2000-ben Budapesten járt Michael Flatley. Abból az évből olyan emlékeket is őrzök, amelyekről utólag jogosan kérdezheti bárki, hát ez meg miért maradt meg. Vagy ha valaki pszichológiában jártas, úgy is fogalmazhat, ugyan miért vagyok olyan biztos abban, hogy ezek valós emlékek, nem hamisak. Biztos semmiben sem vagyok, ettől még tény, hogy itt van a fejemben annak a különös zsizsegésnek, pezsgésnek az emléke, amit már jóval az esemény előtt tapasztaltam a felnőttektől. Megyünk Michael Flatleyre! Persze akkor még fogalmam se volt arról, hogy ez egy név, pláne, hogy így írják, ha bárki leíratta volna velem, valami szörnyszülött került volna a papírra, de erre, legalábbis emlékeim szerint, soha nem került sor. Nem az volt akkor a lényeg, hogy mit tudok Michael Flatleyről (spoiler: semmit), hanem hogy én is olyan perzselő izgalommal vártam, hogy megtapasztaljam azt a bizonyos estét, mint a felnőttek.

 

Arra is határozottan emlékszem, milyen volt ott ülni a Népstadionban. Ma már tudom, hogy százezer néző gyűlt össze megnézni Flatley-t; akkor még nem kapcsoltam számot a jelenséghez, csak az maradt meg, hogy valami rettenetesen, felfoghatatlanul sokan voltak. Ahhoz képest, hogy mennyire messze ültünk a színpadtól, abszolút működött a varázslat. Tátott szájjal figyeltem mindent, ami a színpadon történt, a kavargó ruháktól a mindenféle fény- és hangeffekteken át a táncosok mozgásáig. Megtudtam, melyik a Michael Flatley: messziről ugyanolyan kicsi volt ő is, mint a többi, de persze úgy volt megszerkesztve a show, hogy így is hamar megértettem, itt ő a nagy ember. Sőt, még azt is elfogadtam, hogy amit ő csinál, az sztepp. De akkor miért nem ugyanolyan, mint amit csütörtökönként nekünk tanít Lucy néni? Hát ez másmilyen sztepp, magyarázták a felnőttek, én pedig egészen elhűltem a gondolatra, hogy ezek szerint többféle sztepp is van, és én hiába próbálnám ugyanazt csinálni, mint Flatley, már ott bukik a dolog, hogy a szteppcipőm nem erre való.

 

Sose felejtem el a végét (ma már tudom: a ráadást), ahogy Flatley mögött abban a hosszú sorban felállt az a rengeteg táncos, és másodpercre pontosan együtt mozogtak. Mintha Flatley, naprendszerük központja, vagy valami őrült karmester, a gondolataival irányította volna őket. A közönség tombolásából egyértelmű volt, hogy ez még a felnőtteket is teljesen elragadta, ami azért százezres nagyságrendben már tényleg elképesztő energia. Én meg ráadásul kilencéves voltam, még bőven az absztrakt gondolkodás képességének kialakulásán innen. Nekem ez színtiszta varázslat volt, és ez most nem metafora, hanem szó szerint értendő. A zene, amelyre azok a cipők kopogtak, úgy végigszántotta az agyamat, hogy nem lennék meglepve, ha a limbikus rendszeremben azóta is létezne egy jó nagy barázda, amelyet az agysejtjeim csak Lord of the Dance sugárútként emlegetnének.

 

Akkoriban kezdtem bele az azóta is sokat emlegetett idézőjelesregény, az Elvarázsolt főrangúak írásába, amelyről leginkább azt érdemes tudni, hogy egy nagyalakú, kék borítós füzetbe írtam, és hogy sem a cselekménynek, sem a mondatoknak nem volt a világon semmi kohéziója. Érdekes módon viszont én a mai napig emlékszem, hogy mit akartam valójában mondani, itt van a fejemben az egész fantáziavilág az összes egyéb szöveges és zenei hatással együtt. Merthogy gyorsan szögezzük le: nemcsak kilencévesen, de még ilyen vén fejjel is borzasztó nehéz kifejezni, hogy egy-egy jelenet milyen zenével fonódik össze. Manapság szpotifájpléjlisztekre vezető kúerkódokat kapcsolnak a könyveikhez egyes írók, ami kényelmes, de teljesen félrevezető megoldás. Hiszen attól még, hogy én elárulom így utólag, hogy például a Szabadság mindenek felett Dugonics-jelenetéhez az én fejemben a Színezd újra című Magna Cum Laude-szám passzol (aki rájön az összefüggésre, nyer egy virtuális vállonveregetést!), ettől még az olvasóban nem fogja a dal pontosan ugyanazt az érzést kelteni, mint bennem. Sőt. Már azzal szerencsém van, ha nem hagyja teljesen hidegen az a marslakónak hitt idegen….

