy ugyanazok a szereplők térnek vissza, egyre többet tudunk meg a főhőssel való kapcsolatukról, egyre jobban árnyalódik a róluk alkotott képünk. Viszont Haász ebben a könyvben éppen azzal kísérletezik, hogy emlékfoszlányokból, régi fényképekből, történetdarabkákból hogyan írhatjuk újra a saját múltunkat. Ilyen szempontból csak annyira “egybefüggő” a történet, mint amennyire egy kollázs számíthat “egybefüggő” műalkotásnak.
Sz.G.: A történet maga kirajzolódik, az biztos. A történetek sorrendisége, a szerkesztettség különösen érdekes: alapvetően viszonylag lineárisan indul, a felnövekvő elbeszélő gyerekkorából olvasunk történeteket. Aztán hirtelen előreugrunk. Aztán megint vissza, és a kronologikus sorrend felborul kicsit, újabb dimenziókkal bővítve egy-egy szereplőt, akinek visszatérésére nem is feltétlenül számítanánk. Olykor talán nem is értjük az okokat, de ezek a pillanatok bőven abba a kategóriába tartoznak, melyek hátterében nem érdemes rációt keresni.
Nyilván fontos szerepet játszanak a (túlnyomórészt) gyerekkori emlékek, amelyekben Haász egyik legfőbb erénye igazán érvényesül: jelesül az, hogy mesterkéltség és kellemetlen mellékíz nélkül képes egy gyerek hangján megszólalni. Elhisszük neki, hogy a gyerek-én beszél, nincs az az érzésünk, hogy a felnőtt szerző gyerekesíti a mondatait. Ritka nagy adomány, én nagyon szeretem. Ahogy a tinédzser, a fiatal, vagy az érettebb felnőtt elbeszélő hangja is autentikus. Öröm azokkal a mondatokkal együtt utazni, amik nem érződnek csináltnak. És innentől könnyebb a történetekkel is ugrálni, felfedezni a visszatérő szereplőket, vagy az innen-onnan ismerős történettöredékeket és pillanatokat.
H.Zs.: A Haász által ily módon megkonstruált helyszín egy kistelepülés a román határ közvetlen közelében, a jugoszláv határtól sem túl messze. Elbeszélőnk eleinte csak ezt a közeget ismeri, a maga sajátos szabályaival, viszonyrendszerével: a helyi lábszagú focimeccsektől, ahová a felnőttek járnak, a telepi gyerekekig, akik rettegésben tartják az ő és barátai életét. A világ kitágulása egybeesik azokkal a beavatásokkal, amelyekbe a címszereplő apa vezeti be a kisfiút: közös gombfocizás, autóvezetés-órák, első válogatott meccsnézés “fent Pesten”, majd további kirándulások a fővárosban. Az elbeszélő olyan sok szeretettel festi meg apja képét ebben a tárcaregényben, hogy az rám, és talán más olvasókra is átragad: valahol mélyen remélem, hogy ha irodalmi szövegek is ezek, mögöttük azért ott rejtőzik egy igazi apuka azzal az igazi szeretettel, ami összefűzte őt a fiával.
Sz.G.: Ezek azok az aspektusok, amik miatt különösen érdekelt a könyv: bár néhány évvel fiatalabb vagyok Haásznál, ez a különbség relatív értéken egyre kevesebbet jelent (még néhány évtized, és gyakorlatilag egyidősek leszünk, míg húsz éve is még két markánsan külön generáció voltunk, de az idő relativitása már csak ilyen különös dolog).
Ismerős kicsit a közeg, bár persze vannak különbségek is. Nem tudom, kinek a javára. A történetek javarészt a Körösvár művésznevű alföldi városban játszódnak, ami tipikusnak mondható vidéki város. Van telep, játszótér, beton pingpongasztal, rakétamászóka, vasútállomás, buszpályaudvar, kertes házak — mivel a sajátosságok különösebb jelentőséget nem kapnak, kicsit minden ilyen várost képvisel.