 

Az Elvarázsolt főrangúak esetén is valami olyasmi lehetett, hogy a történet vége felé leírtam egy suta mondatot valami bálról, ahol Békeföld apraja-nagyja nagy mulatsággal ünnepelte a frissen megkoronázott fiatal királyt. De közben a fejemben az ment, ami akkor a Népstadionban beleégett: a Lord of the Dance meg az a rengeteg egyszerre mozgó ember. Hangsúlyozom, a mondatok ebben a bekezdésben semmivel sem kevésbé dadogósak, mint bármi, amit kilencévesen írtam.

 

Nagy ugrás a kora 2020-as évekbe. Templomi kórusban énekelek, gyakran forgatom a vörös anglikán énekeskönyvet. Egy napon a 375-ös himnusznál nyílt ki valahogy, nekem pedig leesett az állam. Lord of the Dance. Végigfuttattam az ujjamat a zenei hangokon: igen, ez az. Ez egy egyházi zenemű! Nyilván mindig is az volt, már akkor is, amikor először láttam Flatleyt erre a dallamvonalra kopogni és cikázni, de számomra csak akkor vált ez valósággá, amikor ott állt előttem a papíron, ebben a teljesen váratlan közegben. És milyen szuper szövege van, döbbentem rá, és hogy valójában mennyire hiányzott nekem mindig, hogy a Lord of the Dance-t igazán énekelni is lehessen, ne csak dúdolni.

 

Ami nem annyira szép a történetben, hogy Sydney Carter költő-dalszerző még bőven élt, amikor Flatley és csapata elhappolták a szerzeményét, és egy egész Lord of the Dance brandet építettek köré. Legyünk jóhiszeműek, valószínűleg azt hitték, hogy népdal, annyira el lehetett már terjedve. Csak hát nem az. Carter teljesen tudatosan írta a szöveget olyanná, amilyen: a Tomorrow Shall Be My Dancing Day című tradicionális anglikán karácsonyi dal volt a mintája. (Ezt mi is minden karácsonykor elénekeljük.)

 

A zenét viszont nem Carter írta, és itt válik igazán csavarossá ez a kis kultúrtörténet. Ez egy séker dallam, amelyhez eredetileg teljesen más szöveg tartozott. Mi a búbánatos öreganyám térgyekaláccsa az a séker, kérdezheti ekkor a megfáradt olvasó. Ígérem, most már rövid leszek. Volt ugyebár a reformáció, amely egészen döbbenetes kavalkádját indította el a mindenféle gyülekezeteknek és kisebb-nagyobb egyházaknak, és ezzel párhuzamosan volt az Amerikába kitántorgás is, többek között akár éppen azért, hogy ott szabadabban gyakorolhassák a hitüket. A sékerek arról híresültek el, hogy az istentiszteleteik alatt gyakorlatilag módosult tudatállapotba táncolták magukat, amit a külső szemlélők, hát, fogalmazzunk diplomatikusan, nem igazán tudtak hova tenni. Ebből lett a nevük is, és az, hogy nem Táncolók, Hejehujázók vagy Mulatozók lettek, hanem konkrétan Rázkódók, azért eléggé kontextusba helyezi ezt az egészet.

 

A séker közösség a XVIII. század közepén alakult, a Lord of the Dance eredetijét (Simple Gifts címmel) pedig 1848-ban írták. Miközben nálunk forradalom volt meg szabadságharc, valahol Maine egy eldugott kis falujában egy olyan láncolat is elindult, amelynek egy jóval későbbi pontján a Népstadionban megbarázdálódott az agyam. De hogy miféle katartikus világok nyíltak meg ebben a folyamatban, milyen lehet benne lenni egy ilyen táncban, és akár mindeközben kívülről is nézni magukat, meg hát milyen lehet ugyanezt ténylegesen is kívülről nézni, lehet-e ebbe nem bevonódni, vagy ez eleve képtelenség – hát ezek itt a nagy kérdések.

 

Képzeld, mondja J. kórustárs, miközben egy átlagos vasárnap reggel éppen a cassockjainkba (vagyis az anglikán kórusos egyenruhába) bújunk bele az istentisztelet előtt, nagyon érdekes cikket olvastam a Church Timesban. Miről? A liturgikus táncról. Hogy mi? J., ez a formális istentiszteletek minden apró részletéhez ragaszkodó, minuciózus ember, akinek papírja van róla, hogy rajta van az autizmus spektrumon, komolyan rám néz. Hát a táncról a templomban, mondja. Hűha, kérdezem, elhozod az Evensongra az újságot? (Ez az esti istentisztelet, amelyen szintén minden vasárnap éneklünk.) Hogyne, feleli ő, aztán megyünk, mert kezdődik a próba.

 

Jó helyen vagyok.