Én Budapest XVII. kerületében (Rákosmente, aki borzasztózni kezd, azt szétültetem) nőttem fel, ennek is az egyik kertvárosias részében. Játszóterünk volt egy, nagyjából egy kilométernyire tőlünk — napközisként mentünk el ide néha, de kertes övezetként nem is nagyon éreztem szükségét. Nem beszélve arról, hogy lusta vagyok, és hamar megtanultam olvasni: semmi okát nem láttam annak, hogy csimpaszkodni akarjak valahol, ahova el kell menni, amikor olvashatnék is. Kedves gyerekek, nem feltétlenül követendő példa.
Klasszikus játszóteret a nagyanyám lakása közelében, a Vérmező sarkában láttam olykor. Apám vitt el oda néha, de azt hiszem, egyikünk sem bánta, amikor ezzel felhagytunk. Talán a jelentős súlyfeleslegem miatt aggódó nagyanyám igen. De mi voltunk többségben.
Lakótelep van Rákoskeresztúron: de ide eljutni is nagyjából negyed óra volt (na jó, 3-5 perc, ha épp jön a busz. De az természetesen sosem jön épp). Tetszőleges metróvégállomás (Örs vezér tere vagy Kőbánya-Kispest) legalább fél óra busszal. Nagyvároshoz csapott polgárosodott falu (eleve kispolgároknak tervezett telep volt, klasszikus falusi gyökerek nélkül), nem különösebben összenőve a kerület központjával.
Mindez a nyolcvanas és kilencvenes években: amiről Haász ír, ismerős is, meg nem is. De nem idegen terep, sem térben, sem időben. Külön öröm számomra, hogy ezek a viszonyítási pontok nem tolakodóak: félszavakból, utalásokból rajzolódik ki egyértelműen az ismerős világ, nem tolakodóan dörgöli a szöveg az orromba, hol és mikor vagyunk (nem is vallana Haászra, még mielőtt félreérthető lennék; ugyanakkor az épp megint újrafelfedezett nyolcvanas évek divatja miatt olykor bele lehet ilyesmibe futni. Emlékszünk még, mekkora nóvumként írtak arról, hogy a nyolcvanas években játszódó Stranger Things világa úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek világa?).
Szerethetően ismerős tehát a történetek terepe (talán a kilencvenes évek közepének pesti belvárosával nem tudok mit kezdeni: Rákosliget a tömegközlekedés sajátosságai okán nem volt sokkal közelebb mondjuk a Bahnhofhoz, mint Körösvár).
H.Zs.: Az elbeszélőt sok fontos szereplő veszi körül, akik formálják a világát, de közülük egyértelműen az apja a legfontosabb. A tárcaregény pedig, ahogy sejthetjük, azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az eleinte emberfelettinek, legyőzhetetlennek, tévedhetetlennek tűnő apa egyre inkább olyanná válik, mint egy ember. Természetesen, ahogy az életben valójában semmi, úgy ez a folyamat sem lineáris. Végig keveredik egymással a nyolcvanas évek már-már mitikus világa — amelynek elemeit tényleg kissé kollázsszerűen szerepelteti a szöveg — napjaink szürke valóságával, a világra lelkesen rácsodálkozó gyerek pedig egy megkeseredett, illúzióvesztett felnőtt figurájával. Ám a tény, hogy éppen egy ilyen főhős kezdi el újraalkotni a saját múltját, mégis megtölti a szöveget (vagy legalábbis a naiv olvasót) valami fatalista optimizmussal: hátha éppen ez segít majd neki rendbehozni az életét, megbékélni a múlt hibáival, tévedéseivel, traumáival. Számomra ezt a folyamatot sugallja a kötetcím is, amelynek bizonyos értelmezési rétegei csak akkor tárulnak fel, ha szép sorban végighaladunk ezeken a tárcákon. Amit a legjobb szívvel ajánlok mindenkinek.
Sz.G.: A közegnél valóban sokkal érdekesebb a mindenütt sokat emlegetett motívum: az apa szerepe. A kortárs magyar kultúra nem szűkölködik az apával kapcsolatos alkotásokban: Szabó István, Vámos Miklós, a már emlegetett Gerlóczy mellett nyilván nem lehet megkerülni Esterházy összes Édesapját (különös tekintettel a Zöldfikár nevű pejen az érzékeny, XVII. századi tájleírásban megvalósított elvágtatásra, vagy a lényegesen felkavaróbb, nagyon huszadik századi-kákáeurópai Javított kiadásra), vagy akár a fia, Zorán révén is többször megénekelt Sztevanovity Milutinra (Volt egy tánc, ha már huszadik század, és persze az Apám hitte, ami miatt az ember valahogy szeretne olyan apafigura lenni a saját gyerekei életében, akiről valami hasonlót szeretnének majd a gyerekei énekelni). Ott van Grecsó, aki a Verában ír egyfajta apaságról, a Nők Lapjában a szerep egy másik aspektusáról, és a hírek szerint készülődik valami ennél is nagyobb lélegzetű szubjektív anyag.
Én is elvált szülők gyereke vagyok, kapcsolatom apámmal meglehetősen laza lett mára, kicsit irigykedve olvastam azokat a részeket, amik az apa és fia kapcsolatáról szólnak. És persze összeszoruló szívvel azokat, ahol a szívnek össze kell szorulnia.
És azt hiszem, ez az egyik kulcsmotívuma a kötetnek: a túl korán elvesztett apa hiányával megküzdeni. Ami a mi korunkban (jajj, reméltem, hogy ezt a fordulatot nem kell leírnom) kezd aktuális lenni: már nem a nagyszülők halnak meg, hanem a szülők generációja kerül sorra, sőt: csak az elmúlt hónapban két egyetemi ismerősöm ment el. Egyiküknél még idősebb is voltam pár évvel, de ez már nem kapcsolódik szorosan a könyvhöz. Elkerülhetetlen ugyanakkor, hogy az ember ilyenkor ehhez hasonló kérdéseken gondolkodjon, elgondolkodjon azon, neki ki és mi hiányzott az életéből, ő vajon kiben milyen nyomokat hagy. Miközben maga a könyv (szerencsére) nem ilyen: inspirálja ezeket a gondolatokat, de ő maga más regiszterekben mozog: történeteket mesél el, amikből (amik mögött?) kirajzolódik valami nagyobb kép: egy generációról, egy korszakról (és annak előzményeiről), elkerülhetetlenül a korszak politikai rendszeréről (és annak aljasságairól, amik ilyen vagy olyan módon szintén valahol minden család életében ott vannak), és az ezekkel a körülményekkel hol jobban, hol kevésbé összefüggő egyedi sorsokkal. Szubjektív, sokrétegű lenyomata az ország elmúlt mintegy negyven évének (plusz előzmények), anélkül, hogy annak akarna látszani.
Kedvenc idézetem:
H.Zs.: “…egyszer megkérdeztem apát, hogy milyen messze van Körösvár Budapesttől, azt mondta, nagyon szomorú arccal, hogy én azt el se tudom képzelni, hogy legalább egy évszázadnyira, ami nagyon soknak tűnt, szóval amikor már ismertem az órát, megnéztem a mi állomásunkon az időt, és aztán a Keletiben is, és mondtam, hogy nem is igaz, mert csak ötórányira, erre azt felelte, hogy néha az öt óra több, mint egy évszázad, amit nem értettem, de megjegyeztem…”
Sz.G.: Kedvenc idézetem nekem egyelőre nincs, de Zsófi választása tetszik: benne van sok minden, ami miatt igazán szeretni lehet ezt a könyvet. Az autentikus hang, a fővárostól távoli valóság, a keserkés önreflexió, és az apafigura fontossága.
Szerintem elolvasom még egyszer, most már saját örömömre. Javasoljuk Önöknek is.
